Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




Egy nyugtalanító regény

Bartis Attila: A nyugalom. Magvető Kiadó, 2001. 325 oldal, 1811 Ft
Bartis Attila új regénye felkavaró félsiker. Erősen kimunkált a szöveg, de nem elég radikálisan fegyelmezett. Egy nagyszabású regény anyaga van ebben a 325 oldalnyi munkában. Van benne egy vérbő történet, amely tágas játékteret biztosít a szerzőnek. És van benne annyi mesterségbeli tudás, amennyivel már érdemes gazdálkodni. Lehetett volna tágasabb is ez a játéktér. Lehetett volna okosabban is gazdálkodni.
A nyugalom nehezen feledhető könyv, és ennek nemcsak az az oka, hogy a kibontakozó történet felkavaró, hanem az is, hogy a megírás módja problematikus, nyugtalanító.
A fiú – aki ezt az egészet elbeszéli – 15 éve úgy él együtt megőrülő, hajdan ünnepelt színésznő anyjával, Weér Rebekával, hogy az ki sem lép a lakásból. A fiú apja, aki színikritikus és egyben ávós volt, rég disszidált, ikertestvére, Judit, 15 éve maradt Nyugaton, és sikeres hegedűművész lett Rebecca Werkhard néven. Anyja (talán főleg) a fiú nővére miatt nem kap szerepeket. Szimbolikusan eltemeti hát lányát, annak utolsó levele után, de már ez sem segít rajta mint színésznőn. A fiú kezdetben leveleket ír Juditnak, de azok visszajönnek, elkezdi aztán „történetekben” megírni ugyanazt. Judit utolsó levele anyjához így szólt: „Tisztelt anyám, ha látni kíván, akkor a szemét majd ne csukják le.” Ezután Judit helyett a fiú ír anyjának leveleket, és azokat feladatja külföldön. Anyja „válaszol” rájuk, de leveleit a fiú nem adja föl, csak a végén derül ki, hogy anyja üres lapokat tett a borítékokba (15 év alatt 124 „levél” keletkezett), tehát tudta, hogy a fia ír a lánya helyett. A fiú találkozik Fehér Eszterrel, ám szerelmük nem elég ahhoz, hogy kimeneküljön őrült helyzetéből, de ahhoz sem, hogy ő kimentse Esztert a sajátjából (ez utóbbira nem is esik itt hangsúly). A fiú történeteiből idővel kötet áll öszsze (a kéziratot persze Eszter gépeli be), a mű kiadói szerkesztője a fiú apjának hajdani szeretője, Jordán Éva lesz, akivel a fiú is többször lefekszik. Egy régi eset kísérti: egyszer majdnem lefeküdt az anyjával is. A kötet megjelenik, Eszter a megoldhatatlan családi helyzet miatt kiborul, ideggyógyászatra kerül, a fiú meg Eszter lakásába költözik, hogy kivárja, míg anyja – nem bírván elviselni az egyedüllétet – meghal. Aztán anyja gyilkosának érzi magát egy kicsit, de azért nem nagyon. („Egyszerűen nem jöttem haza. Ennyi.”) Közben kiderül, hogy Judit már tíz éve öngyilkos lett Nizzában. Eszter végleg elutazik Pestről (most mindegy, hová, különben Erdélybe, a szülőfalujába, ha jól értem). A fiú a regény végén még fölad neki egy fényképet, amelyen apja, anyja és Jordán Éva látható, ha jól számolja, mondja, akkor „harminchat esztendeje”. A fotó 1956-ban készült, tehát a regény 1992-ben zárul. Eddig a kivonatos tartalom, amolyan Operák könyvébe való. Nem akármilyen történet. És a mellékszálakról szó sem esett.
Látszólag könnyű nyersanyaggal dolgozott a szerző, hiszen az önmagában is erőteljes, bonyolult, olyan kegyetlen, hogy ilyen szinte már nincs is. És pont ebben rejlik a veszély: egy rossz hangsúly, egy aránytévesztés, egy apróbb figyelmetlenség is el tudja rontani az egészet. A cselekményváz önmagában megítélhetetlen. Sok mindent lehet vele kezdeni. Bartis a nagy formát illetően ügyesen kezdi az építkezést, megfontoltan, bár kicsit körülményesen adagolja az információkat, igyekszik folyamatosan fenntartani a feszültséget. A szerkezet nagyvonalakban rendben van. Ki van találva a regény ritmusa is: felpörgő részek és lassító betéttörténetek váltakoznak, ismétlések, fokozások, vissza-visszatérő stilisztikai elemek dúsítják a szöveget.
A valóban heves szenvedélyekre és gyűlöletekre épülő történet előrehaladtával azonban a főhős-elbeszélő mintha kezdené elvéteni az arányokat. A mértéket szerintem akkor veszíti el végzetesen, amikor Eszter egy éjjel megjelenik a fiú és anyja lakásában, és ott hisztérikus jelenetet rendez. Ez a beteges trió a szerző szándéka szerint nyilván a regény csúcspontja akar lenni, de ez a csúcspont – mondhatni – túl jól sikerül. Túlzottan hisztérikus és túlzottan beteges jelenet ez ahhoz, hogy igazán megrendítő legyen. Innentől minden kicsit mesterkéltnek hat. Az elbeszélő-főhős kezd kéjelegni abban, hogy mások túl jó családban nőttek fel ahhoz, hogy mindezt a sok borzalmat megértsék. Az orvos kérdésére, hogy mi baja az anyjának, így válaszol: „Csak a szokásos. Élve eltemette a lányát, félbehagyott egy ígéretesnek induló baszást a fiával, ilyesmi. Azóta nem nagyon jár sétálni.” Persze, Eszter élettörténete is, mint kiderül, rémes. A fiú és Jordán Éva viszonya is –rémes. Az anyjáék története dettó. Kész őrület. Innen nézve érthető, ha ikernővére is egy hegedűhúrral vágja fel az ereit, mint ahogy az is érthető, ha a fiúnak nem nagyon tetszik A varázshegy, amit épp anyja halála után kezd olvasni, ami még hagyján, csak azt tudnám, hogy miért tárgyalja ezt oly hosszan a regény végül is fontos szakaszában. Az ezután következő (mint a végén kiderül, álom-) jelenet, melyben a fiút két ávós nyomozó faggatja a konyhájukban, már egyértelműen zavaró. Sok. Indokolatlanul túlzó és hosszú. Kevesebb több lett volna, mint ahogy jobb lett volna Eszter idegösszeomlását is visszafogottabbra venni. Fölösleges az is, hogy a pap, aki az eleje felé sem volt igazán funkcionális figura, a végén visszatér.
Visszatekintve az elolvasott egészre, felerősödnek a korábban szórványosnak tűnő idegesítő momentumok: miért hoz minden kuncsaft éppen törött szárnyú madarat az öreg kurvának, miért épp a Lenin körút és Népköztársaság útja sarkán kezd el a fiú bőgni, túlhangsúlyozva a politikai hátteret akkor, amikor az épp nem annyira hangsúlyos, miért épp akkor van őszi lomtalanítás, mikor anyja meghal, miért épp a Rádió előtti 56-os koszorúzáskor kellene postaládába dobnia utolsó levelét Eszternek. A regényzárlatra érezhetően nagy energiát fordított a szerző, nem is lett rossz az utolsó néhány oldal, csak nagyon felerősödik benne Nádas Péter (egyébként végig érezhető) hatása.
Egyes betétek nem segítik az egész szöveg működését, például a román feketemunkásokról, a parasztházat vásároló bemondónőkről, az importnyomorékokról vagy a három pályamunkásról szóló. Ez utóbbi pályamunkások különben a kivonuló szovjet katonákról beszélgetnek, a regénybe egyáltalán nem illő kedélyeskedő hangon. Az oroszok kivonulásának akár anekdotikus, akár aggodalmaskodó megközelítése fölöslegesnek tűnik, nem ad hozzá semmit az alaptörténet lényegéhez. A regény egyik stilisztikai sajátossága bizonyos kifejezések szándékos egybeírása, ami hol szerencsés (holvoltálfiam, szépezalakás, miezaszemétfiam), hol modoros (gazdálkodjokosan, endéká, Knézijenő, Magyarnemzet).
S ha már Weér Rebeka az anya neve, nem ártott volna jobban vigyázni a lehetséges következményekre. Nem a legjobb ötlet, hogy a galambokat mérgező öreg kurva épp V. Rebeca névre hallgat, és az sem, hogy az anya egy eszelős veszekedéskor ezt vágja a fia képébe: „Te mások vérével írsz!” főleg azután, hogy a fiú Eszternek –aki gyereket szeretne tőle –kijelenti, hogy „Nem akarok több Weért” Egy motívum, ha rosszul dolgozzák ki, saját paródiájává válik: mikor a 257. oldalon azt olvassuk, hogy „Es ígérem, hogy ha a véreddel kezdek írni, akkor ennél is jobb lesz a kritikai visszhang, gondoltam” – nos, akkor már nevetnünk kell.
Kár, hogy közhelyek is bennmaradtak, ezek – bármilyen áttétellel adják is őket elő – kerülendők lettek volna: teába mártott háztartási keksz segít emlékezni, a fiú azt érzi, „Hogy a gyönyör tulajdonképpen nemesített fájdalom”, vagy azt mondja: „akkor már tudtam, hogy az őrültek pokla a valóság”. Néha egyszerűen indokolatlan vagy pontatlan a szóhasználat, például egyrészt úgy tudjuk, 15 éve nem lépett ki anyja a lakásból, másrészt azt is olvassuk, hogy „tizenöt éve rettegett kilépni a lakásból”, a kettő nem ugyanaz. Egyszerkétszer – mentségül: mellékes figurák jellemzéseként – a betétekben idétlen mondatok is előfordulnak, például: „a halak meg inkább kiülnek a partra, hogy ne az olajtól fulladjanak meg”. Nyelvileg idegen az ilyesmi ebben a regényben, de a betétekben még megbocsátható lenne, az már nagyobb baj, hogy az egyik legszebben felépített részben, a fiú gondolatfutamában ezt találjuk, nem is egyszer: „nefaggass, gondoltam, mert a fal adja a másikat”.
De nem folytatom, mert kezdem rosszabbnak feltüntetni a regényt, mint amilyen. A 33 éves szerző harmadik prózakötetében valóban nehéz feladatra vállalkozott. Sok jó megoldás van ebben a műben, nagyon szép részek, például épp a „mondta-mondtam-gondolta-gondoltam” ritmusra épülő gondolatfutamok. Sok a jól pergő párbeszéd. És mindenekelőtt: nagyon erőteljesen kidolgozott az egész regény légköre, hangulata, az a nyomasztó világ, ami itt igen hatásosan megjelenítődik.
A kisebb hibák mind javíthatóak lettek volna. Az azonban kétségtelen, hogy egy dolog viszont csakis a szerzőn múlott és múlhatott: hogy a csúcsponti jelenettől megmámorosodva hogyan tartotta kézben minden tekintetben istenkísértő anyagát.
2001. 8. 31.

KÁROLYI CSABA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék