Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. november, VII. évfolyam, 11. szám »


Gál Éva Emese

Gál Éva Emese
Idézet
Tűnnek a boldog, nem létező tájak.
Hullám kövül a tenger felszínén.
Nem voltunk ott, ahová visszavártak,
soha nem vagyunk ott, ahol a fény.
Arcunk csonka idézet az időből,
mondat, amelyről lehullt egy regény,
szó, melytől jelentése visszahőköl,
hang, ami akkordjaiból kilép,
és menedékért esdekel a csöndtől,
hogy uralja hiánya édenét.
A szerelemnek nem lesz soha ára.
Hitünk már ronggyá feslett öltözék,
ami lelkünkkel testünk is kitárja
a ragadozó fohászok előtt,
hogy áldozati oltárosdit játszva
égesse föl magában a jövőt.
Tűnnek a boldog, nem létező tájak,
és élni még soha nem volt időnk!
 
A pót-időkben teljesül a látszat.
Énünk már gyöngébb annál, amit ér.
Soha nem leszünk ott, ahova várnak,
és elmúlik az utolsó esély.
Részvers
A mi Földünk is itt bolyong az égen,
a lent és fent hát sosem volt igaz,
nincs semmi magasan, nincs semmi mélyen,
amíg megfordítva is ugyanaz.
Sok kis futópont szerint él a távlat,
minden pillanat más látóhatár,
amelyben az egész csak részre láthat,
s az egészben a rész egészen fáj.
Ha mindenség is rész a veszteségben,
csak az marad a kis emberi érdem,
hogy fájdalmunkra rávetül az ég,
mintha önmagát takarná a távlat.
Majd ha a futópontok összezárnak,
részben és egészben egy lesz a vég.
Hold
A gondolatnak nincs már teleholdja:
a kétségek árnyéka rávetül,
és amit elföd, mintha semmi volna:
átzuhog rajta a fekete űr.
 
Csonkán kereng egy múlt idejű égen,
mellette csillagok süllyednek el,
s a hitben, amit glóriájaképpen
bolyongott körbe, gyilkosára lel.
Az égbolt lesz a sírja minden fénynek.
A sugár elejti azt, amit éltet,
s csak a hiány mintája látható
az értelem lázbeteg képernyőjén.
Eszméket pusztítva pusztul a törvény,
és jelentéséből kihal a szó.
Délután
Ahogy öregszünk, hitünk egyre hull.
Végigjárjuk a lekopasztott tájat,
mint hogyha önként, s csontig józanul
taposnánk örvényt a fehér halálnak.
Pedig tavasz van, boldog délelőtt!
Miért érezzük: a sugár csak áltat,
becsap, s kijátszva a teremthetőt
egy életünkön túli földet éltet,
amelyre nekünk már nem lesz időnk?
Miért nem hiszünk semmit el a fénynek?
Mondd, mi történik velünk, kedvesem?
Ha élünk még, ez miért mégsem élet?
Mikor fordult velünk az értelem
át a teremtést bénító gerincen,
hogy világra leljen a semmiben?
 
Mi volt a cél, melyen túl semmi sincsen?
Ha föladja magát a gondolat,
szeretet sincs, mit semmin túl segítsen?
Simogasd a lelkedig arcomat,
itassam föl a tengerszínű csendet,
ami ráncaid mélyéből fakad!
Ha van mozdulata a szeretetnek,
tán újramintázza az életet,
talán szavak oldozzák föl a csendet,
és tartalmat adnak a semminek,
bármilyen kevés ez a halál ellen.
Ha ellene igazunk nem lehet,
Legyen bár még életünk vele szemben!


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék