Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




Ex libris
Tompa Gábor – Visky András: Romániai magyar négykezesek (Jelenkor, 1994. 62 oldal, 120 Ft)

Erre a könyvre a későbbiekben többször is hivatkozni fogok, így hát most egészen röviden pusztán arról, hogy mi történik, ha az ember „ketten ír”. Valószínűleg rájön olyasmire is, amire nem jön rá, ha egyedül van. Többen beszámoltak egy különös jelenségről: az Afrikába vándorló madarak útjuk során egyszer csak megtorpannak, valahol a nyílt tenger fölött, mindig ugyanott, és körözni kezdenek. Hozzáértők ezt azzal magyarázzák, hogy ott van, ott rejtőzik, lent a mélyben Atlantisz, az elsüllyedt kontinens... Amikor az ember „ketten ír”, akkor az írás olyan, mint a vándormadarak emlegetett körözése. Milyenek tehát a versek?
Amikor az ember ketten van, több lesz benne a szégyenlősség, a szemérem, a félelem. Amikor ketten ír, akkor megváltoznak az arányok. Ez jól követhető abból a különös helyezkedésből, amellyel közel akar kerülni a másikhoz, közelebb, aztán meg pirulva és/vagy fintorogva vissza, de akkor újra közel, és megint elölről. A versek ettől elsősorban két ember kapcsolatáról szólnak: egy egykori közösség fölött köröznek...

Kovács András Ferenc – Tompa Gábor: Depressio Transsylvaniae (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 1998. 78 oldal, ár nélkül)
Selyem Zsuzsa írja a Romániai magyar négykezesek kritikájában: a kegyelmi pillanatban született négykezesnek sajátos arca van! Kovács András Ferenc–Tompa Gábor kétbalkezes szonetteknek nevezi e kötet verseit, következésképpen itt már nem lehet komolyan tárgyalni a sajátosról. A „sajátosság méltósága” viszont megvan az ironikus helyreferdítés gesztusában.
Sokan nem szeretik ezt a kötetet. Egyesek azért, mert irritálja őket a kultuszok, toposzok és mítoszok kifigurázása és szapulása; másokat ezen felül az hergelhet, hogy magukra ismernek a versekben; felébred bennük a gyanú, hogy ők Párizs érseke, ők az ex-párttitkár, ők a csíki Harún Al-Rasid, ők Bertók Béla, ők Vitéz Belizár, vagy ők valamelyik marosvásárhelyi faúsztató... De erről itt nem érdemes beszélni.
E versek mégiscsak két emberről szólnak. Két ember kapcsolatáról. Sőt: többéről! Tompa és Visky kötete ezzel a sorral kezd: „meddig vetkőzzem, hogy felragyogjak neked”; Kovács és Tompa kétbalkezese viszont ezzel: „Inkább ne tudd meg, nyájas olvasó!” Tompa és Visky viszonya harmonikusnak tűnik, csendes heroizmus, alázat, az elragadtatott lélek fénye ragyogja be a verseket; ők a versnek (és a komoly önfeltáró szándéknak) rendelik alá magukat; nincsenek sorok, nincsenek kizárólagos tulajdonbirtokok, arra törekednek, hogy ne lehessen kideríteni, melyik sort kicsoda írta; rímek sincsenek tehát: a sorok gyakran szóelválasztással érnek véget, és a folytatásban (ami nem így volna, ha a másikuk írná) rendszeresen elmarad a meglepő fordulat (csupán három szokatlanabbat találtam: féreg-koszorús; szív-akkord, tücsök-csontváz). A kétbalkezesekben Kovács és Tompa viszonya teljesen más. Miközben látványos az egyetértés, szilárd a közösség, fergeteges párviadal zajlik. Mesterek tornája! Rímrehívás, szóferdítési vetélkedő, szédítő üldözések, elfűrészelt pallók, falevelekkel álcázott vermek, kelepcék és hálók, altató koktélok, tüsszentőporok, talányos üzenetek, tréfák – megunhatatlan játék... A Tompa–Visky négykezeseiben, amikor Tompa egy-egy nyersebb, élesebb beszédtöredékkel („pofádba vigyorog”, „röhögve gyászol”) belekiáltana a harmónia intenzív csöndjébe, Visky rögtön „közbelép”: nem vesz róla tudomást, azaz nagyon komolyan veszi azt, ami komolytalankodás akart lenni, elsimítva így az éledő konfliktusokat („önmaga felé fordítja a háborgó lelket”, mondja Selyem Zsuzsa). Kovács–Tompa verseiben egy efféle kamaszos kitörést máris überel a társ. Azt írja egyikük: „Ötszázan nyalják szótlanul”, rálicitál másikuk: „Legújabb nyelszi bárdolatlanok”; egyikük: „Fáradt vagyok és súlyos, mint az Advent”, másikuk: „mint fagyos kés, az ünnep összevág”, egyikük: „De nincs orosz táj, hogy trojkán poroszkálj!”, másikuk: „Ezt sínyli minden prémkucsmás korosztály”; a sorok egyáltalán nem igyekeznek észrevétlenül egymásba olvadni: „nagy nyavalyákat hagytak ram örökbe – / de Dévénynél már többet nem török be!” – a sorok nem folytatódnak tehát, mindazonáltal csattanva kattintja egymásba őket a rím. Az első sor mindig a versírás első sora: ebből indul ki minden. Az első sort a második követi, a másodikat a harmadik, épp ezért, legyenek akár vakon (mint a tűrögetős játékban) egymásra következők, nagyon szoros viszony van közöttük. A négykezeseknek nem volt címük sem, hiszen a versek egymástól sem akartak elkülönülni, a kétbalkezesek már a címükben létezni akarnak, a létezést akarják mihamarabb, a másikuk (a születendő vers) előtt bekebelezni: mindent kimondani, mindent meghatározni, alfának és ómegának lenni... „Kis kárpáti démonográfiák”; „Harún Al-Rasid porlik, mint a szikla”; „Quod erato cantabile”; „Üleporello”; „Preferendum”; „Keskenyvágányú szonett”; „A Cannes-i bál”; „Űrfelmutatás”, „Élek: vándorlás”; „Weöres-tenger” stb. (Tulajdonképpen ugyanez áll a kötetcímre is... És ha szóba került, még valamit: Erdély legmélyebb pontját az erdélyi fennsík egyik legmagasabb tájékán jelölik ki, egy háromszéki barlang mélyében, ahol az alászállók nevetőgörcsöt kapnak a bódító gázoktól és a rájuk törő vidám képzetektől... Másrészt: a depressio utal az erdélyi fennsík román elnevezésére is (depresiune), azaz a cím legalább háromféleképpen értelmezhető. A szófacsarás megint kioltja az elcsépelt jelentést, ami módszerként ha nem adja is vissza a szó ártatlanságát, lehetőséget teremt egy férfiasabb magatartás kialakítására. És nem utolsósorban: a kisebbségi görcsösségnek kampec!) A Tompa–Visky négykezesekről azt mondhatták: a hang a Viskyé. Ebben a kötetben azonban egészen egyértelműen: két hang van. Ám történik valami fontos ezzel a két hanggal: a párviadal, vagy mondjuk általánosabban: a játék, amelyben mindketten benne vannak, oly hasonlóvá teszi őket. És ezért van az, hogy Tompa Gábor Aki nem én című kötetében az egyik kedvencem, a Chanson akár kétbalkezes szonett is lehetne: „A feleség oly télikabát / mellyel a nyarakat vészelem át // A feleség csak rókalátta prém / topog az Éden nemzőküszöbén...” És mondjuk KAF Magyarab költeményei... De erről a következőkben!

Kovács András Ferenc: Adventi fagyban angyalok (Jelenkor, 1998. 128 oldal 890 Ft)
Most már aligha hoz meglepetést KAF szertelen szerepjátszása. Mi lehet ebben a kötetben meglepő? A lázárys, József Attilá-s, kosztolányis modor? Alekszej Asztrov versei? Hadd-el-Kaf költeményei? Monsieur Poqueliné? Igen, talán ez a „molière-i hang” a legmeglepőbb itt. Ez a molière-i dohogás, szitkozódás, fröcsögés: „Hát imádkozó sáskák, lopós, öreg lakájok / Szabják meg / Nékem azt – mikor köpök s kakálok? / Kuss, hajlongó bubák, hajbókoló sakálok!” Meg a vele rokon Hadd-el-Kaf-féle szatíra: „Jaj nem tudok ma vanni igaz szittya / Ki mély száját magyarra igazittya / S ha nyalni kell honérzeménnyel telve / Rút nyákkendője kurtább mint a nyelve.” Meg ez az adys kevélység: „Minden szépséget gyűlölök / Akit szeretek összevérzek.”
Nem véletlen, hogy a Jack Cole daloskönyvéből írt dalokkal turnézó együttesnek frenetikus a sikere: a KAF-versek jól énekelhetők. Másrészt pedig, mily ritka dolog: nevetni lehet rajtuk. KAF bármennyire is egyszerű, az egyszerűséget hihetetlen arányokban kiterebélyesíti; verse bármennyire is dalszerű, a dalt többszólamúan kibővíti. Ő nem „politikus”, jóllehet költeményei gyakran gúnyolódnak politikai eseményeken és szereplőkön, mindazonáltal a gúny forrása egészen mélyen van, ami mélységet kölcsönöz a versnek is. A szókimondó, szitkozódó római epódoszok hangnemében politizál (lásd bizonyítékként a manapság születő Calvus-verseket). KAF nem ironizál: karneválian szitkozódik. A szitoknak is megvan a maga szentsége, megteremtődik a maga liturgiája. És ily módon egy alapvető szimmetriára épül ez a könyv. A fohász liturgiája (a Sursum corda!-ciklus versei) van az egyik ponton, és a szitoké a másikon. És e két pont között nyílik a versek tere. A Sursum corda! elragadtatott (és egyben félelmetes) dalaiban kéthárom, legfeljebb négy szó tárja elénk (akár Pilinszkynél) a borzongató mélységet: „Atya Fiú Szentlélek Egy / Isten vagyok mert nem vagyok / Szoríts szívedre életem / Halálom fénye bent ragyog.” Az egyszerűség ebben a tágasságban nem unalmas. Az olvasó soha nem tudhatja bizonyossággal, mi következik. Soha nem tudhatja, a szentség melyik fajtáját kapja végül, minduntalan átfordulhat a szitok mennyei fohászba, és a fohász vad dohogásba. („Aki elmegy – / Nem idei / lélekig – / Ad altare Dei”, szól a Sursum corda! ciklus első versének utolsó sora, József Attilá-s allúzióval érzékeltetve a kétféle „szentséget”.)
Nyilván nem könnyű ezt a két pólust egy időben megszólaltatni. Az egyszerre emelkedett és alpári nyelvi és képi világot hitelessé teheti a szerepek váltogatása. Szerepjáték nélkül aligha lehetne érvényesen leírni efféle sorokat: „Majd részegülten könyörűn locsogva / Merüljek gyötrő, gyönyörű mocsokba.” És még segíti valami... Ebből a kötetből kinézve érthetőbbé válik a kétbalkezesek hajszolt, eksztatikus párviadala, licitjátéka, üldözéses verselése. Két ember viszonya: provokáció és szolidaritás. Ha mondjuk egy lineárisan megszerkesztett elemzésben beszélnék erről, azt mondanám, KAF-nak szüksége van a kétbalkezesekben megtapasztalt merészségre! Ez a merészség segíti, hogy megszólaltassa a pólusokat, egymás mellé rakja az alpárit és az emelkedettet, a kifordított szavakat és a vissza nem fogott kifakadásokat. Merészség kell a szerepek vállalásához is. Merészség kell ahhoz, hogy a szerepek megszólalhassanak a saját nyelvükön. A Depressio... balkezesei lényegében a jelentéskioltásra épültek, a szavak és kultuszok eltorzítása kioltotta a kompromittálódott jelentéseket, és hozzásegített egy derűs visszavételhez. Vagy ha ez sok, akkor legalább egy derűsen kontemplatív magatartáshoz. Itt a jelentéskioltás a hagyomány megfelelő instanciájával történik, vagyis emelkedettebben. A KAF-költészet mai arculatára nagyon jellemzőnek érzem azt, hogy az átkozódás és szitok sohasem megy át az elzárkózás és lefitymálás sekélyes gesztusaiba, és kíméletlensége dacára a művészet (a kultúra) értékképző tényezőjeként kezel rongáltnak vélt eszméket és törekvéseket. („Sehol sistergő rósa, / Semmi parasa, rósa, / Ne ránts pokolra, rósa, / Rontások fodra, rósa...” és így tovább, a kötet utolsó versében. És ha a rósa helyén a rózsa volna a rím, semmi sem volna igaz abból, amit fentebb állítottam.)

Visky András: Goblen (Jelenkor, 1998. 88 oldal, 620 Ft)
Mély és intenzív költészet a Visky Andrásé. Anélkül, hogy radikálisan változtatna költészete formai elemein, képes radikálisan megújulni, „...mennyi jel, mennyi temérdek / lehetőség, hogy felismerjenek”, írta az előző kötet, a Hóbagoly egyik versében, továbbá ugyanonnan két rokon sor: „új éltek tekintenek ki belőled, fölemelkednek / a létezés vörös párkányáig s aláhullnak.” A Goblen verseiben már nem hullnak alá, hanem testet öltenek, kilépnek önállóságuk tanútörténeteibe. A Goblen a kilépés könyve. Mondjuk, egy regény történeteinek kavargó gomolygása, amikor már minden megvan, a minden megvan bénítóan boldog nyugtázásával. Hajnali hezitálással. Hipotetikusan versregénynek lehetne nevezni a Goblent, azt is mondhatnám, Duna-regénynek, jóllehet körülményes volna ennek bizonyítása, hiszen a Duna szó egyetlenegyszer fordul elő, és az utalások is csupán a költő önéletrajzának mellékelésével számítanának bizonyítékoknak. Benne van ebben a könyvben a félelem is, a félelem ettől a regénytől: a regény kelepcéitől, a történetek és a beszéd kelepcéitől. Az Áhítatokban látható, milyen volna a félelem nélküli kötet: kikerekíthető, elmesélhető történetek egymás után, libegőn, ahogy a felhők vonulnak el a szemünk előtt. Ehelyett mást látunk. A történetek szédületét, vad burjánzását több minden megfékezi. E kötet legjellemzőbb módszere az aprólékos leírás alkalmazása: tárgyaké elsősorban. „Itt éltem / nézzenek körül, / szeressék meg e tárgyakat, / ahogyan én soha.” Még a legepikusabb szövegekben is. A nyolcas évtized című nagy versben például egy könyvről van szó: „futottam süketen a Schelerért”. Mindazonáltal a valódi történet nem a könyvé, hanem... De hát elmesélhetetlen; egy kép, egy megrázó kép, és ennél tovább már nem mehetünk: „karnyújtásnyira egy szép szemű, büntetlen / előéletű, tanáros forma nő, konok természetű / feküdt legott, nem is tudom, úgy négy vagy öt / darabban.” Máshol a könyv helyén ott egy szekrény, egy porceláncsésze, egy írógép, tetőcserepek, egy város főtere és egy újabb könyv.
A Duna az Áhítatokat magában foglaló Egész–rész ciklus első versében jelenik meg. Az első részben a leírás dominált, és talán annak olajozottsága bátorítja fel a történetmondót. Úgy tűnik, megszületik a regény. (Mi is az a regény? Erre most talán nem kellene kitérni.) Ám a Duna, amelyből kiemelik az asszonyok a fehér testet, „becsukódik és elsimul”, „hajnalra jég borul fölé”. A történet kibányászásának, az elbeszélés nehézségeinek metaforája? Nem. A történet nem reked a Dunában! A történet elválik a folyótól, akár testtől a lélek. A történet a lelket követné, de miként tehetné? Csak egy kiáltás, kiáltás a mélyből az ég felé: hozzád kiáltok, Uram! Ennyi a történet.
Viskynél a végpontok, a pokoli és az égi láttatása nem a beszéd merészségével történik. Kötetéből kikövetkeztethető az, hogy a négykezesek alkotóinak „munkaviszonya” mért oly harmonikus. A csönd őrködik felette. Ha a valódi történet mindig az elbeszélhető történet mögött van, akkor csakis visszafogottan, a nem láthatóra összpontosítva kell mesélni. (Már az első Visky-kötetből, a Partraszállásból meg lehet érteni a négykezesek személytelenségét: „nem lehetsz sohasem / elég egyedül”.)
Arról, hogy milyen poétikai következményei vannak e szemérmes és intenzív faggatózásnak, nem szívesen írnék itt. Miként KAF kötetének elemzése is meghaladta volna a rendelkezésemre álló terjedelmet. Inkább a közös dolgokról ejtenék szót. Jelentős költői teljesítmények között sokféle kapcsolat állhat fent. Nem az eszközök azonosságára vagy különbözőségére, az írói problémákra gondolok, hanem az emberekhez és tárgyakhoz fűződő viszony párhuzamosságaira és sajátosságaira. E viszony egyik összetevőjére: a merészségre, amellyel költészetükben folyamatosan előrelépnek. Hogy a KAF látványos merészségének szemrevételezhetősége miként segít megérteni a Viskyét. Formateremtő intenzitásában mennyire azonos, és természetében mennyire eltérő merészségről van szó.
Azt nem tudom, hogy vajon összehozható-e kétféle merészség, hogy kialakítható-e egy nyelv, amelyen megszólalhat egyszerre mindkettő: vagyis az önkéntelenül felvetődő kérdésre, milyen volna egy KAF–Visky négykezes (és ezen belül, hogy négykezes volna avagy kétbalkezes), nagyon nehéz választ adni.
1999. 2. 26.

LÁNG ZSOLT


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék