Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. december, VII. évfolyam, 12. szám »


Szilágyi Júlia

Szilágyi Júlia
VÁRAKOZÁS-OLVASATOK
Babits Mihály: Jónás könyve
Fiamnak
„... Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,”
így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás...
Ha várni annyi, mint – többé vagy kevésbé tudatosan – értelmezni az időt, Babits életműlezáró, hatalmas költeményében, a várakozás két aktora közül persze, hogy az Úr az, aki tudja: az időnek is ura, éppen mert tudja, hogy mi fog történni. Az ember nem tudja. Hozzá, a halandóhoz, Jónáshoz szól az Úr, ekként:
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
A próféta is szolga; eszköze egy szándéknak, mely végtelenül rugalmas lehet, hiszen nem állják útját időbeli korlátok. Várakozás-stratégiájában Jónás viszont léte időbeli behatároltságának gyanútlan foglyaként, egy immár lejárt mandátumot képvisel, az időközben aktualitását, tehát értelmét vesztett feladat lázában él és ég, nem tud saját pályamódosulásáról, vár valamit, aminek már nem kell bekövetkeznie. A várás/kivárás Jónás számára – minden ember számára – élettartalom és cél, de mint meghatározó emberi alaphelyzet, eleve a végességre emlékeztet. És – abból, ami Jónás számára a valóságos várakozás tárgya – nem sikerül semmi. A jóslás Jónás aktív és célirányos várakozása, de mint ilyen, nem önként vállalt, személyes felismerésből, elhivatástudatból eredő feladatteljesítés, hanem eleve kényszerpálya. Hajlamaitól eredetileg idegen funkciót ad, és ezzel más életcélt tűz ki, más életformát kíván, sőt jellemváltozást idéz elő:
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Kényszerű szerepvállalásából akkor lesz tévedés, balga kudarc, hazug prófécia, miután már hivatásként fogadta el és élte meg, meggyőződéssel képviselte és szolgálta az immár – tudtán kívül – bukott ügyet: az isteni büntetést, Ninive pusztulását. Milyen várakozás a Jónásé? Istenfélő? Embergyűlölő? Hiábavaló:
S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
De miért kell Jónásnak kudarcot vallania ott, ahol küldetését kellett volna teljesítenie?
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsírázik
Vagyis, amit Jónás kudarcként él meg – Ninive megmenekülése! –, valójában siker lenne? És a Jónás-paradigma jellegzetes értelmiségi csapda-helyzet? A jóslat sikere pusztán presztízskérdés? A jóslat kudarca attól viszonylagos vagy abszolút, hogy miként válaszolunk a prioritások kérdésére? Arra ugyanis, hogy mi az igazán fontos – az ügy vagy az ember?
A Jónás könyvében a várakozás tétje a kétféle perspektíva egyidejűsége:
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Nos: mit akart Jónás? És mit akar az Isten? Hadd közelítsünk – a Babits-költemény nyomán feltehető néhány kérdéshez a megszámlálhatatlan közül – látszólag nagyon messziről. Jónás könyvének (a bibliainak és a babitsinak) van egy harmadik szereplője is: Ninive. A város. Tegyük hozzá, nyomatékosan: a bűnös város. Megbüntetése végett szólítja az Úr Jónást: „Kelj fel és menj/ Ninivébe, kiálts a Város ellen...”
Paul Virilio – Toynbee-ra is hivatkozva – a város létrejöttét, kialakulását a védekező térszervezéssel, végső soron a háborúval kapcsolja össze. Ha azt a várakozás-paradigmát, amely a Jónás könyvéből kiolvasható, úgy értelmezzük, hogy tekintetbe vesszük Virilio „episztemo-technikai tudás”-nak nevezett munkahipotézisét, a következő kép alakul ki: Jónás saját tévedésének/téveszméjének áldozata, mint mindenki, aki emberi távlatba helyez nem embertől függő sorseseményt. Ne feledjük alapállását: „... rühellé a prófétaságot,/ félt a várostól...”! Belebukik valamibe, amit nem is akart – íme, Jónás tragikomédiája! Átképzése a cet gyomrában túlságosan sikerült. Ami ezután következik – Ninive elmaradt pusztulása, vagyis Jónás elmaradt sikerélménye –, az eltérő célképzetekből ered. Jónás fundamentalista mód azonosul a Küldetéssel, az eredeti forgatókönyvhöz ragaszkodik; az Úr pedig – a szó megengedő, rugalmas jelentésében – emberségesen, megszánja Ninivét, megbocsát a Városnak. A halandó várakozás horizontja emberi léptékű, az ember minden tettében és gondolatában önigazolásra szorul, sürgeti véges ideje, türelmetlen, élete értelmét, küldetése célját csak akkor hiszi, ha megvalósultnak látja, számára megfoghatatlan igazság a történelmi tapasztalat és történelem fölötti szózat, hogy ugyanis
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
szüleim fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.
A tök egyenlősége Jónással és Ninivével – Az előtt, akinek „negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi”, a végtelen entitás, az örökkévalóság előtt – a mulandó dolgok, lények és létesítmények egyenlősége a várakozásban, az Időben, amely nem értük van, és nem nekik dolgozik. Az emberi várakozás csak tagolni tudja az időt, célok, beteljesülések és csalódások mindig és szükségszerűen átmeneti, pillanatnyi, szusszanásnyi, fuldoklásnyi állomásaival.
Csakhogy az idő változik az Időben. A Tiszta háborúban Virilio arról is felvilágosít, ha még nem vettük volna észre, valamikor, jóval azelőtt, hogy az idő adásidővé alakult volna, „el kellett indulni ahhoz, hogy megérkezzék az ember”, ma már pedig „a dolgok megérkeznek, mielőtt az ember elindulna”, és „majd azt fogjuk várni, hogy megérkezzék az, ami marad”. És mi marad? Minthogy a várakozás ideje lecsökkent, „csak pár perc marad az emberből, mint olyan lényből, aki befolyásolni tudja a dolgok folyását”.
De hiszen már Jónásról tudnunk kell, hogy jelképesen bár, alig pár perccel több adatik neki, mint a töknek, s alig pár perccel kevesebb, mint Ninivének. Az Úr időszámítása szerint vázolva Jónás perceit, létét, a számára rendelt várakozás(ok)at a következőképpen szakaszolhatjuk:
I. elfut küldetése elől, ideológiája:
 
Mi közöm nekem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
II.    belátja az elkerülhetetlent, nem feltétel nélkül, de engedelmeskedik:
...Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem...
III.  Istent szolgálván, személyes kudarcot vall; immár csak azt várja:
...Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.
Paul Virilio gondolatkörében és beszédmódjában értelmezve a Jónás könyve várakozás-stratégiáit és azok kimenetelét, úgy tűnik, Ninivét valamilyen „transzpolitika” menti meg. Ebben az olvasatban a történet az elrettentésről szól, vagyis a vész, a háború, a pusztulás elhárításáról kvázi-háborús eszközökkel. A prófécia ez esetben felidézi, kilátásba helyezi a büntetést, a megsemmisítést, alternatívát teremt; a fenyegetés, az elrettentés helyettesíti, képviseli, ritualizálja a megtorlást magát. A kettőt összetévesztvén, Jónás félreérti/nem érti a transzpolitikát. Mást vár, mint ami történik. Más történik, mint amit vár. Sejti-e, hogy ez a félreértés az ő sorsa, az identitása? Hogy „az égi és ninivei hatalmak” behatárolják azt az azonosságot, amelyben – Virilióval szólva – „Az időtartam az ember voltaképpi létezésmódja. Az ember mintegy az időtartamba karcolt felirat.”


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék