Dobozi Eszter
Magdalai Mária
I.
nincs se hang, se szó elég
hozzád; s erő, sem ész
el és fel már nem ér,
nyelv nem tud, nem akar
terólad szólni ma,
kit Érte küldött Magdala
II.
ne hagyj, ne taszíts engem
itt maradni, vedd le
rólam e végzetes igát:
őrizni, lopva félteni imák
emlékét, állni megkövesedőn,
honnan minden széteső
árnyalaknak látszik,
ne áltass és ne ámíts
látomások poézisével,
ne tarts meg itt a lélek
lehúzó nehezékeként, utolsónak,
hírvivőnek, kiből az a sóhaj
lenne: „én Uram...!”
 
III.
hogy körülfog ma még minden,
mi hang és szín és árnyalat,
a drága formáknál nincsen
élőbb, s mi jobban vonzana,
az aljtól pedig mindegyre
távolabb parancsol a félsz,
szemmagasságtól csak fentebb...
mert fölfelé tart, aki kész,
kit hívnak az átléphetőn
általjutni; nincs más vigasz:
megszólít majd, ez éltetőm,
s tudom, így lesz csupán igaz
IV
a tökéletes hiánytól
mi húz-von a teljesedésig?
mi tart kötözve itt
a nem s az igen között?
mi hajt haláltól életig?
és milyen irdatlan az út!
és milyen irgalmatlan e tér!
egyik fele sírás – hangtalanul,
másik a dal – álom-neszezés
V.
ezer színnek ezer ága
visszaég majd egy nyalábba...
szökni-tűnni, mint kit űznek,
ágra-bogra rálehülve,
felszállani páragőzben
általérni – elmenővel...