Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »


Ablak a stációkra

Ablak a stációkra
Pályázatunkon harmadik díjat nyert írás.
Majla Sándor: Stációk. Ablak Kiadó, Udvarhely, 1995
Önmagáról író ember sok van. A költőnek például szinte kötelessége önmagát vizsgálnia, ezért használják oly szívesen a lírai Én fogalmát a kritikusok, amikor egy-egy költőt kell körbejárni, bemutatni. Rendszerint a bemutatáskor sikerül valami pozitívumot kiragadni, mely a tehetséget vagy az igazi arcot villantja fel: ilyenkor nagy segítséget nyújt a költői önvallomás. Valójában a lírikus önmagáról tud leginkább beszélni, lelkének leheletfinom rezdüléseit vagy tengernyi háborgását, képzeletének szárnyalását vagy alámerülését önti versbe, és hála e gazdag eszköztárnak, a kritikus könnyedén beírhatja a vizsgált alany koordinátáit. Ahhoz viszont, hogy saját belső világát kutatva semmi ne kerüljön felszínre, jóllehet a költő központi problémájának a befelefordulást hirdeti, különös adottság kell, mellyel Majla Sándor rendelkezik: ő ugyanis gondoskodik arról, hogy az elmélyülés pusztán verbális szinten történjen, komoly létkérdésekkel pedig ne zaklassa az olvasót. Rögtön egy világirodalmi párhuzam kívánkozik ide. Dosztojevszkij neve. Félreértést tisztázandó: egy kevésbé ismert kitűnő novellájáról van szó, mely a Krokodil címet viseli. Ebben a főhős – talán valamiféle Iván Sztyepanovics – egy krokodilmutatványos estjén a Karcsika névre hallgató címszereplő áldozata lesz: lenyelik. Ami utána következik, tragikomikusan egyedülálló, a főhős nemhogy elpusztulna, de nagyszerűen kommunikál a hüllő belsejéből a külvilággal, néhány nap elteltével összevesz a látogatására érkező feleséggel is. Az állat belseje ugyanis olyan, mint egy rugalmas gumitömlő, nincsen benne szív, tüdő, máj, vese vagy bélrendszer, ennek ellenére Karcsika jól megvan, bár a bekapott ember néha feszélyezi. Ez a rendkívüli történet Dosztojevszkijnél a fantasztikum és a szatíra kiaknázására szolgál, Majlánál viszont sajnos krokodilürességű „költői” világgal találjuk szembe magunkat, az üres gumitömlő gazdagságával. Pedig – igaz, képességeihez mérten – kipróbál minden létező költői formát: szonett, haiku, makáma, ballada, sőt Balassi-mintára írt vers is felbukkan a Stációk vérző borítójú kötetében, csak sajnos a nyugat-európai versinvenciók éppoly elérhetetlenek maradnak számára, mint a távol-keletiek: legyártja ugyan a szonettet, ám minősége az Ablaknak otthont adó város matricagyárának kevésbé exportképes termékeit idézi, miként a semmitmondó haikuk is legfeljebb a harakiri nemesebb gondolatát ébresztik a kötet olvasójában.
Majla legfőbb próbálkozása – dilemmája vagy szenvedélye – a műveltségéből fakadó hevület ellensúlyozása bizonyos népies(kedő), netán archaizáló fordulatokkal. A már említett verstechnikák láttatják, hogy mesterségbelivel van dolgunk, az idegen szavaktól duzzadó verscímek csak fokozzák ezt a sejtést – íme néhány közülük: corpus delicti, profán sacramentum, katarzis, pantomim, determináció, szofizma stb. hangzatos címek, mi tagadás! Emellett találunk számos archaizáló kifejezést, pl. a triptichon, melyet önmagáról és a szerelemről szerzett sorai „ruhástól fürödénk vala (...) ki tudta mit hozand a langymeleg/ reszkető télben emlegetem/ szerelem? csupán csók-egyveleg?/ ’se tudja mi volt a nyári Szegeden”, népies rímkovácsolást a morbid önzésben „így őrizlek téged/ magamba rejtve/ széppé gyönyörülő szennyet/ kagylókehelybe’“, műnépiességet a „török torokban”, „megtelt a jó török, hát elment s bízvást: utána a semmiből a sok is kevés”. Ezek a nyelvi fűszerek nem kimondottan előnyösen pácolják a Majla-költeményeket, akadnak azonban ennél sokkal fájdalmasabb eljárások: néhány fontosabbnak ígérkezőt vegyünk szemügyre.
Az oximoron klasszikus görög retorikai fogás segítségével újszerű hatást lehet kelteni, a meghökkentő társítás ellenben nem mentes értelmi vagy érzelmi, az előtagot az utótaggal összekötő kapcsolattól: a Majla-féle változat hatásában horrorfilmbe illik: „bennem van gyönyörű rútságod, hamis igazaid bennem vannak (...) de kést tartok kezemben/ ijesztőn villogtatom/ szemem s hörgök morgok s fogaim/ csattogtatom s mutatom/ iszonyú számat/ ha érdeklődnek” – az oximoron közhellyé züllik, ami utána következik, egyenesen Hitchcock. Az ikes ige magyar sajátosság, a vázlat című versben következetesen hiányzik; az igék öregsZ, rámcsodálkoZ, fürdőZ, kocsikáZ alakban tündökölnek, mágikus kiemelésüket talán kielégítően csak François Bréda tudná megmagyarázni. A legbosszantóbb, többször is felbukkanó szójelenség a helóta használata. Majla szerelmese e szónak (tán még középiskolás korából maradt meg, hogy férfikorban elemi erővel törjön ki rajta), a spártai rabszolga a költői fennkölt stílusban dívott, körülbelül egy időben a szű virágkorával.
„voltunk-e már és leszünk-e még!/ helótabókos táncos törpeség”, vagy „tán magamnak mondom e nótát/ vajon én-e vagy kik a kalózok/ és hol vannak a jó helóták”. Többletjelentés híján esetleg hanghatásként értelmezhető, amivel kirí az amúgy is tarka sorok közül.
Kitartó keresés után végre a csekély költői őszinteség megnyilatkozásával szembesülhetünk, bár a fennen hirdetett befelefordulás eredménye lehangoló: „egymásba nézünk/ kutatva önmagunk után (...) belső kezünk keresgél/ kacatokra lel csupán”. Megtéveszthet itt a kötet bevezetőjének szánt zavaros írásban elemzett fejedelmi többes “Uk, ük, nk, k. Ki találta ki a fejedelmi többest és miért? Gyanús, hogy félt egyedül, és azért. Ilyen ragyás mentséget...” Hamármost a Majla-verseket végigböngésszük (kínlódjuk), gyakran ütközünk a fejedelmi többesbe, s épp ezért a kedves, verset, ahonnan a befelefordulós idézet való, a nárcizmus iskolapéldájának tekinthetnénk, ha az egymás kölcsönös névmás nem mutatna a veszélyes értelmezésből kiutat. Különben a kedves más versekben is előfordul, így a Kőmíves Kelemennét idéző áldozatokban „merre jársz kedvesem a/ katáng-kórós őszi napsütésben/ ha már nem láthatom bólintó/ igen-edet nem láthatom nemelő/ nem-edet” (a szójátékok itt is figyelemre méltók) a múlton töprengő költőt láttatja, a rituálé a mazochista költőt „vétkezz valamit/ ess bűnbe/ csalj meg/ nagyon szeretnék neked valamit megbocsátani”, míg a melyben kedveséhez szól az életről filozofáló poétát jeleníti meg „Hát úgy van-e kedvesem/mint írják versek rémes/ rímesen varangypisitől mentes-e/ ez gyönyörű élet”.
Az állandó megbocsátás, áldozatvállalás és rettegés vezet el bennünket Majla központi problémájához, mellyel a kötet címére is pontos magyarázatot nyerünk. Ha kissé pszichologizálnánk, a számtalan ismert diagnózis alapján a Krisztus-komplexust kell költőnk bajának tekinteni. Ennek a jelenségnek érdemes utánanézni, mivel a kötet szervezési elvét csak ez magyarázhatja meg. Izgalmas tehát végigkövetni a különféle árulkodó jegyeket, melyek felismerésével kimondható a fent említett kór. Ettől retteg egyébként Majla is: „rettegek ha írok/ hogy megtalálják rejtett dolgaim/ bűneimet bányásszák elő/ kegyetlen igazaimat mérik meg s latolgatják/ valók-e vagy talmiak” (corpus delicti). Kiindulásként: a virrasztás igen gyakori motívum e versekben „mozdulatlanul ülök hajnalig/ tenyeremben levegő után/ kapkodó mondataim csak ne fájna reggeli riadalmam/ félelmem önmagamtól”. Idáig csak a költői Ént láthatjuk, máshol viszont feltűnnek az apostolok alakjai: a csók előtt-ben „mit tegyek én balga júdás/ ténfergőn a többszörös egy igazban”, a látleletben „immár sikerült idebenn/ szétmarcangolódnom/ tamás lettem/ hívő hitetlen”. Nem elhanyagolható a verskép sem, a sorok elrendezéséből a Kereszt rajzolódik ki. A katarzis verskezdete: „keletről megérkeznek/ és engem hogy találnak/ milyen leszek előttük Uram” elég egyértelművé teszi a Messiás-tudatot (noha csak egy helyi Messiásról van szó), s a vázlat egyik sora a külső megjelenést is egyezteti „legalább megjegyzi aszott bozontos Jézus-képemet”. Miután költőnk robotképe így kibontakozott előttünk, a látomások vers döbbenetes revelációval szolgál: „kezem szétdermedt/ szegeket rejtett tenyerem: az utolsó vacsora ára/ így lettem megmenthetetlen/ hát ülök szemben önmagammal” – végbement a Krisztussal való azonosulás, ám ugyanakkor megvan a még öntudattal rendelkező hús-vér ember. Ezen a ponton válik drámaivá a Majla-jelenség: ha valóban Krisztusnak érzi magát, súlyos tudathasadással állunk szemben. E feltételezést alátámasztja a több versben expressis verbis előforduló József Attila (a tigris és a szelíd őz kettőssége Majlánál „ezer farkas között futkos hasadozott szívvel a nyúl – ezek tán mind én vagyok), ugyanakkor más versek pózról árulkodnak (önarckép) „ördög tudja isten tudja hogy mi és miért vagyok (...) és én nem tudom megmutatni/ hová rejtettem arcomat” – eszerint aggodalomra semmi ok, szerepjátszásról van mindössze szó, amit mély belső átélés híján a szavak szintjén fitogtathat. A pózokat néha önmaga is beismeri, ezért találunk küklopsz-pózt (ó mily nagy háborgásom), helóta-pózt, bohóc-pózt (harlekin álma), sőt karthauzi-pózt: erős a gyanú, hogy csak olvasmányai hatására részegedett meg e hangzatos szavaktól, s ezért biztos, hogy nem fogja a József Attila-i sorsot követni, mint azt a requiem elődökért című versében bevallja. Bűvös szó a requiem is, a katarzis mellett a legtöbbször verscímben szerepel; egy alkalommal önmaga siratására kongatja a harangokat: (em. es. emlékére) s egy rím erejéig még Kosztolányit is megidézi: „szólok majd az őrnek, hogy egyszer transzban delejben értem is énekeljen” (utalás az Ének a semmiről-re), újfent olvasmányélményéről téve bizonyságot.
Noha a pózok felöltése sokszor, sok költőnél sikerrel jár, Majlánál a nemes dilettáns ütközik ki, esetleg a szorgos mesterember, aki futószalagra gyártja kereszt formájú verseit. A Stációk a köteten belül is külön ciklus, tizennégy kereszt alakú költemény, ahol fölsorakoznak a krisztusi költőt foglalkoztató fő témák: a belső szabadság kérdése az Erőszak uralkodásának idején („ők ott kinn vannak de vajon nem te vagy-e kinn odabenn”), az áldozat-motívum („bárányok közé, mondja bolond kihóte kecskéket taglózz imádkozva” – itt sem mentes a műveltség népieskedő hígításától), az enyhe erotika („elöleli előlem a világot – magáévá teszi – az Isten”, mint a költői téboly fuvallata, esetleg a Krisztus utolsó megkísértése című Scorsese-film hatása) vagy a test-lélek dualizmusa („miért adtál rám ruhát Uram”). A stációk végkifejlete természetesen tragikus: a purgatórium a belső megtisztulást, a bűntudatot mutatja be, a múltjával számot vetett emberarcú Krisztust, aki a vezeklés által az Úr közelébe került: „hallgatásnyival emberibb leszek így/ s lépésnyivel pokolibb önmagamban/ s suhintásnyival közelebbi tehozzád Uram”. A tabernákulum a vers szentségét hirdeti, Majla viszonylag realista marad ennen költészetét illetően „az egyetlen hely, ahol veled találkozhatom (...) s megcsillantom nem létező halhatatlanságom a vers”. Miután „hirtelen riadalommal” indult el a golgotára, a ciklus utolsó darabja a bizony címet viseli. Mottóként Krisztus evangéliumból ismert kínszenvedése pillanatában sóhajtott szavai állnak (méghozzá) eredetiben (eli, eli), a vers a fölfeszülés magasztos momentumát hivatott ábrázolni, a költői Én kereszthalálát  „született élt s élt harminchárom évet”, mely magyarázattal szolgál a Krisztus-komplexusra: Majla a stációkat épp harminchárom éves korában fejezte be. Olvassuk bár megfeszített figyelemmel vagy enyhe mámorban e verseket, nem érezzük a többszörösen is beharangozott katarzist, legfeljebb egy fáradt örömöt, hogy a kötet általunk is bevégeztetett. Hiába a számtalan kereszt, a krisztusi szenvedés: csak felszíni erőlködést tapasztalunk. Egy másik, ismertebb költő egyetlen verssora is hitelesebb, s a stációkat fölemelné abba a régióba, ahova Majla csak sóvárgással tekint – s ez a sor, mely tartalmazza az összes képileg alkotható tökéletes kereszteket, így hangzik: izzó mezőbe tűzdelt árva lécek.
Két észrevétel maradt a végére: az első költőnk önkritikájára vonatkozik, és egy bátortalan javaslatot is magába foglal. A napjaim költemény kétségkívül szellemes ars poetica, melynek nagy igazságtartalma van: „ha írnék is néha ím/ több a finánc/ asszonánc/ mint a tiszta rím (...) de ha behemót bú nyom/ szemem sebten behunyom”. Efféle bökversek nagy költőknél is előfordulnak, Tóth Árpádnál szinte egy kötetre valót tesznek ki, s a Füles és Ludas magazinokban is kelendők. Esetleg ha limerick-faragással próbálkozna Majla (a szó mindenesetre csábítóan hangzik a maga idegen csengésével), érdemes volna újabb kötettel jelentkeznie. A másik észrevétel egy ennél súlyosabb horderejű költészetnek szól: a Stációk egyetlen kiforrott verse a bolond leány balladája. Ez a vers mind felépítésében – hangulatfokozás, balladai homályba burkolt kivehető cselekmény: a megerőszakolt, idegenbe szakadt prostituálttá lett lány Szűzmáriát invokáló könyörgése az elszakadt magyarság kiáltásává erősödik, mely az egész emberiség béke-óhajává terebélyesedik – mind pedig hangvételében – zsoltáros könyörgés keveredése népi mitologikus elemekkel – telitalálat. Íme egy versszak: „megfagytak a szavak/ hát felejtsük el anyám a csillagokat/ ha nem tudunk levegővé válni (...) ha nem tudunk enyelegni már/ ha nem tudunk kiutálni tönkretenni megdögleszteni/ varangyot álmodni űrömet álmodni/ verejtéket álmodni/ bombarobbanást álmodni/ ha nem tudunk álmot álmodni/ felejtsük el a csillagokat”. A világbavetettség és hontalanság képi megragadása végre igazi Költészet, s bár ebben a versben is megjelenik a keresztre-feszítés, ezúttal nem érezzük tartalmatlannak. Talán egy kötetnyi hasonló minőségű verssel em es. requiemjei nem lennének hiábavalók. És az Ablakot is szélesebbre lehetne tárni.
KÁNYÁDI ANDRÁS


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék