Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. április, XII. évfolyam, 4. szám »




Hornyák József
Csendélet Zelmával

Milyen kifosztott ősz volt ez a tavalyi, a cserépben ellankadtak a ciklámenek, mindnek megsárgult a levele, valami volt a levegőben, amit se ők, se én nem tudtunk elviselni, szinte ujjongó örömmel fogadtam a néni üzenetét, hogy látogassak fel a hidegszamosi völgybe; ott lesz Zelma is. Elindultam a veszett, bolond őszben, és az úton hideg esők, ijesztő viharok fagyoskodtattak. Bizony reggel már deres fűben állottam – már volt fehér hegytető –, de a boglyák a mezőkön megvártak, és az Iker-Szamos még ott folyt a régi mederben; kutya is volt, tehénkolomp is; egy asszony felgyűjtötte a sarjút, és egyszer csak elindult felénk; persze hogy Zelmával voltam! Az asszony odajött, megkínált meleg tökkel.
Az időből egy kicsit mindig ki kell esni, mondta volna Zelma, ha megszólal: az időt nem szabad komolyan venni, mert különben, ő is a komoly arcával fordul felénk.
Zelma szótlanul eltörte a tököt, kis pókhálópárák szálltak a szemébe, fitos orrát, hideg ujjait átjárta a puha langyosság.
Különös volt Zelmával, még mindig megvolt benne az a kedves lánysága, naivsága; visszaragadt rá ebben a környezetben; s hogy egyedül jött és függelék nélkül, teljesen a régi Zelma tudott lenni.
Továbbmentünk. Két erdő között a torzsokig lelegelt tisztáson az átvilágító napsugarak megengedték, hogy egy kiborult fatörzsön leüljünk. Hátunkat összevetettük.
Olyan jó élni. Olyan jó még mindig élni, mondta volna Zelma, hogyha megszólal, olyan jó egy darab tököt kapni. Örvendeni – ez, ami a legtöbbet ér.
Teljes némaságban töltöttük az időt, lehunyt szemmel, egymásnak vetett háttal.
Most érezted? Most állt megint az idő egy kicsit, mondta volna Zelma, hogyha megszólal.
Zelmának fitos orra volt.
Zelma válófélben volt, amikor legelőször itt fent a néninél találkoztunk. Tizenhét éves volt, és az én kamaszszememnek annyira furcsa, annyira humoros; összenéztünk a nénivel, olyan kacagás vett erőt rajtunk, nem sikerült parancsolni magunknak, pedig csak annyi volt, hogy Zelmának fitos volt az orra, és kalapban ebédelt. Nem akarta a kalapját levenni; szegényke, sírós volt a hangja, és roppant szentimentális a hangulata. És a képe! A szeme folyton könnybe lábadt. Minden pillanatban rá volt készülve, hogy érte jön az ura, betoppan, és elragadja, és viszi magával; nem vette le a fejéről a kalapot, nehogy induláskor még ezzel is időt kelljen veszítenie – megtörölte a szemét az óriási könnyektől, a nénivel nem tehettünk róla, hogy elnevettük magunkat.
Ebédeltünk, a következő percben felbuggyant a Zelma zokogása, és kiment a konyhába. Én csak bámultam, és nem tudtam hova lenni.
A férje folyton megcsalta.
Most mulatok rajta, mondaná Zelma, ha megszólalna, és sajnálná az urát: szegénynek milyen borzasztó lehetett annyit hazudni, annyi hazugságot kitervelni. Hogy az orromnál fogva vezessen.
De Zelma egy szót sem szólt, hátát jó kényelmesen hátamnak vetette; csukott szemmel nézett a napba.
Elindultunk. Összefogózva mentünk, behunyt szemmel, mint két világtalan, és mint akiknek fehér bot van a kezükben, amivel kitapogatják az utat.
Megvan már a kincs, kérdezte volna Zelma, ha megszólal: megtaláltad már a kincset?
Az emberek nemigen szokták a kincset megtalálni, feleltem volna a kérdésére. Vagy ha megtalálják, hallgatnak róla.
És: Te vagy nekem a kincsem, duruzsoltam volna a fülébe. Az ösztönöm meg a kincskereső szerszámom.
Mert előre megérzek mindent.
