Jean Jacques Celly

Litánia

Litanie

Szeretlek, ha nevetsz, ha alszol, hogyha táncolsz,

Ha meztelenül mész át a hajnal bársonyán,

A halántékodért szeretlek, ha tajtékos,

Égő szemedért, hol tisztások bolyongnak,

Szádért, mely figyeli az idő hangjait,

Csillag illatokért, bolond áradásért,

A napért, mely este leül a térdedre,

És a vízért, melyet villámok felett mersz.

Emberek

Les hommes

Emberek ülnek

Nagyon távol egymástól.

Egy fűszál megnyugtatja,

Egy kavics lecsillapítja őket.

Ismeretlenül is hasonlók,

Még abban is, ahogy várnak égnek dőlt vállal.

Nem tudni, mi módon kezdtek el élni és összes emlékeik

Csak egy marék homok ólom-ujjaik közt.

Bölcsesség

Sagesse

Bölcsességgel szeretlek,

Ismerem lehetőségeink határait:

Egy pohárcsillanás, és palotánk romba dőlhet.

Alázattal szeretlek,

Azokért, akik csak kiáltást adhatnak;

Azokért, kiknek már jelen van a halál,

S ujjuk a gyökerek sorsához van kötve;

Süketnémákért, s kik láncuk árnyékában alszanak.

Az időt latolgatjuk, melyet a világ késztet,

Hogy teljességünket visszhangozza titkon.

Tükrök, ajkaira felfüggesztve élünk,

Örökké reszketve, hogy elveszt a látásuk.

De szerelmünk meg tud küzdeni a sorssal:

Tűzcsóva, mi távol tartja a vadakat;

Méz, ami a méhraj szárnyának lelket ad;

Forrás, ami saját derűjéből iszik;

A négy égtáj, amely iránytűben alszik;

Testvéri delelő az utas homlokán.

Ne hagyd, hogy az álmod villám megszakítsa:

A tűz most gyorsabban csap fel, mint a szikra.