Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. augusztus-szeptember, XII. évfolyam, 8-9. szám »




Rózsák és tigrisek

Jelentés a Borges-galaxis egyik bolygójáról
A homály dicsérete. Költemények. Jorge Luis Borges válogatott művei V. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Nyilvánvaló, hogy Borges írásainak értelmezésében a metafizikai nézőpont nem kerülhető meg, de ennek nem kellene oda vezetnie, hogy a műveket filozófiai tételgyűjteményként és ne irodalmi alkotásokként kezeljük. Nyitottabb, irodalmibb és emberibb recepcióra lenne szükség Borgesügyben.
Különösen érvényes ez az életműsorozat ötödik, egyben utolsó kötetére, amely A homály dicsérete címet viseli. Már a kötet alcíme – Költemények –is problematikus, hiszen jő néhány írásra aligha illik a „költemény” megnevezés, ugyanis formájukban és narratív struktúrájukban közelebb állnak a prózához. És ha már prózáról volt szó, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy Jorge Luís Borges elsősorban prózaíróként, novellistaként ismert. A leginkább hiánypótló éppen ez a kötet, amely Borges lírai műveit foglalja magába. Hiszen a borgesi költészet ez idáig – néhány kivételtől eltekintve – szinte teljességgel fehér folt volt a „laikus” olvasóközönség számára. Ez részben érthető is, hiszen Borges főként prózai műveivel írta be nevét a XX. századi egyetemes irodalom történetébe, elbeszélései új paradigmát teremtettek, sajátos írástechnikát, képvilágot és problematikát hoztak az irodalomba. Amikor kimondjuk Jorge Luís Borges nevét, önkéntelenül is olyan novellákra gondolunk, mint Az elágazó ösvények kertje, a Homokkönyv, Az Alef, A titkos csoda, az Averroes nyomozása vagy a Márk evangéliuma. Bármi is történjék, Borges most már végleg prózaíróként marad meg az irodalmi emlékezetben és kánonban. Olyan prózaíróként, aki úgy mellesleg verseket is írt. Elterjedt vélemény az, hogy versei lényegileg semmi újat vagy különöset nem mutatnak fel prózájához képest. No de a helyzet nem egészen így néz ki. Legalábbis annak számára, aki töviről hegyire végigolvasta A homály dicsérete című kötet verseit. Mert annak, aki ismeri Borges prózáját és líráját egyaránt, furcsa érzése támad. Szinte le sem merem írni, de a novellista Borges költészetében virtuóz muzsikusnak bizonyul, aki gond nélkül váltogatja a különféle hangszereket, és úgy tűnik, hogy egyikkel sem bánik rosszul. Polifon poézisről van szó (csak az alliteráció kedvéért), amely igen kiterjedt nyelvi és tematikai regisztert képes felölelni. Talán még kiterjedtebbet és sokszínűbbet, mint az amúgy zseniális borgesi próza. Persze, a hangot itt sem lehet összetéveszteni. Ez Borges, százszázalékig Borges, könyvtárral és szimmetrikus kertekkel, labirintusokkal és tigrisekkel meg egyebekkel, amikre még visszatérünk. Ámbár a labirintus itt valamivel sötétebb és nyomasztóbb (szinte kafkaian pesszimista), mint azt a labirintus mindezidáig legdicsőségesebb írójától megszoktuk / elvárnánk: „ Tudom, az árnyékban vár Valaki, / e Hadészt alkotó hosszú magányok / elcsigázója, ki vérre sóvárog, / s ki halálom falánkan figyeli” (A labirintus). Az Aszterión háza című novellájában a szerző a Minotaurosz pozíciójába helyezkedik bele, itt pedig sejthetően Thézeusz maszkjában bolyong az antik útvesztőben, a fenevadat keresve. Ne menjünk itt bele a kétségkívül a transzcendenciába hajló értelem kutatásába, elég, ha megjegyezzük, hogy ez esetben a borgesi főtoposz, a labirintus nagyjából a prózájából már ismert jelentésmezőket idézi föl. Akárcsak a Hérakleitosz című versben, ahol – a labirintus– problémával szoros összefüggésben – Az elágazó ösvények kertje problematikája ismétlődik meg: az idő, amely egységes és állandó, de ugyanakkor szubjektív és többsíkú, megfoghatatlan és minden ember számára más, de mégis, minden látszat ellenére, nem lineáris, és visszatérő idő-helyeket hoz létre (vö. Mircea Eliade: Serampuri éjszakák). Hérakleitosz, aki Epheszoszban a folyóparton állva megállapítja, hogy „senki se lép be kétszer ugyanabba a folyóba” s „akinek tegnap vagy ma: mindegy”, a költemény zárlatában ott van Buenos Airesben is, és Borgessé vedlik át – vagy inkább vissza. A Borges meg én című prózaversben (nézetem szerint inkább csak próza) az alkotói személyiség kettősségének problémáját boncolgatja, a műveket író szerző és a művekben megszólaló narrátor dilemmáját. Borges, a magánember és Borges, az alkotó a dilemma nem oldódik fel, mind a teljes azonosulás, mind a teljes különválasztás eleve kudarcra ítéltetett. Bizonyosságként csak a kétely és a bizonytalanság marad: „Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.” A tudás kiismerhetetlen labirintus, és a benne bolyongó egyén számára csak a bizonyosat nem-tudás tudata marad, és – tovább fűzve a gondolatot – még ez sem biztos. Paradox módon pontosan ez a bizonytalanság az, ami megnyugvást és biztonságérzetet ad. „Bármi lehetnék. Hagyjatok homályban” – írja a Jelek című versben.
Szóval helyben vagyunk. Ez a metafizikus-elmélkedő Borges, aki az úgynevezett emberi lét úgynevezett nagy kérdéseire próbál választ keresni; bevallottan retorikai kérdésekre bevallottan retorikai válaszokat. És bevallottan a végső bizonyosság igénye nélkül, azt is mondhatnánk: értelmetlenül. Az, ami egyáltalán létrehozza eme egzisztenciális problémák létezési és működési terét, nem más, mint az írás. A nyelv, amelynek révén – és csakis ennek révén – bármit meg és fel lehet oldani. A fikció, amely egyáltalán létrehozza a dolgokat, és ami által a dolgok – minden dolog, az elmúltak és az eljövendők is – létezést nyernek: „Ami leszünk, annak vagyunk a múltja. / Idő vagyunk, folyó, mely oszthatatlan, / Uxmal vagyunk, Karthágó, Róma / városfala a porban és az eltünt / park; most őket idézi föl a versem” (kiemelés tőlem) – így fejeződik be az Elégia egy parkról című költemény. A nyelv (a vers, az írás) általi kimondás és megformálás aktusa tulajdonképpen létrehozás, teremtés. Néha ez a kimondás-kényszer (ha lehet annak nevezni) túlzsúfoltságot okoz. Borges némely verse nem egészen bírja el mindazokat a dolgokat, amikről szólni akar. Legsikerültebbek azok a versei, amelyekben a mondandó minél világosabban és tömörebben (ez nem zárja ki az erőteljes retorizáltságot és metaforikusságot), valamilyen zárt(abb) forma szigorú keretei között fogalmazódik meg. Ilyen a szonettek közül jó néhány (All our yesterdays, Urbina egyik katonája, Baruch Spinoza, Összegezés, Lelkifurdalás, On his blindness, James Joyce és sorolhatnám), úgy általában a rövidebb, egy adott képre vagy gondolatra épülő szövegek (Tankák, A hold, A Dél, A rózsa, Mészárszék, az Aprópénz darabjai), de a hosszú szabad versek közül is azok, amelyek a jelzők, metaforák és szimbólumok halmozása nélkül következetesen végigvisznek egy gondolatot (A homály dicsérete, Krisztus a kereszten, Alexandria, Kr. u. 641, Himnusz).
Borges az egyetemes – s ezen belül igen hangsúlyosan az európai gyökerű – kultúra, történelem, mitológia, filozófia és irodalom bűvöletében ír. Írásaiban az emberiség legnagyobb és legősibb toposzaira épít, ezek viszonylagos ismerete nélkül szinte lehetetlen megérteni és interpretálni szövegeit. Van azonban költészetének egy olyan szegmentuma, amely erőteljesebben kötődik ahhoz a világhoz, ahhoz a közeghez, amelyben Borges élt, ahonnan származott: Dél-Amerikához, ezen belül Argentínához. Kétségtelen, hogy argentin volta meghatározta gondolkodását, írásainak hangulatát. Borges argentinsága leginkább verseiben érhető tetten, sokkal inkább, mint prózájában. Ez azonban még véletlenül sem jelent egyfajta szűkkeblű csárdás-gulyás-típusú provincializmust; Borges sokkal inkább egy lassan eltűnőben lévő sajátos argentin világ legendáriumát teremti meg (vagy írja újra), egy urbánus és egy vidéki világét egyaránt. Verset ír a gaucsóról, aki „mármár titokzatos, elemi, tág / síkságról jött”, „küzdött a spanyollal, indiánnal” és „őrmester volt, önkéntes, bandita”, de „nálunk nem kevésbé tudatlanul / és magányosan lépett a halálba” (A gaucsó) és a két fivérről, akik Káin és Ábel ősrégi történetét játsszák el újra (Két fivér milongája). A legjobban a Buenos Aires-i külvárosokban érzi magát, ezeknek a helyeknek a sajátos romantikáját írja versbe. Ezekből a versekből szinte teljesen hiányzik a líraiság, az epikus jelleg az uralkodó; ezek narrációk, innen-onnan összeszedett és azután megírt történetek formájában. A szerző a közvetítő és a narrátor szerepébe helyezkedik, ő mindig csak elmesél egy sztorit, amit valahonnan, valakitől hallott. Különös hangulatú, néha egyenesen vérfagyasztó históriákról van szó, amelyek gyakran jellegzetes latin-amerikai dalformában íródtak. A milongák egyetlen hibája, hogy néhol a tömör, szuggesztív történetmesélés moralizálásba torkollik. Íme: „Hát így szól ez a történet / legjobb tudásom szerint; / Káin megöli megint / Ábelt – s ez nem ér már véget” vagy „Megéri bátornak lenni, / nincs remény, mely hiú volna”. Nagyon emberiek és nagyon argentinok ezek a versek. Itt nincs metafizika, nincs ontológia, megváltás, idő meg univerzum. A buenos aires-i alvilág van, tolvajok, csalók vannak, nagyhangú verekedők, vándor dalosok, zsaruk, testvérgyilkosok, kocsmatöltelékek és kurvák. Mindez a jótékony emlékezés prizmáján keresztül, és egyértelműen mitizálási szándékkal. Mert minden gonoszsága és szennye ellenére ez a világ lágy gitárhúrokon köszön vissza az olvasónak, esti adomázgatások hangulatát árasztva. Van néhány remekbe szabott darabja ennek a – egyébként sok szempontból Villonra emlékeztető – lírának, mint például A halott vagányok és A tangó. A tangó amúgy is ennek a sajátosan argentin külvárosi-alvilági szimbolikának az egyik legfontosabb eleme, a késsel / tőrrel és a gitárral együtt: „A tangó lehetetlen / múltat kreál, amely zavaros és / igaz: hogy meghaltunk verekedés / közben egy sarkon egy kihalt negyedben.”
És ha már szimbolikánál és mítoszoknál tartottunk, nem lehet nem megemlíteni a borgesi költészet (és próza) egyik legjellemzőbb szimbólumát és metaforáját: a rózsát. A rózsa (amely, ugye, virágnak se kutya) a legváltozatosabb konnotációkat képes felidézni, kulturális, metafizikai és köznapi vonatkozásban egyaránt: „a perzsák rózsája és Ariostóé, / az örökké magányos, / a rózsa, mely rózsák rózsája mindig, / a zsenge plátói rózsa...” (A rózsa). A rózsa jelentheti az elérhetetlen, titokzatosságában is tökéletes transzcendenciát és a szerelmi érzést egyaránt. Apropó, szerelem. Borges nem kifejezetten az az író, akit túlnyomórészt szerelmi témájú írásai miatt olvasnánk és kedvelnénk. Novelláiban (egy-két elbeszélést – pl. az Ulricát – leszámítva) alig van jelen ez a tematika, direkt módon legalábbis. Talán a műfaj jellege teszi, de költészetével kissé más a helyzet. Nyilván nem lehet azt állítani, hogy versei csak úgy fröcskölnének a nagy érzelmek által kiváltott különféle nedvektől, de azért van néhány formailag és tartalmilag is igen jól megírt szerelmes verse, amelyekben a borgesi szimbólum- és képvilág keveredik a szerelmi líra hagyományos, jól bevált toposzaival. Az esztétikai-műélvezeti vonatkozásokon túl csábítási célokból is ajánlom minden kedves férfiolvasó figyelmébe a Susana Bombal, A hold, Szerelmes képzelgés és Mélységes rózsa (már megint a rózsa!) című verseket. Félretéve a tréfát: az európai és egyetemes kultúra nagy toposzaiban (közhelyeiben) igen otthonosan mozgó argentin író verseiben néhol meglepően vallomásos hangvétellel találkozunk: „Te zene vagy, / egek, paloták, folyók, angyalok, / mélységes rózsa, meghitt s végtelen te, / kit az Ur megmutat majd holt szememnek” – írja a már vak költő egy Susana Bombalnak ajánlott versében. De nemcsak szerelmi tematikájú verseiben találkozunk ezzel a megejtően őszinte, sokszor öngyötrő, tépelődő hangvétellel. „A legsúlyosabb vétket elkövettem, / mit ember elkövethet. Sose voltam / boldog. Sodortassak el nyomorultan / a feledésben, e vad gleccserekben” – így kezdődik Lelkifurdalás című szonettje. A Things that might have been című szabad versben az a tény, hogy sohasem lehetett apa, az emberi történelem és mitológia soha meg nem történt, ám esetleges létezésük esetén sorsdöntő változásokat implikáló, lehetséges, de hiányzó eseményeinek dimenzióját ölti. Ritka, s ezért különös odafigyelést és rugalmas interpretációt igénylő hangütés ez Borgesnél; a képvilág viszont a megszokott.
Azt hiszem, sikerült demonstrálni a borgesi költészet sokrétűségét és gazdagságát tartalmi és formai értelemben egyaránt. Szonettek, négysorosok, hexameterek, milongák, szabad versek és prózaversek (vagy versprózák) elképesztő kavalkádja a Borges-líra. Az értelmetlen(?) kereszthalált halt Krisztus, az idő szubsztanciáját megfogalmazó Hérakleitosz, az alkotásról elmélkedő Oscar Wilde, a Don Quijotét megálmodó Cervantes, a művészet bonyolultságából a köznapokba visszavágyó Góngora, az alexandriai könyvtárat leromboltató Omár, az ezeregy éjszakán át mesélő Seherezádé, a „puszta szavakból istent kovácsoló” Spinoza, az alakmásait váltogató Próteusz – ez mind Borges. Polifónia és harmónia egy időben, amely kitölti a Nisapuri Attar rózsája és William Blake tigrise közötti virtuális teret. Alapja mindenképpen az az elképesztő kulturális tudás és precizitás, amelybe még Az első magyar költőhöz írott óda is belefér (ezért nagyon szoktuk szeretni Borgest). Hogy kiről is ír tulajdonképpen az argentin mester, azt aligha tudhatjuk, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy „valami megfoghatatlanul / összeköt, a szavak titkos szerelme, / hangok és jelképek e társasága”. A szavak titkos szerelme, ez a feldolgozhatatlan, s éppen ezért izgalmas, ám ugyanakkor nyomasztó örökség, amely az évezredek során felhalmozódott kulturális-filozófiai-mitológiai-vallási stb. hagyományban ölt testet. És élővé pedig Borges tollán válik. Élővé, de nem mindig életszagúvá. Ezen nem is igen lehet csodálkozni olyan alkotó esetében, akit bevallottan a végtelen és kimondhatatlan dolgok érdekelnek. Különös fogékonyságra és nyitottságra, valamint háttérműveltségre van szüksége az olvasónak ahhoz, hogy behatoljon ebbe a nyelv és fikció által teremtett térbe. De ha sikerül, akkor – akárcsak az „öröklét falán”, az Összegezés című szonettben – ezekben a versekben „ön-arcát látja rajta megjelenni”.

PAPP ATTILA ZSOLT


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék