Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. december, VII. évfolyam, 12. szám »


Fekete Vince

Fekete Vince
KÖNYVEK TÖRTENETE
(Érzelmes jegyzetek)
„Egy könyv először is drága. Iránta való vonzalmunk legfőbb jele, hogy hajlandóak vagyunk az árat megfizetni érte. Könyvet nem lehet csak úgy «odaadni» – «odaadni» a kurva szokta magát –, mert máris elveszti eredeti szellemét, szűzi tisztaságát.”
VENYEGYIKT JEROFEJEV:
Vaszilij Rozanov egy különc szemével
Az első, a legelső könyv, majdhogynem egy negyedszázaddal ezelőtt, melyet már saját maga betűzgetett, ujjaival görcsösen követve a nagy és meglehetősen kövérkés betűket, A paripa címet viselte. De az is lehet, hogy csupán jótékony emlékezete eufemizálta a lovat, A ló címet nemesebbre, választékosabbra, meseibbre. Pedig, ha jól utánagondol, két és fél évtizednyi távolságból, nem is meséről volt itt szó, legalábbis nem a szó szó szerinti értelmében vett meséről táltosokkal, boszorkákkal, a menekülő háta mögé fésűből egyszeriben kinövő erdőkkel, s még csak jóságos tündérkék, gonosz törpék vagy óriások sem szerepeltek benne. Két hőse volt csupán, legalábbis ennyire, két paripára emlékszik, meg vágtázásokra hegyről le, völgyből fel, hersegő füvekre, napsütésre, harmatos rétekre, s végül, az önfeledtség kellős közepén a tragédiára, az anyját „sirató” kis csikó képére. Az sem tiszta ma már, hogy megsiratta-e magára maradt kis barátját; az élmény megdöbbentő? kiábrándító? hatására azonban hosszú ideig az első osztályos tankönyveken kívül alig vett más könyvet a kezébe; nem szívesen feledkezett volna bele valami más, csodás-varázslatos mese világába.
Megfizeti-e, megfizette-e az árat érte, akkor még nem tudhatta, de – negyedszázad távlatából – annyi most már bizonyosnak tűnik, hogy – noha még a szerzőjére sem emlékszik – számára az egyik „legdrágább könyv volt, legnagyobb könyvélményei mellé állítható, hangsúlyos pillanat az életében, egyike azoknak a pillanatoknak a többi jelentősebb vagy kevésbé jelentős mellett, között, mely azóta sem veszítette el tisztaságát. Ez a kis könyvecske az első volt, a legelső, amellyel személyes kapcsolatba került, amelyet már nem felolvastak neki, hanem amit már ő olvasott. Fizikai élmény is volt ugyanakkor: foghatta, tapinthatta, félretehette az ágya mellé éjszakára, érezhette rajta a könyvtár dohos, de mégis kellemes szagát, ízlelgethette betűit, ringatózhatott, úszkálhatott abban az örömben, elégtételben, hogy mindezt már magától teheti, s ez az érzés valamiféle csiklandozó, várakozó feszültséget is teremtett, hogy azontúl a könyvek, az otthoni kis könyvtár könyvei nem pusztán a nenyúljhozzát jelenti-jelentheti, hanem mindezeknek ő már birtokosa, tulajdonosa is, kikölcsönözheti, habzsolhatja, füzetébe jegyezgetheti a tartalmat, a szereplőket, mesélhet róluk, vagy akár tovább is gondolhatja, írhatja ezeket a történeteket.
Hatéves lehetett akkor, esetleg hét, az életszerűbb, hihetőbb, elképzelhetőbb történetek és hősök felé irányult a figyelme. Toldit választotta inkább, mint János vitézt, a Baradlayak, aztán az óceánok, a hegyek rettenthetetlen és talpig becsületes lovasai csigázták fel érdeklődését, akik vitézül küzdöttek meg a természet erőivel, háborgó tengeren hánykolódtak, erdőkben, fák alatt, barlangok mélyén éjszakáztak, szomjukat forrásvízből oltották, éhüket pedig saját kezűleg elejtett vadak húsával enyhítették. Aztán nyilván az következett, hogy megpróbálta az olvasottakat átélni, megvalósítani: hősnek, igazságtevőnek képzeli magát, a gyermek, kardot farag, nyilat készít, pénzt csór el apja zsebéből Mărăşeşti-re, Naţionalra, s néhány merészebb társával a szomszédságból a közeli dombokon kószál naphosszat, dohányzik istentelenül, kardozik, nyilazik, harcos nevet vesz fel, zászlót, jogart készít, titkos naplót vezet, ahogyan azt a könyvekben olvasta.
A megdöbbenések ideje sem késik sokáig: szép, szép minden, de valahogy mégsem olyan, mint ahogy azt a könyvek írják. A hős kisfiúnak, ahelyett, hogy golyózáporban rohangálhatna vagy vadállatokat taglózhatna le egyetlen kardcsapással, veszélyes pulikutyákkal kell szembesülnie, tőrt, kardot hátrahagyva harcias libák elől menekül, s ráadásul otthon anyja, csöpp figyelmet sem szentelve újabb státusának, jól megnyakalja a dohányzásért, s mindennek tetejébe, egy ádáz csata közben, kis híján fél szemét is elveszíti. A hosszadalmas kórházi kezelés alatt, a jóságos és félelmetes Tihanyi doktor úr, mindaddig az egyetlen ember, aki némileg, ha gúnyosan is, de tekintettel van „hős” mivoltára, kijáró tisztelettel kis harcosnak nevezi; de ekkor már minden késő, mert a többrendbéli műtétek emberpróbáló „helytállásai” közben, mivel olvasni nem olvashat, belésajdul a felismerés, hogy amit a könyvekben írtak, nem igaz, illetve nem úgy igaz, ahogy azt ő elképzelte. Erősíti véleményét az apjáé is, akinek az akkori világról, újságírókról, tévéről van hasonló meggyőződése: hazudnak, mindenütt csak hazugság van. Ezért tér át, majd egy évnyi kihagyás után, fűzöld napszemüveggel is hunyorgó szemével a földrajzi expedíciók, az utazók leírásainak olvasgatására, amelyek mégiscsak valóságosabbak s mindamellett borzongatóan gyönyörűségesek.
Valamikor ez idő tájt (V–Vl. oszt.) jön el a versek ideje is. Addigra már sikerül túltennie magát az elemi osztályok betéve megtanulandó verseinek kínzattatásain, s micsoda véletlen egybeesés, abból az időből egyetlen versre emlékszik, egy egész este tanulta anyjával, apjával, nagyanyjával a Calul meu nem nevezetes költeményt, de az atyaúristennek sem akart a fejébe bemenni a szerző (?) nemes üzenete. Nyilván apja meg is „rozsolta” alaposan, hogy ne menjen egykönnyen feledésbe az esemény.
Petőfi volt az első, az Előre Kiskönyvtár három kötete meg néhány padláson porosodó, két világháború közötti kalendárium, melyben „Édeskedves Erdélyország/ miért könnyes a te orcád”-szerű versek mellett hasznos, gyakorlati tudnivalókat, honleányok és honvédek hősies tetteit, valamint nagyapja bejegyzéseit („Virág folyó hó 30-án fedezett”) olvashatta. A kórházi ágyon felmerült kétségei újólag megerősíttetnek, most már közvetettebb módon: Monte Cristo grófja megy a falusi moziban, csalódottan vánszorog haza, sehogy sem érti, miért folynak másképpen az események a filmen, mint ahogy azt a könyvben olvasta. Aztán a Pillangót hirdetik hangosbemondón, autóval, de neki aznap nincs kimenője, a büntetés az büntetés, mondja az apja könyörtelenül. A hetvenes évek második felében járnak már ekkor, reménytelenül szerelmes, olvassa a Jóbarátot, s el is küldi első próbálkozásait a Versfaragók levelesládájába természetesen az „Édes-kedves Erdélyország” mintájára. Válasz – érthető okokból – nem érkezik a szerkesztőségtől, de a várakozás csodálatossá teszi, megszépíti egy egész nyarát. A masszív kőkerítés lapos tetején várja nap mint nap a postás érkezését a szerkesztőség kedvező válaszával, s egy nyár eleji pionírtáborban megismert szőkeség finom betűivel. Egyik sem érkezik, de a várakozás, a reménykedés bizsergető gyönyörével ismerkedik akkor, azt gyakorolja, mint aztán annyiszor később élete folyamán.
A hetvenes évek vége, középiskola, város, új tanárok, más követelmények, több tucatnyi fogalmazás, dicséretek, magyarórák, kedvenc tanárok, s kivételes számára is meglepő – előmenetel egy szedett-vedett osztályban, melyben fél gőzzel az elsők közé verekedheti magát; házi olvasmányok, biflázások románból, állandó veszély matematikából. A meghatározó élményt azonban nem ezek, s még csak nem is a községi vagy az iskolai könyvtár rejtett zugaiból előkerülő olvasmányok jelentették, hanem egy apró, fekete könyvecske, aranyozott román betűkkel a borítóján, amellyel egy véletlen felfedeztetés folytán leigazolják a városi, C osztályú focicsapat ifijébe. Utazások egyik városból, egyik megyéből a másikba, gólok, sikerek, kudarcok, barátságok és ellenségeskedések. Focista maradjon-e (jó ajánlatokat kap), vagy inkább továbbtanuljon, nem tiszta még ekkor előtte. De aztán magától dőlend el, a felnőttcsapat kiesik a C-ből, a kicsi fekete könyvecskéjét magához veszi, és hazaviszi szülőfalujába, az ottani szekeres bajnokságban szereplő csapathoz: ott nem kötik le a heti, többszöri edzések, elég, ha szórakozásból püfölgeti időnként a labdát, s ha vasárnaponként rendszeresen pályára lép. Közben tantárgyolimpiák, jó helyezések, amelyek aztán végképp eldöntik, hogy merre tájékozódjék; sajnos nem eléggé időben ahhoz, hogy fel is vegyék.
Zsebében az érettségi diplomája, munkahely után kell néznie. Már az első hetekben tapasztalja, hogy a könyveknek, amelyeket olvasott, semmi hasznát nem veszi egy olyan világban, ahol a féldisznó (vagy tán egészen az), a szilvapálinka, karton Kent dönti el, hogy ki-ki hova kerül, hol helyezkedik el „az Életben”. Gázolaj és petróleumszagú irodákban üldögél, vagy a vágtereket járja egy „kluppával”, cserefákat mér, köböz; világoszöld Ukrajna biciklijével egyik helységtől a másikig, erdészháztól a vágtérkezelői irodáig vagy a favágók szálláshelyéig karikázik, táskájában a szalonna, hagyma, túró és kenyér mellett Márquez, Karinthy, Szerb Antal, mikor melyik. Tapasztalja, hogy olvasni a cserefák árnyékában is lehet a rőtvadak bőgését hallgatva, később az előre gyártott faelemeket szárító kamráknál éjszaka, 5000 literes ribizliborral teli hordó tetején az esztelneki borospincében, delegációban egy bukaresti jéghideg szállodában, mázsaházakban stb.
A kabanákban, erdészházakban pislákoló lámpafény romantikája azokban az időkben, a nyolcvanas évek elején-közepén, a hosszú őszi és téli estéken már otthon is, a lakásokban is „élvezhető” lesz. Az esti, többórás áramszünetek szemet rontó lámpa- és gyertyafényei, a kanóc és a zavaros petróleum fejfájdító bűze Berzsenyi, József Attila, Ajtmatov mellett találja. A hihetőbb, az életszerűbb történetek már nem elsőrendű kritériumként szerepelnek, mint odalett gyermekkorában; most inkább menekülni próbál a nyolcvanas évek „mankurt-világából”, erőt meríteni akar, és túlélni.
Lébecolások, hányódások újabb szakasza, új munkahely a Lakásgazdálkodási Vállalatnál; lakáslátogatások szakmányban, hivatalból, kilakoltatások hivatalból; szeretkezések az üres, leadott lakások ruhákkal kibélelt debaréajtóin, ugyanezeken az ajtókon délelőttönként, munkaidőben Az irodalmi mű mint komplex modell (Hankiss Elemér), Pilinszky, Nagy László, Németh László stb. Más alkalmakkor sorbanállás áruátvétel után a Librărie előtt. Így vásárolja meg többek között az Ulyssest egy román savanyúságos könyvvel összecsomagolva. A hiányos könyvtár feltöltésének ideje volt, régebbi kiadású, másod-harmadkézből szerzett Horizont, Lektúra, Magyar Klasszikusok darabjai szaporodnak a polcain. Minden pénzét könyvekre költi, mindent megvesz ebben az időben, ami megjelenik (nem volt az olyan sok) Óz, a nagy varázslótól a Vegyészeti barkácsolóig vagy Az öregedő szemig. Hogy miért ez a gyűjtőszenvedély, nem tudja, talán ösztönösen, talán attól is tart kicsit, hogy eljöhet majd az az idő is, amikor ilyen hévvel ezt már nem teheti. Nagyváradi, kolozsvári ószerek, antikváriumok könyvtárából hiányzó darabjai gyűlnek a polcain, s apasztják pénztárcájának tartalmát oly mértékben, hogy amikor már úgy érezné, eljött a házasodás ideje, zsebében s tartalékai között alig lézeng néhány a legnagyobb címletű, kék bankjegyekből.
Könyvégetést ’89-ig soha nem látott, nem érezte a finom fehér papíron, a betűsorokon futkározó lángok fojtogató füstszagát. Azon a napon, amelyen sorsa ebben is szerencséltette, a rádió klasszikus zenét sugárzott, majd egyszer, dél körül feldúlt hang szakította meg egy pillanatra: „Fraţilor!” Mikorra stoppal valahogy bejuthatott a városba, már mindenki az utcákon volt, a Librărie kirakatüvegei bezúzva, az épület előtt, az utca közepén fölfelé kapkodó lángokkal vörös könyvek parázslottak a decemberi délutánban.
A hirtelenjében jött szabadság (?) egy zöld könyvecskét is hozott magával, utazásokat keresztül-kasul Erdélyen és Magyarországon, és utazásokat – hozott volna – akár Nyugat-Európába is, ha a diák zsebe akkor lehetővé teszi. Maradtak a gyomorszorongató blattolások és a kimerítő, ám változatos autóstoppok, a cipekedések, az anyaországi böngészdés könyvekkel degeszre tömött táskák és hátizsákok. A pultok alól a pultok fölé kerültek itthon is a könyvek, színesebbnél színesebb, kihívóbbnál kihívóbb kiadványok árasztották el a standokat, az üzleteket, s jól esett végre szemelgetni a választék odaát jobbára már leértékelt, itt inkább felértékelt darabjaiból.
A diákváros képzeletében az álmok városának indult. Nem az lett. Sűrű erdő közepén találja magát, ahonnan valahogyan, de mindenképpen ki kell vágni. Csalódások, befeléfordulás s visszavonulás a XVII-es bentlakás elefántcsonttornyába. A hazatérés a kisvárosába éppen ezért mindig a felüdülés, a feltöltődés erejével hat. De nem sok idő telik el így, mert az intézet hermetikus világából hazatérve is tapasztalnia kell, hogy amíg ő nyelvtant tanult vagy Tar Lőrinc pokoljárását böngészgette, kisvárosában (is) az elégetett pártkönyveket forradalmár igazolványra cserélték fel a szemfülesebbek; a kommunista vallásúak hirtelenjében buzgó keresztényekké vedlettek át, az Omagiu hiányában a Bibliára kulcsolták az ütemes és hosszan tartó tapsokhoz szoktatott kezeik, s a gyűlésterem helyett révült tekintettel, a templomokba hurcolták, hogy a másik Úr áldásában is részeltessenek megfáradt testeik. Ünnepek jöttek egyre-másra, zászlók, lovasok, népviseletbe öltöztetett kisfiúk és kisleányok, szónokok, szavalatok, versek és himnuszok szívre szorított kézzel, fátyolos hangon, gyakran könnyező, de annál is gyakrabban dörzsölt szemekkel.
Most könyveit rendezgetné, könyv hátán könyv, mindenütt könyv, az asztalon, az ágyon, a földön, a padláson, a színben, köztük már sajátok és a barátaié is. Valamilyen renden, rendszeren töri a fejét már sokadszor. Kidobni kellene néhányat, amelyeket talán soha, ha két élete lenne sem olvas(na) már el. De nem tudja, csak dobozolja, csak hordozza, csak viszi, színbe, padlásra, nem tud eldobni, nincs szíve, mindenikhez ragaszkodik valamiért. Minden könyv drága, mindenikért megfizette – vagy így vagy úgy – az árat.
https://12


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék