Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. november, XII. évfolyam, 11. szám »




Szakács István Péter

A törlőmester
Puha, hurkás ujjai között sokáig forgatta a névjegykártyát. Nézegette, tapogatta, s mint az új könyveket, meg is szagolgatta. A téglalap alakú fehér kartonlapocska olyan volt, amilyennek egy átlagos névjegykártyának lennie kell. Egyedül a dőlt betűs foglalkozásnév ütött el a szokásostól. Törlőmester, ízlelgette gyanakodva magában a különös szakma nevét. A közeledő lépések zajára gyorsan a zsebébe süllyesztette a fényezett papírdarabkát, és gondterhelten lesett ki a sövénykerítés mögül. Lentről, a házak irányából néhány gyerek kapaszkodott fölfelé a meredek domboldalon. Amint közelebb értek, fölismerte őket: a városszéli cigánytelepről voltak. Már megint jönnek lopni, gondolta és a kerítés mögül fenyegetően fölegyenesedve, szúrós tekintettel meredt a koszos, sovány purdékra. A színes szatyrokat lóbáló gyerekek megtorpantak, majd rövid tanakodás után tovább folytatták utjukat a Szarkakő irányába. Legalább ők még félnek tőlem, állapította meg kesernyés elégtétellel, és a gyümölcsfák között visszasétált a földbe süppedt, rozoga házikóig.
Szeretett ide kijárni. A fák és bokrok ágainak szabálytalan, örökösen változó árnyékrajzai között különös megkönnyebbülésféle áradt szét benne. Mintha föloldódott volna löttyedt fókateste, s nem maradt volna más belőle néhány lustán kerengő, kusza gondolatnál, melyek bármelyik pillanatban szétfoszolhatnak a semmiben.
Az igazat megvallva nem csak lazítani járt ki a kertbe. Mindig ide húzódott vissza, ahányszor valamilyen fontos döntés előtt állott, s a pozíciójával kapcsolatos időszerű „stratégiát” kellett kidolgoznia. Még a pártfőiskolán hallotta ezt a katonai műszót. O. Pál János, a társadalomtudományok béna professzora harsogta minduntalan az osztályharc szükségszerűségéről tartott előadásain, a Tanár elvtárs, kinek már csak a nyelve és jobb kezének mutatóujja működött az elvárásoknak megfelelően.
Megtetszett neki az idegen kifejezés. A hadvezérek szellemi fölényével, bölcs előrelátásával kecsegtetett, kivételes szerepkörrel, s a hatalom részegítő íze áradt szét benne, ahányszor csak rágondolt.
Bolondok, nézett a bágyadt őszi napfényben békésen sütkérező városka felé. Azt hisznek, hogy ilyen egyszerű az egész ?! Hogy néhány szánalmas, izgága alak pár óra leforgása alatt lerombolhatta, amit hosszú éveken át nagy gonddal fölépítettem?! Az én történelmem állványzatát keményebb fából s jobban összeácsoltam, hogysem egy ilyen komikus kísérlettől összedőlne.
Negyvenöt esztendeje, hogy elkezdtem már, számolt utána, s maga is meglepődött, hogy ez a rengeteg idő milyen gyorsan eltelt...
Mintha csak tegnap történt volna. Utolsó éves volt az egyetemen, amikor azon a komor decemberi napon hívatták a rektorátusra. Késő délután volt, gyapjas, koszos felhők bolyongtak a Sétatér csupasz fái fölött. Leszakadt foszlányaik tétován lebbentek a fekete ágak között, mint magasba száműzött ország kopár lobogói. Fázósan összegörnyedve sietett a kihalt sétányon, s közben képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy hátulról valaki minden mozdulatát figyeli. Néha meg-megállt, s miközben a cipőjére tapadt sáros hótól igyekezett megszabadulni, a város homályba süllyedő épületeit kémlelte, ám képtelen volt felfedezni azt az embert.
Az utóbbi időben több évfolyamtársa is nyomtalanul eltűnt. Kósza, egymásnak ellentmondó rémhírek kerengtek felőlük. Egyesek tudni vélték, hogy átszöktek a határon, mások azt terjesztették róluk, hogy egy rendszerellenes összeesküvés résztvevőiként buktak le sorra.
- Tarkón lőtték őket a Kerek-erdőben – rikácsolta részegen a bentlakás előtt kolduló öregasszony előző este, amikor az előadásokról hazatértek. – Folyjon ki a két szemem, szép úrfiak, ha nem igaz! Mintha újból a lágerben lettem volna... – károgta panaszosan, s reszketve a falhoz lapult, miközben elsiettek előtte. – Ők voltak azok, csak más egyenruhában... – visszhangzott még sokáig a fülében.
Őrültek, gondolta később fent az éjszaka csendjében, és szobatársai lélegzetvételét leste a sötétben. Nem érdemes az árral szemben úszni. Hülye hősködés helyett inkább a rejtett áramlatokat kell keresni, s egy kis ügyes navigálással előbb-utóbb célba érhet az ember.
Az Egyetem központi épülete előtt megtorpant. Elegáns, fekete személygépkocsi állott a bejárat mellett. Pár lépéssel arrább az egyensapkás sofőr unott pofával köpködte a tökmaghéjakat. Amint elhaladt az autó mellett, sápadt arca egy pillanatra megvillant a sötéten fénylő fémfelületen.
Léptei valószínűtlenül hangosan kopogtak a vörös márványoszlopos, magas előcsarnokban. Amikor a rektor irodájába lépett, testes, kopaszodó férfi tápászkodott föl a kávézóasztalka melletti öblös fotelből.
– Öcsi – vakkantotta csodálkozva –, hiszen te egészen megemberesedtél! Ha anyád láthatna... – mérte végig elégedetten dülledt, savószín szemével.
– András bátyám – lépett óvatos tisztelettel a boltozatos koponyájú, behemót emberhez.
Nagybátyja barátságosan hátba veregette, majd lomhán visszaereszkedett a helyére.
– Már mindent megbeszéltünk a titkár elvtárssal – köhécselt diszkréten a rektor, akit csak ekkor vett észre a monumentális íróasztal fedezékében. – Ezekben a zavaros időkben nagy szükség van a józan gondolkodású, megbízható fiatalokra... Mindketten úgy látjuk jónak, ha egyetemi tanulmányai befejezése után a pártfőiskolán folytatná a felkészülést, hogy minél eredményesebben végezze majd emberformáló tevékenységét.
A denevér fülű, csenevész emberke szavaira heves hálaérzés öntötte el. Kapkodó lélegzettel, lelkendezve ígérte meg, hogy örökké hűséges lesz az Eszméhez, és utolsó csepp véréig fogja szolgálni az ügyet.
Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem játszotta meg magát. Túl fiatal volt még akkor, és túl nagy volt benne a szorongás, hogy megfékezhette volna érzelmeit. Ezért is emlékezett ilyen tisztán e találkozás körülményeire. Fent a fővárosban aztán megtanulta, hogy az őszinteség a gyengék ismertetőjele, és érzelmei kimutatásával főleg magának árthat az ember. Ehhez tartotta magát egész pályafutása során.
Még a nők lábai között is mértéktartóan buzgólkodott, megbízható pártkatonához illően. Fegyelmezetten élvezett, amint azt egyik szeretője találóan és némi mélabúval egyszer a szemére vetette a megyei pártbizottság külföldi vendégek számára fenntartott vadászházában. Mindig ugyanazok a manőverek, azonos sorrendben, kitérők nélkül az előre megállapított útvonalon. Percre pontos volt és meglepetések nélküli, mint egy jól begyakorolt katonai díszszemle a Vörös-téren.
Évtizedekig viselte aprólékos műgonddal kikalapált álarc gyűjteményének darabjait. Különösen a joviális mosolyú változatot kedvelte, mely bölcs és megértő emberré varázsolta a többiek szemében. Azt a régi arcot azonban, a megalázkodás és hatalomvágy különös ötvözetét, mely ott a rektor irodájában fölragyogott, jó mélyre elásta magában.
Tanulmányai befejezése után ebbe a városba helyezték ki.
– Sok munka vár ott magára – mondta búcsúzáskor a béna professzor.
– Megrögzött kispolgárok és eretnek értelmiségiek élnek arrafelé, csürhe osztályidegen népség. Nehéz lesz áttekercselni az elméjüket – egyenesedett ki figyelmeztetően a Tanár elvtárs ép mutatóujja.
Kolontos öreg, nézett át töprengve a város fölött. Mindig csak az elméletet hajtogatta, anélkül, hogy kipróbálta volna, hogyan is működik az életben. Egy szűk, dohos garzonban tengődött haláláig, szerény körülmények között, fantáziátlanul, pedig, csak egy szavába került volna, hogy tolószékével márvány úszómedencés házban furikázhasson élete végéig.
Ő már a harmadik esztendőben elegáns lakást szerzett, később meg nyaralót építtetett fent a havason. Persze, csak módjával, diszkréten gyarapodhatott. Titokban rendezte az ügyeit, suba alatt. Még így is az a nagyszájú pap, László atya, aki pár hónappal az ő érkezése után amnesztiával szabadult a Deltából, valahogy megorrontotta a dolgot és fényes nappal az utcán kitámadta.
– Tudomásom szerint maga is csak azt hirdeti, mint Krisztus – förmedt rá katonásan. – Az egyenlőséget. Csak felebarát helyett éppen elvtársat mond. Nem fél attól, hogy megfertőződik annak az elüldözött osztályellenségnek a házában?! Hogyan bírja elviselni azt a retrográd környezetet?!
Akkoriban a tudományos ateista nevelés felelőse volt a rajonnál. A szervezés és irányítás mellett hetente kétszer ő maga is tartott köri tevékenységet.
Szeretett a diákok között lenni. A feszülten figyelő vagy álmodozó tekintetekből könnyedén kiolvasta, hogy hol tart éppen hiteltérítői munkájában. Pogány prófétának tartotta magát, a jövő céltudatos ateista apostolának. Folyékonyan beszélt, érdekfeszítően magyarázott, műveltsége és sima, hajlékony modora lenyűgözte jóhiszemű hallgatóságát.
Az évek során többféle funkciót is betöltött. Volt könyvtáros és a szocialista kultúra aktivistája. Egy ideig a tanügyért is felelt, majd a propagandisták továbbképzésének koordinálásával bízták meg. Utoljára a környék szellemi örökségének föltérképezését végezte a néprajzkutató intézet munkatársaként.
E változó megbízatások mellett volt azonban egy állandó feladatköre is: a központból lelátogató fejeseket neki kellett végigvezetnie a vidéken, ha pedig a helybeli nagyfőnökök más megyébe látogattak, ő is ment velük hivatalos útjukra.
Kísérő volt, tapintatos, tapasztalt árnyék, aki valójában csak akkor elevenedett meg, ha szükség volt szakavatott közbelépésére. Így aztán csak kevesen tudták, hogy milyen fontos szerepe is van a gépezet olajozott működtetésében.
Ő tájékoztatott és kalauzolt a kiszállások során, ő ismerte a legjobban a helyi viszonyokat. A kevésbé rázós utakat és a kényelmesebb illemhelyeket, a jobbfajta borpincék és a vidéki Vénuszok címeit, hol a mélybe vezető bejáratokon átnyomulva, titokban dekadens örömökben osztozhattak a mindenre elszánt elvtársak. Tájékozottsága csodálattal töltötte el a négyosztályos kádereket. Útközben gyakran előfordult, hogy a kilakoltatott földbirtokosokról szóló anekdotákkal szórakoztatta a rajoni és fővárosi küldötteket, akik a hasukat fogva röhögtek a düledező kúriák hajdani lakóin.
Jutalomképpen küldték külföldre, ezzel hálálva meg hűséges szolgálatait. Kezdetben csak a baráti országokba mehetett, ám néhány év múlva – „az iránta tanúsított nagyfokú bizalom jeleként” – Nyugatra is kiengedték.
Ez az igazi erőpróba, ellenállni a szabadság körülöttünk settenkedő, lerázhatatlan ördögének, kacsintott rá első küldetése során egy kövér, fokhagymaszagú államtitkár, amikor az Orient Expresszel éjféltájban átrobogtak Bécs narancsfényben derengő külvárosán.
Ugyanaz volt a feladata a határon túl is. Az étkezési tanácsoktól a hivatalos nyilatkozatok megfogalmazásáig mindenben segítette a küldöttségek vezetőit. Különösen akkor érezte magát elemében, amikor a fogadásokon vagy konferenciákon a nép nevében nyilatkozhatott. Ilyenkor soha sem mulasztotta el megemlíteni, hogy honfitársai köszönik szépen, jól megvannak, és a nyugati rádióadóknak jó lenne már abbahagyni folyamatos félrevezetésüket és lázításukat.
Kivételes helyzetének köszönhetően hamarabb megsejtette a veszély közeledtét. Fogalma sem volt, mi lehetett az első árulkodó jel, melyre felfigyelt. Talán egy bizonytalan tekintetből vagy mozdulatból, kósza beszédfoszlányból olvashatta ki öntudatlanul a változások eljövetelét. Valami baljós előérzet fészkelte magát ekkor belé, mely az idő múlásával sötét bizonyossággá terebélyesedett. Hangosan azonban senki előtt sem merte megfogalmazni azt, ami végbement benne. Nem illett volna a világról alkotott tudományos felfogásához. Meg aztán még azt gondolták volna a környezetében, hogy megrendült a hite a rendszer tökéletességét hirdető tanokban.
Mégis, amikor bekövetkezett, amitől már jó ideje, hogy rettegve tartott, először egyszerűen nem akarta tudomásul venni.
Úgy járt, mint egyszer középiskolás korában, amikor biciklijén egy környékbeli faluba igyekezett a barátaihoz és útközben eltévedt. Egy dombtetőn vette észre, hogy rossz irányba tart. Visszafelé, a meredek dűlőúton elvesztette uralmát a rozoga pléhparipa felett, és az árokba zuhant. Ott tért magához a bojtorjánbokrok között tört karral, véresen. Összezúzott arcát tapogatva, félig-meddig még a baleset kábulatában addig ismételgette magában, hogy mindez nem történhetett meg vele, míg mély, ájulásszerű álomba nem merült. Miután fölébredt, az út közepére vánszorgott. Onnan szedte föl a postakocsi.
Ezúttal is hasonló szédülésféle kerítette hatalmába, amint a televízió képernyőjén tolongó, hihetetlen szavakat skandáló tömeget figyelte. Csak ült görnyedten a lehúzott redőnyök mögött a belső szobában, borostás arcára szorított kézzel, s a kavargó félhomályban kétségbeesetten erőlködött, hogy kiszakítsa magát ebből a lassan összeálló másféle valóságból.
A következő napokban jóformán ki sem tette a lábát a lakásból. Úgyis szabadságon vagyok, vigasztalta magát, ott töltöm, ahol akarom.
Hűtőszekrénye szerencsére még tele volt az utolsó külföldi útjáról hozott húskonzervekkel, különleges sajtféleségekkel és déligyümölcsökkel. Éppen csak kenyérért ment el reggelenként a sarki pékségbe. Útközben izgatott, vitatkozó emberekkel találkozott. Mindenki az új helyzet kínálta lehetőségekről beszélt hangosan, felszabadultan hadonászva, mámorosan csillogó szemekkel. Eddig még soha nem hallotta így megnyilatkozni ezeket a zárkózott, engedelmességre szoktatott, jelentéktelen embereket.
Egyik alkalommal, amint a pultnál a visszajáró pénzt számolta éppen, egy idős ember szólította meg.
– Hogy szolgál az egészsége? Régóta nem láttam...
Ijedten nézett az áttetsző arcú, összeaszott vénemberre, mintha az halálosan megfenyegette volna, ám a vizenyős tekintetből gyűlölet helyett szánakozás áradt feléje.
– László atya! – szaladt ki a száján meglepetten, s a pénzt a pulton hagyva kimenekült az üzletből.
Ettől kezdve kerülte az embereket. Kezdetben attól tartott, hogy bántalmazni fogják. Kirángatják majd a lakásából, gondolta rettegve, s a főtérre hurcolják, ahol a tömeg biztató üvöltözése közepette félholtra verik. Vagy egyszerűen a kapualjban végez majd vele a vérszomjas csőcselék. Valahányszor az utcai bejárat felől hangos beszédet hallott vagy lábdobogást, az iszonyat jeges villáma cikázott végig benne. Néhány névtelen telefonálló fojtott hangú fenyegetőzését leszámítva azonban nem történt semmiféle bántódása.
Naphosszat otthon tett-vett, takarított, a könyvtárát rendezgette. Minden idejét igyekezett valami hasznos tevékenységgel kitölteni. Ám bármit is cselekedett, a bensejében szétáradó ürességről képtelen volt megfeledkezni. Ez a gyilkos fekete lyuk lassan mindent fölemésztett, ami fontos volt számára. Újból védtelennek érezte magát, mások akaratának kiszolgáltatva, mint azon a régi, késő őszi délutánon, amikor a rektorhoz igyekezett a kopár fekete fák közé ereszkedett fagyos félhomályban.
Egy reggel aztán, amint céltalanul bolyongott a ragyogóan tiszta lakásban, hirtelen magára kapkodta utcai ruháját, és mintha csak maga elől, elmenekült otthonról. Kint a metsző januári hidegben behúzott nyakkal, fázósan siettek el mellette az emberek. A kristálytiszta levegőben a világ körvonalai élesen kirajzolódtak. Szorongását legyőzve kíváncsian nézelődött. Árulkodó nyomok után kutatott, lázasan figyelt, akarta tudni, hogy mibe keveredett és mire számíthat.
A főtér közelében, egy csenevész fenyőfa alatt néhány gyerek az elmenekült diktátor tányérsapkás szalmabábujának kivégzését játszotta. A bírót alakító szeplős fiú gyűrött, szakadozott újságpapírról olvasta föl a vádlott távollétében hozott halálos ítéletet. Körben, a frissen hullott hó alatt némán lapultak a házak. Békésnek tűnt minden, csak a rendőrség kiégett épületének égre meredő kormos falai emlékeztettek még a pár héttel azelőtt tomboló népharagra. Léptei neszét elnyelte a földet borító, puha hótakaró. Átsietett a zebrán. A Kossuth utcai élelmiszerüzlet átrendezett kirakatából fonnyadt narancsok bámultak rá a sztaniolpapírral díszített polcokról. Bent a kövér kasszásnő ásítozva trónolt az apró üvegfülkében. Pár lépéssel arrább, a Néprajzkutató Intézet előtt egy pillanatra megtorpant, majd hirtelen elhatározással benyitott a vasrácsos kapun.
Az épületben csend honolt. Végiglopakodott az alacsony, klórszagú folyosón. Irodája ajtajában a takarítónőbe ütközött.
– Hát vége a szabadságnak? – tátotta el foghíjas száját köszönés helyett az idős asszony.
Zavartan motyogott valamit, majd besurrant az ajtón.
Egész délelőtt az íróasztalánál ült, céduláit és dossziéit rendezgetve. Úgy tett, mint akinek sürgősen be kell fejeznie egy munkát, ám közben papírjai mögül nyugtalanul kémlelte környezetét. Jövetele hírére munkatársai sorra benyitottak. Szórakozottságot mímelve biccentett feléjük, kurtán válaszolgatott a hogylétével kapcsolatos tétova kérdésekre, majd elfoglaltságára hivatkozva elnézést kért, s újra elmélyült irataiban. Megkönnyebbülten állapította meg magában, hogy kollégái nem tiltakoznak jelenléte miatt, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha az elmúlt hetekben semmi sem történt volna az intézet falain kívüli világban. S e felismeréstől jókedvre derült. Nem törődött azzal, hogy esetleg csak megjátsszák magukat, vagy valóban komolyan gondolják, hogy ő közéjük tartozik. Az volt a fontos, hogy ha látszólag is, de ilyen könynyen visszafogadták maguk közé.
A következő hetekben a feltűnést kerülve tovább erősítgette az első napon megszerzett pozícióit. Órákig szorgoskodott irodájában, majd délben a büfébe ment és kávézás közben érdeklődő képet vágva a többiek társalgását hallgatta. Néha még bólogatott is, meg bölcsen hümmögött az elhangzottakhoz, idős, tapasztalt emberhez illően.
Aztán egy vasárnap délelőtt fogta magát és elment a templomba. Amint végighaladt a padok között, a csillárokkal élesen megvilágított főhajó tömjénörvényében, hallotta, hogy a háta mögött szent borzongással összesúgnak az emberek. Ő azonban úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Isten házában nem szokás megkövezni a vétkeseket, gondolta elégedetten. Tartsátok csak be a keresztényi játékszabályokat, drága jó testvéreim!
Ezután minden vasárnap ott volt a tízórás misén, s áhítatos figyelemmel hallgatta soros feljebbvalója égi eligazításait. Gyorsan beletanult új szerepébe. Buzgón epekedve imádkozott, s amikor kellett, oly magabiztos alázattal ereszkedett térdre, mint a cirkuszi játékokon oroszlán-eledelként szervírozott őskeresztények az aréna homokjában.
A céltalanság gyötrő érzése lassan megszűnt benne, újból hasznosnak érezte magát, ismét szolgálhatott.
Pár hónappal később, amint szokása szerint súlyos, lassú léptekkel az utolsók között jött ki a templomból, a fiatal plébános megszólította. A cingár, sápadt emberke ott ült a templomkert korhadt padján. Nyitott könyvének lapjai között szórakozottan babrált a szél. Kopott, fekete reverendájában még fiatalabbnak tűnt, mint amilyennek az oltár előtt látta. Tétova mozdulattal helyet mutatott maga mellett a padon.
– László atya üzenetét szeretném átadni önnek – mondta halkan.
– Csak látásból ismerem a pátert – villant meg védekezően a szeme.
– Ismerte – javította ki tapintatosan a plébános. – Ignác atya az éjjel meghalt.
A szavak hallatán lesunyta a fejét.
– Mit mondott? – szólalt meg aztán, a föld vékony repedéseire szegezve tekintetét.
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mire gondolhatott. Csak az értheti meg az ilyesmit, akinek címezték... Tudja, már napok óta haldoklott a kórházban szegény. A főorvos úr szerint így is legalább fél évvel élt többet, mint ahogy azt a vizsgálatok eredményei alapján kiszámították. Mintha valamire várt volna még... Tegnap este aztán fölhívott a szolgálatos nővér, hogy az atya a halálán van, és sürgősen szeretne beszélni velünk. Mikor Ferenc fráterrel odaértünk, már önkívületben hevert az ágyon. Ott imádkoztunk csendben mellette, amikor váratlanul fölült és magát kezdte szólongatni. Hirtelen arra gondoltunk, csoda történt, a hangja ugyanis olyan határozottan és tisztán csengett, mint régen, amikor a halálos fenyegetésekkel dacolva, lelkiismerete parancsát követve beszélt a szószékről. Értelmes mondatok helyett azonban összefüggéstelen szavak, homályos utalások szakadtak föl belőle. Egy láthatatlan világot próbált kétségbeesett igyekezettel szavakká formálni. Miközben beszélt, a hangja is megváltozott, hol közelebbről, hol távolabbról visszhangzott az éjszaka csendjében. Dermesztő félelem áradt belőle, mintha haláltusája közben ismeretlen, rémséges tájra tévedt volna. Kopár fákról beszélt, tengernyi sárról és az egek magasságában lengedező tépett lobogókról. Aztán újból önt szólította. Valami gyilkos fekete ürességre figyelmeztette, mely fokozatosan fölfal mindent... Ezek voltak az utolsó szavai – mondta némi szünet után a plébános rekedten, és gépies mozdulattal összecsukta a könyvet.
– Képtelenség – mondta akkor rémülten a kamaszarcú plébánosnak. – Egy szavát sem értettem a páter úrnak...
A haldokló pap mondatfoszlányait azonban valóban figyelmeztető jelnek tekintette, neki szóló titkos üzenetnek, s így az érthetetlen okozta rémülete lassanként biztató reménnyé változott. Eszmei védőháló nélkül nem ajánlatos egyensúlyozni a világban, fogalmazta meg újra diadalmasan élete hitvallását. A rendszerek jönnek és mennek, s csak az marad fent, aki ügyesen tud bánni a szavakkal.
E felismeréstől megnyugodott és magától értetődőnek találta, amikor a püspöki hivatal részéről felkérték egy tudományos dolgozat megírására. Szükségük van a szaktudásomra, gondolta elégedetten, és lázas örömmel látott munkához. Zarándokhelyeink közösségmegtartó ereje című tanulmánya a Katolikus Közlönyben jelent meg, s a lap főszerkesztője a kutatómunka folytatására ösztönözte.
A sikeren fölbuzdulva maradék gátlását is levetkőzte. Újból olyan magabiztosan viselkedett, mint régebb, amikor a Párt szolgálatában állott. Jót tett neki a foglalkoztatottság. Mintha megfiatalodott volna: mozdulatai élénkek lettek, gondolatai kitisztultak, megtelt újra életkedvvel és energiával.
Úgy tűnt, a legjobb úton halad újdonsült pályáján, amikor két héttel ezelőtt megjelent az a kompromittáló interjú a megyei napilapban és egy csapásra mindent elrontott. Egy szociológust, hajdani tanítványát kérdezte az újságíró az átmenet sajátos problémáiról, s az a gyámoltalan, gátlásos emberke, akinek alig hallotta a szavát annak idején az ateista körön, kertelés nélkül kijelentette, hogy a kaméleonok korában élünk, s addig nem lehet szó valódi változásról, amíg a közéletet a régi rendszer színváltó alakjai bitorolják. Egy új nemzedéknek kell felnőnie, hogy társadalmunk végre megtisztuljon. Az olyanok, akik egyik napról a másikra maszkot változtattak, csak késleltetik ezt a folyamatot, mondta, s példaként őt, régi tanárát említette.
Az interjú megjelenése óta nem volt egy perc nyugta sem. Bárhova is ment, úgy érezte, az emberek gúnyos, számonkérő tekintettel figyelik, s ha valaki megszólította, a szavak mögött minduntalan rejtett csapdára gyanakodott. Délelőttönként munkatársai elől elrejtőzve idegesen lapozta át a napi sajtót. Újabb támadásoktól tartott, álcázott célzásokat, burkolt fenyegetést vélt felfedezni a legártatlanabb visszaemlékezésekben is.
Előző napon, olvasás közben furcsa hirdetésen akadt meg a szeme. A szabad sajtó elburjánzásával lassan hozzászokhatott a legkülönfélébb apróhirdetésekhez és reklámajánlatokhoz. Az antik bútorok keresésétől a friss női bájak árusításáig számos lehetőséget kínáltak a lapok, ilyen szolgáltatásra azonban még álmában sem gondolt volna. „Kilátástalannak tűnik a helyzete? Másnak szeretne látszani, mint aki? Elviselhetetlen tehernek érzi a múltat? Mindezekre megoldást ajánl mentálhigiéniai rendelőnk. A siker és a diszkréció garantált.” – olvasta meghökkenve a különös ajánlatot. Mintha csak nekem szánták volna, fogta el valamiféle esztelen reménykedés, és izgalomtól remegő kézzel hajtogatta össze az újságot.
Délután fél öt körül érkezett a megadott címre. A szűk, fehérre festett váróteremben senki sem volt. Óvatosan leereszkedett a bejárat melletti székre, s a délután álmosító csöndjében ugrásra készen várakozott. Csak most érezte, amint ott ült, hátát a hűvös, sima falnak vetve, hogy mennyire kimerült az utóbbi napok gyötrő feszültségétől. A párnázott ajtón néha halk, meghatározhatatlan nesz szűrődött ki. Egy idő után, hogy nem történt semmi, ellazította izmait és kibámult az ablakon. A helyéről a Felső Piactérre látott; a kőasztaloknál a kofák lassan szedelőzködtek már, s fonott kosarakkal karjaikon imbolyogva indultak a tér sarkán várakozó ponyvás szekerek felé. A kerekos kút körül rongyos gyerekek kergetőztek. Mint egy múlt századi rézmetszet, nézte a naplemente ellenfényében a tovatűnő árnyakat.
– Az idő a legnagyobb káprázat – szólalt meg tűnődve háta mögött egy hang.
Összerezzent. Az alacsony kövér férfi ott állott kétlépésnyire tőle a rendelő nyitott ajtajában.
– Bocsásson meg, – lépett feléje, s pofaszakállas arcán széles, barátságos vigyor terpeszkedett el – nem akartam magára hozni a frászt... Doktor Delete vagyok. Mondja, miben segíthetek? – tessékelte befelé ájtatosan pislogva.
Alig tudott megszólalni. Ő, aki mindig másról beszélt, nehezen találta önmagához a szavakat. Csak ült feszengve a régimódi íróasztal előtt, tekintetével a papírnehezékként használt Buddha-szobrocskába kapaszkodva.
– Várjon – ugrott föl előzékenyen a doktor, s a fal melletti tükrös szekrényből könnyed mozdulattal, mintha csak varázsolna, aranyozott címkéjű, hasas üvegpalackot emelt ki.
– Ez talán majd segít – kacsintott feléje cinkosan. – Eredeti francia konyak. Ettől még az a depressziós Sztálin is feloldódott volna.
Néhány óvatos korty után jóleső, könnyed kábulat hatalmasodott el rajta. Mintha valóban az italtól oldódott volna meg a nyelve. Már nem félt attól, hogy feltörve a hallgatás pecsétjét, megszegi több évtizedes biztonsági szabályzatát. Kertelés nélkül, őszintén elmondott mindent, s amint a szavak a csend mélyvízi barlangjaiból sorra a felszínre sodródtak, soha nem érzett megkönnyebbülés áradt szét benne.
A doktor tömzsi ujjait összekulcsolva, türelmesen hallgatta. Néha halkan fölsóhajtott, és bejegyzett valamit bársony fedelű noteszébe.
– Tipikus történet – szólalt meg a végén, zsebébe süllyesztve a díszes, fekete könyvecskét. – Bolond korban élünk. A hirtelen változások miatt az emberek elvesztették tájékozódási képességüket. Már nem tudják, kinek és miben higgyenek. Hasonló volt a helyzet a középkor alkonyán, amikor...
– Engem nem ez zavar – vágott türelmetlenül a kövér emberke kenetteljes szavába. – Az igazat megvallva számomra a hit olyan, mint az alsónemű: egy idő után, ha bűzleni kezd, sürgősen váltani kell.
– Erre gondoltam én is, amikor mentálhigiéniai rendelőmet megnyitottam – folytatta szelíden mondókáját a doktor. – El sem tudja képzelni, milyen nagy szükség van manapság ebben a felfordult világban a magamfajta segítségére. Elődeim azonban tévesen határozták meg a pszichiáter feladatát. Az elfojtott emlékek felidézésével próbálták a beteg lelket kikúrálni. „Emlékezz, és meg fogsz gyógyulni!”, hajtogatták makacsul. Pedig a fordítottját kellett volna tenniük. „Törölni a múltat!” Ez az én jelmondatom – nézett rá csillogó szemmel.
– Az agymosás? – szaladt ki a száján önkéntelenül. – Hiszen már régóta ezt művelik a másként gondolkodókkal az elmegyógyintézetekben... Kiradírozzák a memóriájukat.
– Néhánynak, s büntetésképpen! – csattant föl vádlón a pszichiáter hangja. – Pedig ez a legnagyobb jótétemény jelentéktelen felebarátaink számára: megszabadítani őket az emlékezés kínzó, örökös gondot jelentő terhétől. S ha ezt sikerül végrehajtani rajtuk, a kivételes egyéniségek kedvükre alakíthatják majd múltjukat; tetszés szerint bármikor újrakezdhetik életüket. Emlékei nélkül senki sem leplezheti le őket. Higgyen nekem, ez az élet természetes rendje! – ütött kis kövér kezével energikusan az asztalra. – Így működik a társadalom. A történelem nem más, mint hosszú felejtési folyamat. Nélküle már rég megőrült volna az emberiség. Az idő a legjobb törlőeszköz, én csak felgyorsítom ezt a lassú műveletet. Képzelje el, néhány csepp a Léthe vizéből elég lenne ennek a városnak, hogy megfeledkezzen az ön múltjáról...
– Én pedig az lehetnék, aki éppen akarok. A helyzetnek megfelelően mindig más és mégis önmagam – fejezte be alig hallhatóan a doktor fejtegetéseit.
Csendben egymásra néztek.
– Tudom, hogy ön kicsoda – szólalt meg végül a pszichiáter. – Erős és céltudatos ember. Jogos a kívánsága. Nézze, itt a névjegykártyám, rajta van a mobiltelefonom száma is. Ezen bármikor hívhat közben – nyújtotta át búcsúzáskor az ízléses kartonlapocskát. – Bízzon bennem, nem ez az első ilyen esetem. Meglátja, úgy fog menni, mint a karikacsapás – heherészett bizalmasan. – Senki sem fog emlékezni a környezetéből, hogy maga ki is valójában.
...A hűvös őszi szellőtől megborzongott. Mintha mély álomból ocsúdott volna, hunyorogva nézett körül a kihalt domboldalon. A nap már lebukott a Szarkakő mögött. Gyorsan sötétedett. A kert alatt fürge árnyak osontak lefelé a város irányába. A hangjukról ismerte föl a hazafelé igyekvő cigánygyerekeket.
Most, hogy végiggondolta újra az előző napon történteket, kezdeti lelkesedése elpárolgott. Hogyan paktálhattam le azzal a gyanús fickóval, dohogott magában. Valamelyik feltört irattárból szerezhette be bizalmas információit, hogy ha eljön majd az ideje, zsarolhasson velük.
Különben is minden pszichiáter flúgos, gondolta fanyalogva. Addig vacakolnak azzal a léleknek nevezett érzékelhetetlen matériával, amíg be nem golyóznak valamennyien. A fiatal doktornő jutott az eszébe. Juditnak vagy Editnek hívták, a nevére már nem emlékezett pontosan. A megyei pártkabinet rendelőjében volt gyakornok sok évvel ezelőtt. Kiegyensúlyozottnak ismerte mindenki a munkahelyén. Még őt is sikerült félrevezetnie hűvös, magabiztos modorával. Aztán, amikor elhagyta költő szeretője, aki ráadásul a páciense is volt egy ideig, szerelmi bánatában egy tehervonat elé vetette magát.
Mégiscsak jót tett a kerti séta, a magányosan eltöltött délután. Gondolatai elrendeződtek, érzelmei lecsillapodtak. Újból bebizonyosodott, hogy csak önmagára számíthat. Mindig is így volt, soha nem bízott meg senkiben. Ezért juthatott el ilyen messzire.
A stratégiája is körvonalazódott közben, már csak a részleteket kellett öszszehangolnia.
Késő este érkezett haza. Egyenesen a könyvtárszobájába ment. Sokáig állt tűnődve a polcokon sorakozó kötetek előtt, majd nagyot sóhajtva nekiállt válogatni. Minden nyomtatványt, aminek köze volt kínossá vált múltjához, halomba gyűjtött a szoba közepén. Nem kegyelmezett a XIX. század társadalmi igazságról álmodozó, télapó szakállú filozófusainak sem, s némi vívódás után gyerekkora kedvenc olvasmányát, a Timur és csapatát is a könyvrakás tetejére hajította. Aztán az egészet műanyag zsákokba gyömöszölte, lehordta a szeméttárolóba, és meggyújtotta. A lángok mohón kaptak bele a száraz papírba, és sárgán sercegve csaptak a magasba. Egy sánta, lompos kutya nyüszítve menekült el a kuka közeléből. A sötétség kietlen kupolája alatt káprázó szemmel figyelte, mint enyész el perceken belül hosszú évtizedek céltudatos gyűjtőmunkája.
Utoljára a törlőmester névjegykártyáját vetette a lángok közé.
Az éjszaka hátralevő részében, tervének megfelelően, átírta önéletrajzát. Munka közben, mintha megszűnt volna körülötte a világ, mámoros megszállottsággal rótta apró, szabályos betűit egy régi füzet megsárgult lapjaira. A Csicser csupasz fái között már parázslott a hajnal, mire fiktív dokumentumának végére ért. A jól végzett munka örömével olvasta át a tömött, egyenletes sorokat. Ebben a másik életében a szellemi ellenállás elszánt harcosa volt, az önkényuralommal szembeszálló értelmiségi partizán, aki évtizedekig vívta titokban reménytelen háborúját a hatalom ellen.
Ez a legkézenfekvőbb megoldás az adott helyzetben, állapította meg elégedetten, és csodálkozott, hogy nem jutott hamarább az eszébe. Kevesen élnek már azok közül, akikkel együtt dolgoztam, és akik tanúként bizonyíthatnák állításaim ellenkezőjét. Az a pár hajdani aktivista pedig, aki még a lét innenső partján tartózkodik, vagy hozzám hasonlóan élete átírásával van elfoglalva, vagy lapulva hallgat, nehogy visszaemlékezései által a figyelem középpontjába kerüljön. A fiatalokkal pedig majd csak elboldogulok valahogyan, gondolta jóleső izgalommal, mindig is otthonosan éreztem magam közöttük.
Stratégiája szerint látott munkához. Nem vitatkozott, nem kérte ki magának, nem szenvelgett az igaztalanul megbántottak szerepében; óvatosan, fegyelmezetten, megfeszített figyelemmel cselekedett, amint azt a robbanószerkezetek hatástalanításánál előírják.
Pár hét leforgása alatt jelentős eredményt könyvelhetett el. Még megjelent ugyan a helyi újságban két, múltját firtató írás, ám a számonkérő hang hitelét lényegesen csökkentette, hogy a szerző álnév mögé rejtőzött. Másként kezdtek viselkedni munkatársai is; nem hallgattak el hirtelen, mikor benyitott a büfébe, mint ahogy azt az elején tették, nem súgtak össze a háta mögött, miközben szelíd állhatatossággal a múlt rendszer hibáit fejtegette. Töprengve, s némi csodálkozással figyelték, mintha most hallanák először megnyilatkozni.
Ő meg csak beszélt, beszélt rendületlenül. Elmondta, hogy milyen nehéz volt az ő pozíciójában tiszta emberként megmaradni, kenetteljes hangon ecsetelte mindeddig titokban tartott megpróbáltatásait, az állandósult rettegést, mellyel, mint egy gyógyíthatatlan betegséggel, meg kellett tanulnia együtt élni.
Fáradhatatlanul végzett személyi retusálásának köszönhetően a Fiatal Fórum részéről felkérték, hogy az Őszi Diák Napokon beszéljen a diktatúra idején működő szamizdat irodalomról. Közvetlen hangú, jól dokumentált, előadása, mely a századforduló két illegalitásban működő legendás lapját, a Kiáltó Szó-t és az Ellenpontokat mutatta be, nagy sikert aratott a fiatalok körében.
Ettől kezdve minden úgy ment, mint a karikacsapás. Már nem csak szakértelméről beszéltek elismerően; diktatúrabeli bátor magatartását is egyre többen emlegették. Egész életét a szellem szolgálatába állította, az önkényuralom végtelennek tűnő éjszakájában a remény égő gyertyáját tartotta kezében, írta róla áradozva az országos napilap riportere a rajon kulturális életét ismertető körképében.
Már nem gondolt a kis, kövér pszichiáter különös ajánlatára, s amikor december harmadik hetében a Felső Piactér felé vette útját, hogy fenyőfát vásároljon a közelgő ünnepekre, sajnálkozó csodálkozással figyelte egy darabig, néhány fázósan toporgó kíváncsiskodó társaságában, mint rámolják ki és teszik egy ponyvás teherautóra a rendelő és a szolgálati lakás ütött-kopott berendezését.
– Nem bírta sokáig nálunk a doktor úr – morogta mellette egy kucsmás, hórihorgas férfi, s nagyot köpött a keréknyomba. – Az ilyennek nagyvárosban a helye, ott inkább meg lehet élni az efféle hóbortokból.
Mire visszafelé indult, hóna alatt egy takaros kis ezüstfenyővel, már csak az összetaposott, sáros hó árulkodott a különös kísérlet végéről.
Karácsony estéjén szokásától eltérően nem feküdt le a késő esti hírek után. Karnyújtásnyira a színes fényekbe öltözött fenyőfától kényelmesen elterpeszkedett kedvenc karosszékében, amit még a házzal együtt szerzett meg annak idején, és növekvő elégedettséggel kortyolgatott ritka alkalmakra tartogatott havannai fehér rumjából. Éjfél felé felállt és bekapcsolta a tévét. Fénylő szárnyú, pucér angyalkák illegették magukat az állami adó karácsonyi showjában. Sunyi élvezettel figyelte a meztelen mennyei popókat és csábosan ringó csillagos kebleket. Aztán hirtelen elment a hang és a kép. Csalódottan bámulta a képernyőt elfüggönyöző szürke havazást.
Pár percig tartott csak az egész. A vibráló ürességből az elmenekült elnök ravaszul vigyorgó arca derengett föl. Újból éles lett a kép.
– Kedves polgártársak! – szólalt meg a jól ismert rekedtes hang. – Innen az elnöki palotában rögtönzött stúdióból köszöntöm az ország valamennyi becsületes honpolgárát. Több hónapnyi keserű száműzetés után végre viszszatérhettem. Elűztük az államcsíny vezetőit, akik egy évig bitorolták a hatalmat, a legsötétebb rettegésbe és nyomorba taszítva a lakosságot. A hadsereg főparancsnokaként jelentem, hogy valamennyi katonai és belügyi alakulat a nép oldalán áll. Győzött az igazság, a törvényes rend! Pártunk és kormányunk ugyanakkor széleskörű amnesztiát hirdet. Valamennyi jóhiszemű állampolgárra szükségünk van a hazánk felvirágoztatásáért vívott nagyszerű küzdelemben. Egységben az erő! Mi együtt vagyunk erősek! Mindent megteszünk, hogy a népet a napfényes jövő felé vezessük. Éljen a Párt! Éljen a nép és kipróbált vezetői közti megbonthatatlan szövetség! – fejezte be rikácsolva a biliárdgolyó fejű emberke.
Háta mögött a magas rangú tisztek ütemesen kiáltozni kezdték a nevét. Oldalról fehér inges, vörös nyakkendős gyerekek szaladtak be virágcsokrokkal a kezükben.
A kubai kábulat egyszeriben kiszállott a fejéből. Segítségkérően nézett körül. Hirtelen úgy érezte, hogy valami agyafúrt gonoszsággal kitervelt csapdába került, melynek síkos, fekete falain képtelenség fölkapaszkodni a szabadba. Nehezen lélegzett, éles pántok között vergődött a szíve. Fulladozva rohant ki a sötétbe. Átvágott a kihalt utcán, s elindult a dombok irányába. Lába meg-megcsúszott a keményre fagyott, meredek úton. Sokáig botorkált a behavazott mezőkön, míg végre rátalált a kertre. Káprázó szemmel bámulta az ezüstösen derengő fatörzseket, a szikrázó hókristályokat a léckerítés tövében. A Hold jeges fényénél idegennek tűnt kedvenc helye, mintha egy óvatlan pillanatban az a gonosz erő ezt is átváltoztatta volna.
Gondolataiból tompa zúgás verte föl. A zaj a cigánysor felől érkezett. Tankok és harckocsik haladtak lent a völgyben, a putrik között kanyargó úton. Egy egész hadosztály, számolta meg a lomhán közeledő katonai járműveket. Görnyedten figyelte, amint a páncélpikkelyes szörnyetegek zakatolva szétrajzanak az utcákban.
Aztán újból csend lett. A fagy bénító lehelete lassan, megállíthatatlanul kúszott fölfelé a lábán. Tudta, hogy már nem bírja sokáig.
Visszafelé jövet, a kertek aljánál katonák állták el az útját. Pár lépésnyire tőlük ponyvával fedett teherautó derengett az út szélén. A fiatal, gyűrött arcú tiszt az arcába világított zseblámpájával.
– Vigyétek a gyűjtőhelyre! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha ártatlan, holnap reggel majd hazaengedik...
Kámzsát húztak a fejére, megbilincselték a kezét, majd betuszkolták a várakozó gépkocsiba. A kirojtosodott szövetanyag érdes, verejtékszagú éjszakájában minden erejét összeszedve megpróbált tájékozódni, ám hiába erőlködött, képtelen volt kitalálni, hogy merre tartanak. Többször is megálltak útközben, ilyenkor újabb és újabb foglyokat tuszkoltak föl, hogy egy idő után már alig fértek egymás mellett az alacsony deszkapadon.
Mintha évszázadokig utazott volna remegő, idegen testekhez préselődve, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétség szédítő szerpentinjein, míg végre célhoz nem értek.
Egy négyszögű, magas falakkal övezett betonudvaron álltak. Fejük fölött szürkén feszült az ég. Tömzsi, ragyás képű altiszt ordítozott előttük, bikanyakán az erek ujjnyira kidagadtak az erőlködéstől. Később egy emeleti cellába vezették; a tenyérnyi ablakon, mintha csak tükörben, egy ugyanolyan nyílásra látott a szemközti falon.
Késő délután lehetett, mire utána jöttek. Szűk, homályos folyosókon vonszolták végig, a rettegés levegőtlen labirintusában, majd egy előszobaszerű helyiségben arccal a fal felé fordították és ráparancsoltak, hogy álljon mozdulatlanul. Minden erejét összeszedve igyekezett úrrá lenni reszketésén. A mellette álló őr időnként kötelességtudóan rámordult. Egyszerre csak iszonyú szédülés fogta el, mintha hirtelen megfordult volna benne a világ, rémülten lapult a durva betonfelülethez. Nemsokára kinyílt háta mögött az ajtó, a nevét kiáltották. Egy alacsony, boltíves szobába kísérték.
A rozoga íróasztalnál ülő sovány, szemüveges rendőrtiszt abbahagyta az iratok tanulmányozását, és véreres tekintetét lassan végighordozta rajta.
– Szóval, maga az – bökött tömpe mutatóujjával az előtte heverő papírlapra.
– Kérem, engedjenek szabadon – nyögte ki nagy nehezen. Máskor oly mozgékony, a szavakat simogatva forgató nyelve zsibbadtan lüktetett a szájában.
– Tudja, mennyi ideje már, hogy figyeljük? – folytatta elgondolkodva a másik.
– Én mindig hűségesen szolgáltam az Eszmét – hajtotta le engedelmesen a fejét.
– Már rég le kellett volna hogy kapcsoljuk, de mindig közbejött valami a világpolitikában – vont vállat a tiszt. – Kénytelenek voltunk szemet hunyni a külföldön is ismert ellenzékiek viselt dolgai felett.
– Tettekkel és tanúkkal, egész életemmel bizonyíthatom igazamat! – nézett könyörögve a belügyisre.
– Végre sikerült elkapni – sóhajtott föl a férfi, és szemüvegét az asztalra tette. – Úgy néz ki, befellegzett a szerencséjének...
– Valami félreértés történhetett – dadogta erőtlenül -, én tényleg az vagyok, akinek mondom magam.
A rendőrtiszt kinyitotta az előtte fekvő dossziét.
– Amit most teszek, az szabálytalan – emelte rá fáradt tekintetét –, de már úgyis vége a játszmának... Jöjjön közelebb, hogy a saját szemével győződhessen meg igazságszolgáltatásunk pártatlanságáról.
Az őr az asztal elé lökdöste.
– Évtizedek óta figyeltük rendszerellenes tevékenységét – folytatta színtelen hangján a nyomozó. – Már egyetemista korában sem fért a bőrében. Nézze, ez itt O. Pál János professzor panaszlevele a rektorhoz – dugta az orra alá a jellegzetes, szálkás betűkkel telerótt, megsárgult papírt. – Maga évtizedeken át visszaélt bizalmunkkal, itthon és külföldön a Népköztársaság érdekei ellen cselekedett. Jegyzőkönyv van arról a nyilatkozatáról is, amit álnéven a Szabad Európa Rádiónak adott németországi tartózkodása idején – nyomott a kezébe egy géppel írt, szakadozott papírlapot.
A keserűséggel teli, segélykérő szavak összemosódtak a szeme előtt. Egyedül a dátum világított vádlón a lap alján: azon a nyáron engedték át először a vasfüggönyön.
– Ebben pedig szülői feljelentések vannak – mutatott egy vastag irattartóra, miközben ő gyámoltalanul visszaadta a gépelt lapot. – Minden elismerésem a magáé – rándult mosolyba vékony, vértelen ajka. – Az ateista nevelés ürügyén volt pofája igazi hittanórákat tartani. Érdekesebbeket, mint László atya, legalábbis a gyerekek ezt mondták nekünk. Fogalma sincs, hogy mennyi kárt okozott azokban az ifjú elmékben... Erre a leleplező írásra biztosan emlékszik – emelt a magasba egy gyűrött újságkivágást. – A volt diákja áradozott nemrég a megyei lapban arról, hogy annak idején mennyire szerette magát bátor szókimondása és erkölcsi tartása miatt.
– Mindenért Delete doktort terheli a felelősség – szólalt meg rekedten.
– Kiről beszél? – kapta föl a fejét a rendőrtiszt, és most először mintha érdeklődés csillant volna a szemében.
– Arról a pszichiáterről, akinek a rendelője a Felső Piactér sarkán volt, a város központjában...
A nyomozó értetlenül bámult rá.
– Soha nem hallottam róla. Különben is annak a térnek már régóta nem ez a neve. Látja, most is be akart csapni... Vezesse el! – intett az őrnek.
Az altiszt megragadta és kituszkolta az ajtón. Támolyogva botorkált végig a homályos folyosón. A fordulónál a kísérője megállt egy barna ajtó előtt, és magához intette a fal mellett állingáló katonát.
– Tartsd rajta a szemed, amíg bemegyek vizelni! Ebben a kurva nagy hajtásban még a dolgát sem végezheti el az ember...
A katona morogva engedelmeskedett.
– Állj a világosságba, hogy lássalak! – reccsent rá, és az ablak elé lódította.
Kint már sötétedett. Egy hatalmas, parkszerű területre látott. Gyapjas, koszos felhők bolyongtak a kopár fák fölött. Leszakadt foszlányaik tépett zászlókként lebbentek az égen. Lent, a fák között kanyargó sétányon egy sebesen távolodó alakot vett észre. Mintha az élete függött volna tőle, olyan gyorsan szedte a lábát, s közben nyugtalanul kémlelt hátrafelé.
Arcát az ablakhoz nyomva lélegzetvisszafojtva figyelte, mint olvad a sötétségbe.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék