Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




A megkésett leleplezés

Fodor Ilona: Csillagokból kopjafa. Mentor Kiadó, 2000. 465 oldal 1540 Ft
„Maradjon ki ez a csúf nevű Raisz! Gyula családja színmagyar család!” olvashatjuk a Csillagokból kopjafa című kötet 383. oldalán „Flóra asszony” intelmét. A figyelmeztetés annak a Fodor Ilonának szól, aki odáig merészkedett, hogy meg merte írni: Illyés Gyula apjának egyik nővére, Illés Erzsébet egy Raisz nevű férfival házasodott össze.
A mondatra az Illyés-monográfiám kanosszája című beszámolóban bukkanunk rá. A monográfiát a szerző a Magvető felkérésére írta, s a kanosszajárás Illyésék cenzúrája, később pedig az író, a felesége és körük által Fodor Ilona ellen indított hadjárat miatt következett be. Hozzá kell tennem, hogy ez csak egy azok közül a megdöbbentő és ízléstelen mondatok közül, melyek ebben a nem kevésbé megdöbbentő és ízléstelen történetben megállítják az olvasót. Csak egyetlen részletet másolok ki: a pár bekezdésnyi szöveg „méltó” összefoglalása ennek a botránynak:
„Az első és második korrektúrában végrehajtott illyési cenzúra (...) a következő kategóriákba sorolható:
A) A család vagyonos (kocsmáros) Illés-ágának kiiktatása. Ezzel együtt az Illés név, azaz Illyés egykori nevének elhallgatása, illetve mitizálása. Minden a gyermek Illyésre vonatkozó – tehetősség látszatát keltő – adat elhagyása.
B) A család sváb származású tagjainak mellőzése, az unokatestvér által rajzolt családfa letiltása.
C) A családi körülmények ködösítése: az apa-anya válásának elhallgatása, az elemista és gimnazista Illyés osztálytársainak (ez itt elírás: osztályzatokról lehet szó – D. P.) kiiktatása (nemcsak a latinból kapott elégtelen, de a történelemből szerzett elégséges is). A költő lánytestvérével készített interjú törlése: Illés Klárának az ozorai nagynéni (...) általi örökbefogadása, az ozorai vendéglő »kiradírozása« (...)
D) A kaposvári földfoglalás enyhítése nemcsak egyéni, de kollektív vonatkozásban is: az újabb verzió szerint Illyés még szemlélőként sem volt jelen. (...)”
Aki ezt olvassa, már-már fájó zavart érez. Mi szüksége volt Illyésnek erre a komédiára? Hiszen például a latinból és történelemből szerzett osztályzatok törlése egyenesen nevetséges. Annál is inkább, mert Illyés példaképét, egyik legsikeresebb könyvének költő-hősét, Petőfi Sándort is „szekundába pónálták” latinból. Ha Petőfi nem szégyellte ezt, miért szégyellte Illyés? Ennél az apróságnak tűnő dolognál sokkal súlyosabb, hogy az író az Illés-ág megtagadásával voltaképpen saját apját, Illés Jánost tagadta le, illetve meg.
Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos társadalmi rendszerekben (s az egykori puha diktatúra kétségtelenül közéjük tartozott) kompromisszumokat kell kötni a publikálás érdekében. De egyrészt egy ilyen horderejű „feledékenység” mégiscsak túlzás egy olyan alkotó részéről, akinek nem kellett félnie a hatalomtól (1969-ben és az utána következő években járunk; Illyés hetvenéves, országszerte ünnepelt író és költő, valóságos intézmény, és Aczél György barátja); másrészt az olvasó akarva-akaratlanul Nemes Nagy Ágnesre, Ottlikra, Mészölyre gondol, azokra tehát, akik semmilyen kompromisszumot nem vállaltak. Ebben az összehasonlításban Illyés, akinek egyébként természetesen csak néhány „fogását” soroltam föl – nos tehát, Illyés mélyen alul marad az említettekkel szemben.
Ez a felfedezés egyébként magának a szerzőnek: Fodor Ilonának fájhatott a legjobban. „A Hazába, ami már a Magasban sincsen” – ez a kötet elé írt ajánlás első sora; a könyvben három olyan tanulmányt találunk, amely Illyés műveit elemzi (Illyés Gyula: Petőfi; A Tű fokától a Kegyencig; A Kegyenc és a szabadság útjai); és egyáltalán, ha névmutató lenne, nagy valószínűséggel Illyés nevét olvasnánk benne legtöbbször. Képzelhető, milyen kudarc, milyen szörnyű kiábrándulás lehetett Fodor Ilona számára a monográfiaélmény: kedvenc írója mocskolta be egyfelől őt magát (hamisítónak nevezi a hölgyet), másrészt önnön személyét. Illyés, aki megírta a Puszták népét és a Petőfi Sándort; aki rátalált a „haza a magasban” és az „ötágú síp” fogalmára; Illyés, aki saját állítása szerint nem szeretett volna Vízügyi Hivatal lenni, mégis kora irodalmának legfőbb intézménye volt; Illyés Gyula, Fodor Ilona bálványa néhány év alatt erkölcsi hulla lett.
A művek persze maradnak, a hazugságok pedig elröpülnek. (Annál is inkább, mert nem valószínű, hogy a Csillagokból kopjafát sokan fogják olvasni Magyarországon.) De aki végigkövette ezt a kanosszajárást, az a jövőben Illyés minden egyes állításához nagyon szkeptikusan viszonyul. Az író leghíresebb könyvei maguk kínálják föl, hogy mondataikban ne csak művészi, hanem társadalmi, erkölcsi és lélektani igazságokat keressünk; ezután meglehetősen kételkedve fogunk járkálni a különféle „igazságok” között.
Nem véletlen, hogy kizárólag az Illyés-ügyről írtam ezt a recenziót. Kitalálhatták már: ez a kötet érdekessége. A Babits-tanulmányok (Babits Mihály és a Jónás könyve; „Az istenek halnak, az ember él...”)esetében például nehéz eltekintenünk attól, hogy Nemes Nagy Ágnes esszéjét már olvastuk. Hiába áll ott az évszám a Fodor-írások után (az első 1967-ben, a második 1962-ben jelent meg): hiába tudjuk tehát, hogy ezek jóval korábbiak, mint az 1984-ben született A hegyi költő, mégsem tehetünk úgy, mintha nem ismernénk ez utóbbi mélyreható elemzéseit. Meg aztán, mit is kezdhetnénk egy ilyen részlettel: „Nincs két Jónás, csak egy. Versenyt kell futnunk az esztendőkkel, Babits életművének állomásaival, sőt a mögötte siető tanítványokkal is (...), hogy a mester állásfoglalását a forradalmár-tanítvány átmeneti válsága révén, ne csak önmagában, hanem korához való viszonylatában még inkább megmérhessük.” (41. o.)
Fodor Ilonának az a legnagyobb tragédiája, hogy nagyon elkésett. A Babits-tanulmányokkal éppúgy, mint Illyés leleplezésével.
2001. 1. 26.

DEMÉNY PÉTER


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék