Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám »


Jánk Károly

Jánk Károly
A provincia
Mindig ugyanazok a léptek, a
főutca felé gravitálók. A lé-
pésekkel együtt lecsorgó esők.
Az esőkkel együtt elpárolgó
hetek, hónapok. Az ittlétben szá-
radó tejesüvegek, ha süt a nap.
A perec alakú főtér évelő nö-
vényeivel és leszálló madara-
ival. A körforgalom, ki- és be-
gombolkozó házsorok, néhány in-
duló vonat, egy-két kisebb ren-
dezvény, csetepaté a kocsmák
fújtató gőzei alatt.
Ünnepek, valahányszor eszükbe
jut a század.
A töltés mentén föl-le sétál-
ni még volna hely, idő – de
kivédeni e határokat Ovidius
latolgató kezével lehetetlen.
Téglát illesztve falat bontani.
 
A kirakatrendező
A fű zöldbe öltöztetett sorkatonái.
Naponta újabb riadó. A megnőtt idő
pórázán nők fénylő bokái köré teke-
redő pillantások. Felkapja őket egy
hosszú lábú vizsla. Körbeszimatol.
Kirakatot rendez egy évszak.
Tetőablakot nyitok a nyár elé.
(A szerelem esendő...)
A szerelem esendő. Naponta
feljövő holdjainkat
egy nagyobb úr lakja – a magány.
Az arcok hozzá furcsán tágasak.
Ki arra jár, jól vigyázzon,
ha tudja magáról, hogy
festett ördögöt árul, s ha nem
tudja: a legfelszínesebb az unalom.
A magány nagy és ismeretlen úr.
Egymáshoz futunk és hallgatunk,
ha rossz gőgje ver fel.
Hangszere hétköznapjait
életünk húrjain látsszuk,
és mindez kevés
őt megszólítani.
A menhely
„Nincs semmi, amit megbírnék. Hacsak
a nyál fehér buborékjait nem
a térdemen etetés közben.
A valóság beszakadt a fehér folyosók
vékony jege alá. Fölül a lábnyomok,
olvadékonyak, mint tükörben a párás
lehelet, és indokolatlanok, mint a sza-
lonokban az a néhány oldalra dőlt, tö-
mött halotti persely, melyekben a pénz
összedobálva áll a sötétben. Ha hirte-
len felgyúlna rájuk a villany, ijedten
szétgurulnának –
Ehhez képest a rend kövekből van
kirakva. A rend, amin csoszogó léptek
és ápolók vonulnak át. Ajtó-becsípte
orvosi köpenyek, napok címkéi, fehér,
üres lapok, nem többek egy leejtett
lélegzetnél –
Öregségem már nem nyomasztó, csak
fölösleges. Mázsa, levélnehezéknek.”
Az áruló
Az idő önnön valónkat hasogatja,
nem a márványt. Szavunk „már nem
a régi beszéd”. Ki az, aki az éjben
oda mer állni és tornyokat mozgat?
Júdás tette nem a hamis pénz alatt
roskadt össze, nem. A szeretet terhe
nagyobb lett, egyre nagyobb. Mert a
tanítványok közül egyedül ő érezte
meg azt, ami eljön. Ez lett az ő ke-
resztje, és ettől tántorodott meg.
És ő volt az, aki döntött, nem a tö-
meg visszhangzó szájkosarában a név,
ami mindig a Barabásé.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék