Benő Attila
(Testfogyatkozás)
Bárhova nézel, nincsen a szemnek
megpihenése; minden irányban
rombol a csöndben éle a fénynek.
Testeket rontja éjjeli fájás,
és sehol nincsen nyugta a létnek,
mert belul a rozsda sötétje:
terjed a sejtben, méreg a vérben.
Nézed az ágyban, mint zuhan a test,
mint esik a fény szürke szemekben.
Lázas alázatban már csak a testük.
Túlvetül az árnyuk minden határon,
bár szivük még itt verdül a tájban,
mint hal a parton; fájdalomháló
őrzi a lepke életet, míg a
kéz le nem oldja róluk a lelket.
(Kérdések)
Mondd csak, mi hull és mi csobban
néha ama belső tóban?
Abból, mi nincs csak kívüled,
le a belsődbe mi süllyed?
Milyen konok kavics éle
szédülhet a homokmélyre?
Mi az, mi könnyedén lebben,
mint papír szeméttelepen,
ott a felszínen kívüled?
Kinek a hangja merülhet
sötét örvények aljáig?
Magadban mit óvsz halálig?
Mint tenger balga hajókat,
régi súlyokat, napokat?
S én mi vagyok néked? A part?
A kő, mit homok eltakart?
Vagy levél, mit felszín érlel,
hogy elsuhanjon a széllel?
(Délután)
Kígyozó utat ráncol a homlok.
Fény megromlik. Az ízek fakulnak.
Ellobbannak délelőtti lombok.
Szavaink mind az ég felé hullnak.
Várni tovább. Várni, újra várni.
Hullong, szállingol, zuhan vagy lebeg
a válasz. Még megtörténhet bármi.
Ha az út bennünket el nem feled.
(Folyók)
Ugyanazon kavicsok fölött hömpölygünk,
de az elmaradó földekről
testünk más és más szennyet sodrant magával.
Benned más hangulattá harangulnak az elillant hangok,
mást őriznek a belső áramlataid
a mulékony partok omladékaiból,
és hiába omlanak hullámaink egymásra:
másként borzongat bennünket a szél.
Két folyó vagyunk egy folyamban.