Banner Zoltán

Kései levél Székely Jánosnak
igen Jánoskám a versnek valóban vége
nemcsak azért mert nem kell senkinek
hanem oly ritkán villan egy-egy sornyira
mint meteoritek csóvája vagy holdfogyatkozás
a szavak képtelenek eltávolodni tőlem
szárnyuk lefoszlott mint a bársonyfüggönyök
falusi kultúrházak fűtetlen színpadán
ott áll pedig még a kis recsegő pódium
Petőfi állt a hídon valaha
itt is megkísérelte olykor a feltámadást
libbentek a szárnyak de ajtón ablakon túl
nem juthatott sem csatadal sem egy gondolat
szavuk fogyott a füleknek
szavuk fogyott a szemeknek
szavuk fogyott a kezeknek
csak azt végzik el amit a lét parancsol
de szava fogyott a létnek is
s a szavafogyott létben cikázunk
mint az elektronok
csukott szájjal mondom már a verset
beszívom kongó termek poros illatát
a felfordult székek lába tapsol
s a sötétség fölkiált: VIVÁT!

halottak napja Szatmáron
ahogy én látlak benneteket e tájban
negyvennyolcas nagymamám, szüretelők
a Hegyen, partiumi nők, elnémult barátok,
ahogy bennetek fürdetem az arcom
s aranybazár forog kukoricással, szőlővel,
az öreg érmelléki orvos mosolyával,
s beáll mindenki a képbe, mint toronyórajáték,
hogy feltámadnak bennem a temetők
s szobrászkodom régvolt fejekből, zenékből,
karácsonyokból, révületekből, de nevek helyett
csak szívdobbanásokat idézek, ahogy
fölismerem a mérgezett folyóban
az evezők nyomát, amikkel helyben eveztem,
ahogy várom, hogy belém költözik a múlt
s bebútorozza antik csillámlásokkal a lelkem,
ahogy elmorzsolom szememben a színeket
s felrakom tájaimra a rozsda és a kék
és a püspöklila könnyeket, egyszóval, ahogy
a halálból tehetetlen engedelmességgel megteremtelek
– úgy fogsz, úgy fogjátok egyszer belőlem is
összegyúrni a Korpuszt, aki emlékezik Bennetek.

hontalanoknak való ének
mint szigetek az évszakok
hamvukba égett tekintetek
viszanéznek/ visszanézhetek (?)
az eltékozolhatatlan és bronzba öntött
fák és elfásult egek
(Könyörögj érettünk!)
tornyaim Sóvárad és a Németi
között mint elszakított szerelmesek
ölelkeznek
az órák szemét lefogta a sötétség
nem én haltam meg a kő nyüszít
mintha már lett volna egy teremtés
mégis hiányzik a hetedik nap
s az első nem ismétlődik
(Könyörögj érettünk!)
Ó hányszor megteremtettük az Istent
részeg katonák éneke tép
de Isten nem teremti vissza a világot
úgy hullunk magunkba mint a várromok
sem ostrom sem felmentősereg
(Könyörögj érettünk!)
végtelen hazámban
a Senki földje szült
egyszer ha tó leszek
elmerülhettek bennem megtöretlenül
(Könyörögj érettünk!)