Gál Éva Emese
Lassan, temetve
Halálban vagyok halhatatlan,
hát úgy szeretlek, égve lassan,
ahogy a konok őszi tájban
magát pusztító ragyogás van.
Valami élő csendtől vérzik
hallgatástól fölismerésig
egy szó, ami csak kettőnk földje.
Lassan, temetve sodor össze
parányi hantunk Golgotája.
Nem születtem feltámadásra!
Nem váltalak meg! Meg nem válthatsz!
Együtt vetjük le glóriánkat,
mikor a testünk földdé válik.
Kísérj engem a Golgotádig!
Átmenet
Mert minden rendszerben gyűrű a pálya,
beleszorul magába a világ:
nincs semminek távlata, folytatása,
csak ismétli szenvtelenül magát,
amíg a végtelennek nem lesz vége,
hogy ősrobbanásos kálváriák
 
stációit oly kereszttel tetézze,
amelyre majd a mindenség feszül,
ha kínok Golgotájára fölérve
lényegét megváltani kényszerül.
Majd akkor föláldozza a világot,
mint nyűtt testet. És ami legbelül
a látszatok oltalmában vigyázott
föl az idő arcaira,
levetkezi a láthatatlanságot,
hogy kezdődjék az új kálvária!
Éjszaka
Nem tehet arról lomb, lugas, se cserje,
hogy belezuhan a feketeség,
és félelmetes titkokkal keverve
az életet, együtt sóhajt a vég
a végtelennel, mintha folytatásként
élne át minden éjszaka halált.
Nem tehet arról a ránk hulló árnyék,
hogy arcunkon rejtekére talált!
Még van kiút: a lombrezgésnyi égbe
belevillan egy sugár reszketése,
pillanat, de a fenség lángja fenn.
Míg vele nyernek mélységet az árnyak,
nincs hatalma a végtelen halálnak,
mert fényforrás marad az értelem!