Amíg a néninél voltunk, a hatból négy napig esett az eső. De mi esernyő alatt a fenyők közt sétáltunk. Cuppogott a víz, cipőtalpunk felkunkorodott, úgy átázott, de mi mentünk. Az a megragadható vidéki kékség! A néni kutyái mindenhova velünk jöttek. Az összes üdülők szedelőzködtek és eliramodtak. Az utolsó família is szedte a sátorfáját, az ember buzgólkodott a gyerekekkel. Minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy rendbe tegyék a motort s elinduljanak, az asszony sivalkodott. Olyan domborodó idomai voltak, profilból láttuk: nadrágban volt s pulóverben.
Szegény férfi, mondta volna Zelma, ha megszólal. Idejött jól érezni magát, és elhozta a sárkányát is magával.
Az asszony állandóan mindenkivel veszekedett, semmi sem volt neki a kedvére.
Azután elmentek, és csak mi maradtunk.
A gombák spárgára fűzve, és kiakasztva a házak előtt a tornácfára száradni. És a kerti asztalok is mind megrakva őszi vargányával és letakarva nejlonnal.
Jártuk az erdőt, vártuk a jó időt.
Ezt az optimizmust, mondta volna Zelma, ha megszólal. Ezt a tajtékzó optimizmust!

Lovon
Anemone – a nőknek mindenféle nevük van. Virágról nevet kapnak: Rózsa, Ibolya, Anemone. Anemone apja gyóntatópap volt, anyja templomot járó hóka fehérnép. Ők mielőtt az Anemone szülei lettek, meggyóntak egymásnak; hogy szerelmesek egymásba, és utána össze is házasodtak. Én már csak az anyját ismertem, gomblukkötő volt, pupliningek kézelőire, porcelán ingmellekre varrt gyöngyfonatú gomblukakat. Amikor a gomblukkötőnő szobát vett ki a Közép utcában, magával hozta a kamasz Anemonét is, aki olyan szép volt, hogy nálánál szebb nem létezett. A gomblukkötő egyféleképpen látta megalapozva lánya jövőjét: pénzben, illetve partiban kifejezve. Anemone életrevaló volt, de anyja a széltől is óvta. Anemonénak voltak szerelmei, tizenhét éves fejjel magam is, aki miatt Anemone egyszer olyan pofont kapott, hogy beesett a konyhaajtón. Anyja eladta, mint a borjút. De így, szó szerint. Anemone visszaemlékező szavai ezek, s mondja őket keserűség és gyűlölet nélkül. Anyja egy vidéki gyógyszerésznek adta el, mert annak jól menő patikája volt. Anemone nem sokat nyert, két dologtól mindenesetre megszabadult, a lányságától és a veréstől. A gyógyszerész nem felelt meg férjnek, Anemone többet nem félvén a veréstől s attól, hogy férje megharagszik, truccból, szükségből, élte a világát. Unalomból, meggondolatlanságból olyant is csinált, az iskola a szomszédjuk volt, az iskolaudvar közepén állott a leventék árbocrúdja, jöttek csendőrök, négy kilométerre volt a laktanya, lovaikat odakötötték az árbocrúdhoz. Az egyik ló hátrafordult és szembenézett vele. Anemone átlépte a kerítést, odament, megveregette a ló tomporát. Egészséges, gömbölyű ló volt, tele pajkossággal. Neki csak annyi ideje maradt, hogy a sörényébe megkapaszkodjon, mert ahogy a fél lábát a kengyelbe akasztotta, a ló már repült is vele. A csendőrök ide benéznek, oda benéznek az udvarokba, lóhátról, mint toronyból látni a falut, a lovat lépésre fogták, most a ló meg akarta mutatni, mit tud. Nyári ruha volt Anemonen, melléhez odatapadt, hátán csattogott, szandálja mindegyre csúszott el. Ezt ússza mg! A kaszárnyakapu zárva volt, a ló a kerítést ugrotta át, de az istálló előtt megállt. Ő lecsúszott a nyeregből, lába remegett: az épület ablakain körben kihajoltak a meglepett, vigyori csendőrarcok...
Anemone elvált a férjétől, és hozzáment a gyógyszerészsegédhez. Jó tulajdonságai voltak az új férjnek, de voltak rossz emberek, s mert a segéd nagyon szerette hangoztatni az igazságot, börtönbe zárták. Anemone viszszakapott egy alkoholista férjet. Anemonénak ettől a második férjtől született egy leánykája. Meg kellett élni, Anemonét nem taníttatták, az ő kicsi tudományával kétféle állást tölthetett be, kiszolgálónak vagy felelősnek mehetett kantinhoz.
Elvállalta a fakitermelő étkezdéjének a vezetését. Akkor már szekereket és állatokat is rekviráltak; besorozták a telep egyetlen tehenét, amelyet a pópa istállójában tartottak; a fejőstehenüket ne vigyék el! El kellett menni a hadkiegészítőhöz, a nyári lakba. Mivel mehetne el? Lóval. Ő el is megy, mondta Anemone, ahogy Móricka elképzeli. Ő már lovagolt! Lehozták a pópától a lovat, egy csapzott, szürke, fél felén ganés, csontos állatot. Ő kicsípte magát hétszögre, értsük alatta, hogy haját varkocsba szedte. Szép ruháját egy táskában a nyeregre akasztotta. Át egyik patakon, át másik patakon, volt mit menni, tájat nézni, azután az utolsó vizecskénél lemosdott, és felvette a szép ruhát. A ló mind lassabban kocogott, neki is elege lett a fanyeregből, ő már nem is nógatta a lovat. Azután megérkeztek. Leszállt, nézte, hova kösse. Azt nem kell megkötni, az úgyse mozdul el sehova. Egy ablakból a parancsnok szólt le. Bevitte a kérvényt, elmondta, fel szeretné menteni a tehenet, a parancsnok írja alá. Ha őt idehelyezték a hegyek alá, legalább tejeskávét tudjon adni az embereknek. Az ajtó egyre nyílott, hadnagyocskák jöttek csodát látni. Farkas van-e azon a vidéken, kérdezte a parancsnok. Nincs. Hát a pópa csinos? A fia elég csinos. A ló kié? Az a pópáé. Na, ha a tehén is úgy néz ki, akkor nem is kell. Anemone díszkísérettel indult vissza. Jöttek elő innen is, onnan is a fák közül lóháton a csinos hadnagyok, a hadapródokat küldték haza, adtak nekik feladatot. Öten kísérték, négyen a telepig kitartottak: őz van? Van. Lehet-e lőni? Lehet, akinek van jó puskája. A pópa annyira megörvendett nekik, előszedte rögtön a szilvóriumot... Ez volt élete második lovaglása. Na ezzel be is fejeződött.
Anemone a hadkiegészítőtől kapott férjet magának, egy hadmérnök személyében. Megtetszett neki Anemone kivételes szépsége. Ez remek férfi volt, de három hónap múlva a háború eltemette. Utána még férjhez ment, de ez a házassága nem volt boldog. Igen, mert a férfiember, nem tudni, milyen ideálhoz méri a földi nőt, mondta nekem Anemone. Pedig csak keveréke jónak és rossznak. Utolsó férjének az volt a rögeszméje, hogy egy nőnek nem is lenne szabad társaságban enni, a nő, férje elképzelése szerint, olyan tünemény, hogy arról azt kell hinni, enni nem is tud. Az asszonynak, annak teste, lelke van, mondta Anemone. Az asszony semmiféle jóból ki nem hagyható. Mennyire jellemző, hogy őt fiatal korától folyton olyasmire akarták rávenni, ami ellentmond a természetnek. Mindig be akarták adni neki, hogy számára az hasznos, amiről később, miután a tilalom ellenére belekóstolt, meg kellett állapítania, hogy egyedül az a jó. Nem figyeltem meg, kérdezte, hogy folyton akadnak, akik kinevezik magukat mindentudónak? Honnan veszik a bátorságot, hogy ostobaságaikat ránk tukmálják, mondta.
Meg akartam hívni sétálni, mondtam: ezek után nem merem, nehogy erőszakosnak lásson.
Az jó lesz, állt mindjárt kötélnek, legalább a veje magára marad. Doktorálni készül, írja a dolgozatot.
Lekerültünk a Közép utcára, ahol valamikor ők is laktak, onnan kimentünk a régi vásárra. Bódékkal volt benépesítve meg körhintával. Meghívtam, lovagoljunk egyet, a körhinta lován. Fogadalma van, hogy lóra fel nem ül, válaszolta. De a kedvemért megszegi a fogadalmát. Értem mindenre kapható volna; velem ő a világ végére eljön. Felléptünk, de a lovakat hagytuk a fiataloknak, a falovak mögött kicsi hintóba szálltunk. Olyan röpülésben lett részünk, Anemonénak mind égnek irányultak könnyű, szőke hajszálai.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék