Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




A filozófia választása

Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak I–II. Atlantisz, 1999. 383+451 oldal, 2695 Ft
Tamás Gáspár Miklós új könyve szembenézés a modernséggel. A kötetben közölt írások eme kétségbeesett erőfeszítés dokumentumai. Modernségen itt a felvilágosodás által előidézett intellektuális állapot értendő. A tizenhetedik században útjára indult modern filozófia és természettudomány végzetesen megingatta bármiféle kozmikus rendről és transzcendens Gondviselés irányította ésszerű világrendről való tudásunkat. Az ember magára maradt szemközt a közönyös-mechanikus természettel. A modernek újsütetű tudása azonban az emberi dolgokról gondolkodók számára is új érvelési pozíciót teremtett: ha a modern ember a filozófiai reflexió révén maga mögött hagyja az archaikus közösség reflektálatlan igazságát, és képes magát a kozmikus renden kívül elgondolni, ez a tudás eddig jórészt ismeretlen, szorongató kötelességek forrása is. Ha ugyanis nincsen tudomásunk a természetben (és a tőle korábban jobbára elválaszthatatlan emberi közösségben) működő transzcendens rendezőelvről, amely igazolná az emberek közötti hierarchiát és nyomorúságot, akkor innentől minden szenvedés és alávetettség szigorú emberi megokolásra szorul. Ezért, írja Tamás, a modern filozófia csak radikális, a filozófiai politika pedig (legalábbis potenciálisan) csak forradalmi lehet: „mindig benne rejlik [...] annak a lehetősége, hogy érvelve kimondjuk: »mindenben tévedtünk; kezdjük előlről«.” (A szerző esetében a politizáló magyar közvélemény éppen az elmúlt hónapokban figyelhette meg az újólag fellelt filozófiai arkhimédészi pont szubverzív erejét – de erről majd később ejtünk szót.)
A modern filozófiai politika és a felvilágosodás öröksége azonban, éppen inherens forradalmi potenciálja miatt, távolról sem problémamentes. A következményeiként előállott, az emberi szenvedés végleges megszüntetését ígérő tanok és a nyomukban járó forradalmi-totalitárius rezsimek és világháborúk jó ideje a filozófiai politikáról való lemondás irányába hatnak - sőt, ez a vonulat szinte felbukkanása óta kíséri a filozófiai radikalizmust: elég, ha Burke-re gondolunk. Azonban a modernség állapot, s nem álláspont. Körülfogja az antimodernistát és a forradalmi politika elvetőjét is, számára is új érvelési követelményeket ír elő. A modern reflektáltság feltételei közepette az anómiától rettegő, a fennállót védelmező és ezért a filozófiai politikát elvető gondolkodó sem tehet már úgy, mintha a felvilágosodás balesete nem történt volna meg, nem hivatkozhat minden további nélkül a status quóra. Fogalmi kerülő utakra kényszerül, hogy a modernség érvelési pozíciója által támasztott kívánalmaknak megfelelhessen, egyszersmind kikerülhesse a forradalmi politikát. Így állnak elő egyebek között a hagyomány, az érték és a nemzet fogalmai, amelyeket Tamás „törzsi fogalmak”-nak nevez. E fogalmak elemző bírálata adja a kötet gerincét, az első kötet teljes egészében a nemzetfelfogás különféle történeti alakváltozatainak tárgyalása köré szerveződik. A bírálat egyben önkritika: a szerző, mint írja, maga is középutat keresett a filozófiaellenes korszellem és a radikális filozófia között – tanú rá néhány éve lezárult konzervatív korszaka. (A kötetben elénk táruló két évtizednyi pályaút egészének fényében egyébiránt Tamás tradicionalista írásai egyszerű kisiklásnak is tűnhetnek. A nyolcvanas évek közepén keletkezett Idola tribusban még távolságtartással beszél a whig tradicionalizmusról, és már a kilencvenes évek elején megindul az a vizsgálódási folyamat, ami végül ennek elvetéséhez vezetett. Éppen ezért paradoxon, hogy a szerzőt a politizáló közvélemény jó része mindmáig konzervatív gondolkodóként tartja számon. Ennek alighanem az az oka, hogy Tamás 1989 táján ilyenként lépett a szélesebb demokratikus nyilvánosság elé, s ő volt jó darabig e gondolatkör talán leghatásosabb népszerűsítője.)
Együtt olvasva a közel húsz év során keletkezett írásokat, kitűnik, hogy a szerzőt mindvégig egyazon, a bevezetőben is említett, a modernség által radikális formában felvetett centrális probléma foglalkoztatta: a kinyilatkoztatott isteni tudásba vetett hit megroppanása és az eredendő bűn dogmájának mellőzése után miként igazolható az emberi szenvedés és alávetettség, azaz milyen indokok hozhatóak fel az engedelmesség mellett, s miként lehetséges filozófiai politika. A gondolatokat a pártállami elnyomás utolsó évtizedének és a kelet-európai demokráciák első éveinek megpróbáltatásai hozták mozgásba, de valamennyi „törzsi fogalom” elemzése újra és újra eme kérdés feltevésére ad alkalmat: mi a helyes politikai rend, és hogyan lehetséges (lehetséges-e egyáltalán) érvelni mellette? A rendszerváltás politikai tapasztalatainak elemzése és a filozófiai reflexió itt csak mesterkélten lennének elválaszthatóak egymástól; éppen ez teszi Tamás írásait páratlanul érdekessé és fontossá.
A törzsi fogalmak apóriáival azért elkerülhetetlen a számvetés, mert a felvilágosodás, a filozófiai politika következményei éppenséggel nem csökkentették az emberi szenvedést – a szerző maga is a felvilágosodás örökösének tekinthető rendszer ellen küzdött –, ezért a radikális filozófia elvetésének kényszere folyamatosan fennáll. A törzsi fogalmak éppen ezzel az eséllyel kecsegtetnek. Nézzük, mihez kezd velük Tamás. Látni fogjuk, hogy a törzsi fogalmak „eljárásmódjai” szoros párhuzamosságot mutatnak. Céljuk a fennálló állapotok racionális-univerzalisztikus erkölcsi bírálatának kiküszöbölése. Az itt tárgyalandó három fogalom („nemzet”, „érték” és „hagyomány”) mindegyike tehát modern konstrukció, a modernek érvelési helyzetének szülöttei, reflexió eredményei. A modern nemzetfogalom genezisét Tamás (Gellnert követve) a következőképpen írja le: az archaikus, mintegy természettől fogva adottnak vélt középkori közösségek, korporációk felbomlása nyomán, az éppen születőben lévő modern állam és bürokrácia igényei szükségessé tették annak kimutatását, hogy valamely állam alattvalói nem pusztán a sors szeszélye folytán véletlenszerűen egymás mellé került egyének kontingens halmazát alkotják. Ilyen igazolás hiányában nehezen látszott megmagyarázhatónak, miért éppen ehhez vagy ahhoz a közösséghez tartozunk, miért éppen ennek vagy annak az államnak tartozunk engedelmességgel. A modern nacionalizmus első teoretikusai (itt a szerző Rousseau-t és Fichtét tárgyalja részletesebben) ezt az igazolást nem nyelvikulturális vagy történeti, s főképp nem biológiai jegyekre való hivatkozással végezték el, hanem erkölcsfilozófiailag határozták meg valamely adott nemzet (korzikai, lengyel, német) mibenlétét. A nemzet egy általános elvet képvisel (jellemzően a szabadságot), küldetése ennek az elvnek a beteljesítése a történelemben: „[f]ranciának vagy magyarnak lenni nem puszta tény volt, hanem eszme” a tizenkilencedik század liberális nacionalistáinak felfogásában. Ezzel azonban rövidesen ismét előállnak a kezdeti nehézségek. Ha ugyanis a nemzet határozmányai erkölcsi-filozófiai jellegűek, akkor univerzálisak is egyben, és az a veszély fenyeget, hogy elmosódnak a megteremteni kívánt partikularitás határai. Ha például a „németség” lényege a szabadság, akkor bárki, aki a szabadság eszméjének megvalósítására törekszik, ezzel a „németség” lényegét teljesíti ki, s oda a németség specifikuma. Ismét kérdésessé válnak a politikai közösség határai, a szolidaritás és az engedelmesség indokaira vonatkozó kételyek merülhetnek fel. Ezért a liberális nacionalisták a következő eljáráshoz folyamodnak: hogy a partikuláris politikai közösség határait (s velük az engedelmesség indokait) illetően ne merülhessenek fel kétségek, a nemzet megkülönböztető jegyeinek tekintett morálfilozófiai alapelveket rejtetté kell tenni. Az erkölcsi szabályt (például a szabadságra való törekvés kötelességét) tulajdonságként tüntetik fel, s ekképp úgy tűnik, megőrizhetőek lesznek a nemzet egyértelmű határai. A filozófiai alapelveket mítosszá kell változtatni, hogy kivonhassuk őket a racionális bírálat hatóköréből, és elejét vegyük az engedelmesség alapjaira vonatkozó kételyeknek: ez a nemzet alapító aktusának lényege.
Végső analízisében Tamás erről a liberális nacionalizmusról igyekszik kimutatni, hogy végzetes ellentmondásoktól terhes. Ahhoz ugyanis, hogy az egyes nemzetek határozmányaiként megadott erkölcsi elvek rejtve maradhassanak, a mítosz racionális-konstruált voltára ne derülhessen fény, egyszer s mindenkorra be kell tiltani a nemzet alapjaira vonatkozó reflexiót – ez Rousseau lengyel alkotmánytervezetének szükségszerű végkövetkeztetése. Amint az elrejtett alapelvek nyilvánosan bírálhatóvá válnak, azonnal ismét kérdésessé lesznek a szolidaritás és az engedelmesség alapjai. A liberális nacionalizmusnak és az általa létrehozott nemzetfogalomnak tehát egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene eleget tennie. Ha ugyanis a felvilágosodás követelményeinek megfelelően filozófiai (tehát univerzalisztikus) kritériumokkal írjuk le valamely adott nemzethez tartozás feltételeit, akkor bármikor megeshet, hogy hasonló filozófiai meggondolások alapján kételyek merülnek fel eme kritériumokkal kapcsolatban. S hogy ennek elejét vehessük, magát a felvilágosodást, azaz a mítoszokra nem tekintő egyetemes erkölcsi bírálat lehetőségét kellene kiküszöbölnünk. A liberális nacionalizmus nem lehet egyszerre liberális (filozófiai) is, és nacionalizmus (partikuláris) is. Úgy tűnik, az e tárgyban megfogalmazott utolsó álláspontjában (A nemzet: filozófiai utópia, 1998) Tamás a nacionalizmus liberális változatát is mint önellentmondásosat elveti, amihez pedig korábban élénk vonzalmat érzett. A liberális („univerzalista”) nacionalizmus feloldhatatlan apóriáiból szinte törvényszerűen vezetett az út a romantikus nacionalizmushoz, illetve az „etnarchiá”-hoz (a szerző ezzel a kifejezéssel írja le a mai Kelet-Európára jellemző etnicista gondolkodást, szembeállítva a tizenkilencedik századi nacionalizmussal), amely már kulturális vagy biológiai ismérvek birtoklását adja meg valamely nemzethez tartozás feltételeként.
A nemzethez hasonlóan Tamás az értékfogalmat is „a radikális filozófia strukturális kényszeréből való »kiugrás« kísérlete”-ként értelmezi. A cél itt is az adottat, a már fennállót illető erkölcsi bírálat elhárítása. Eljárásmódjában könnyű felfedezni a párhuzamosságot a nemzet fogalmával: az érték fogalma valaminő erkölcsi szabályt egy dolog (az „értékdolog”) tulajdonságaként tüntet fel. Az értékfogalom abból a kényszerből születik, hogy a modernség feltételei mellett erkölcsi nézeteinkről univerzális szabályok formájában kellene számot adnunk, de egyrészt tartunk a status quo morális bírálatának felforgató következményeitől, másrészt kétségbe vonjuk az emberi elme objektivitását, azt a képességét, hogy egyetemesen érvényes szabályokat képes felismerni és megfogalmazni. Ezért az objektivitást kénytelenek vagyunk az értékdologba helyezni (a Legyen-t Van-ként bemutatni), s ez végül az adott beszenteléséhez, az erkölcsi bírálat lehetőségének elvetéséhez vezet.
Azonban a szerző szerint ezzel „az erkölcs dilemmái nem megoldódnak, hanem politikailag [...] kiküszöbölődnek”. Az erkölcsfilozófiai kritika ilyetén hatályon kívül helyezése eredményeként ugyanis egy adott közösségben egyszerűen az lesz „érték”, amit benne történetesen annak tartanak. Ennek az állapotnak a zavartalan fennmaradásához azonban megint csak arra van szükség, hogy ne legyen lehetőség a reflexióra módot adó összehasonlításra, hermetikusan zárt közösséget kell kialakítani, nehogy a más csoportoknak esetlegesen a miénktől eltérő „értékei”-vel való szembesülés válságot idézzen elő erkölcsi meggyőződéseinket illetően, és felbomlással fenyegesse a közösséget. A reflexió betiltása, az ilyetén bezárkózás azonban ismét összeütközésbe kerül a modernség „kényszerfeltételei”-vel, és a nemzetfogalomhoz hasonló feloldhatatlan dilemmák állnak elő, több-kevesebb törvényszerűséggel relativista szkepszist eredményezve.
A „hagyomány” fogalma feltehetően az, amely a szerzőnek az utóbbi években a legtöbb fejtörést okozta, bájai a leginkább megkísértették, s az általa nyújtott menedék elhagyása bizonyult számára a legnehezebbnek. Közismert, hogy Tamás a rendszerváltás hajnalán Búcsú a baloldaltól című eszszéjében a tizenkilencedik századi magyar liberális hagyomány felélesztésére tett kísérletet, ily módon vélte lehetségesnek megalapozni az új magyar liberális politikát a tervező utópiákkal szemben. Azóta ezt a hagyományt többször átértelmezte (ebből a szempontból a két Búcsú és az e kötetben olvasható Eötvös-esszé tematikus egységet alkot), mígnem több lépésben eljutott az ilyen típusú megalapozás lehetetlenségéig. A Búcsú a jobboldaltól?ban a tradicionalista megalapozás elvetése még részben történeti-kontingens körülményekre való hivatkozással történt: arra a felismerésre való utalással, hogy a múlt századi magyar liberalizmus történeti egzisztenciájának létfeltételéül egy esetleges államalakulat (az össz-Monarchia) szolgált, enélkül nem jöhetett volna létre, s pusztulása után nem is maradhatott fenn. Ezért a feltámasztására tett kísérletek is hiábavalóak. Látható, hogy ez az érvelés még maga is részben tradicionalista, hiszen csupán ennek a bizonyos tradíciónak a folytathatatlanságára hivatkozik, s nem arra, hogy a modern korban a tradíció általában alkalmatlan valamely politika elégséges megalapozására. Ez utóbbi megállapítást a szerzőnél a következő belátások készítik elő (ebben a kötetben: Konzervativizmus, filozófia és Kelet-Európa, illetve korábban a Cenzúra című esszében): a hagyomány fogalma a ma használatos értelmében filozófiai konstrukció, a modernek saját helyzetükre vonatkozó reflexiójának eredménye. A ma tradicionálisnak vagy archaikusnak tekintett társadalmak a „hagyomány”-t, az őseik által rájuk hagyott átöröklött tudást (például a kinyilatkoztatás tartalmát) nem hagyománynak, hanem igaz tudásnak tekintették. Az a gondolat, hogy valamit pusztán amiatt részesítsünk előnyben és védelmezzünk a bírálattal szemben, nem vizsgálva, hogy jó-e, rossz-e, mert már régtől fogva fennáll, csak az ilyen jellegű kánon igazságáról való tudás megingása, azaz a felvilágosodás után születhetett. A régiek eszerint nem ősi volta, hanem igazsága miatt védték a „hagyomány”-t, szemben a modernekkel. Ámde a modernek, ha a hagyományhoz folyamodnak a filozófiai politika forradalmi potenciáljának elfojtására, akkor ismét az előbbiekhez hasonló ellentmondások közepette találják magukat. A modern tradicionalisták az ősöktől áthagyományozott, megőrzendőnek vélt tudást tulajdonságnak tekintették, ami értelmesen nem bírálható, legfeljebb elmélyíthető vagy feladható. Az elmélyítés módja a nemzeti múlt mind alaposabb megismerése – a politikából história lesz. Nem az válik kérdésessé, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem az, hogy mi a miénk, és mi idegen.
Azonban rövidesen itt is előállnak a már jól ismert nehézségek. A tradicionalizmust a felvilágosodás hívta életre, amennyiben a kanonikus tudás felbomlása arra késztette a felfordulástól rettegőket, hogy a status quót pusztán azon az alapon magasztalják, hogy az a status quo. Ám a felvilágosodástól előidézett modern állapot éppen azt jelenti, hogy az egyén képes magát a hagyományon kívül elgondolni. Ezért a modern ember számára sohasem csupán egyetlen hagyomány adott: még a szerző által dicsőített tizenkilencedik századi magyar liberalizmuson belül is vetélkedő tradíciók állnak egymással szemben (jól mutatja ezt Tamás útja Eötvöstől Asbóthig, majd vissza). Így ha a modernek választani akarnak a versengő hagyományok között, ez nem történhet pusztán azon az alapon, hogy „ez az, ami adott”, hanem csakis tartalmi ismérvek alapján. Ekkor viszont nem mellőzhető az eme tartalmi kritériumokról folytatandó racionális-univerzalisztikus vita, azaz a filozófiai politika.
Ha a tradicionalizmus sikeres akar lenni, nem védelmezheti magát racionális érvekkel – ha a mítosz érvekben fejezi ki magát a logosszal szemben, már elismerte a racionalitás felsőbbrendűségét –, következetesen csak annyit mondhat: „ez van.” Vagy pedig nem szabad meghallania a bírálatot – a némaság vagy süketség közötti választás előtt áll. A forradalomtól való félelmében a modernitás óhatatlanul betiltja önmagát.
A modernek két évszázad kataklizmáitól gyötörve többnyire feladják a radikális filozófia aspirációit, de ezzel arról is lemondanak, hogy bármit ígérjenek a szenvedőknek. Filozófiai felismerések és politikai tapasztalatok olykor nehezen követhető egymásra hatása eredményeként Tamás Gáspár Miklós a filozófiát – és ezzel a forradalom lehetőségét – választja, noha, mint az Eötvös-esszéből kiderül, maga is tisztában van a filozófiai politika mai érzelmi lehetetlenségével. Ez azonban, miként mostani baloldali fordulata is, nem válasz, csupán a kérdés újrafelvetése. A szenvedés tapasztalata arra kényszeríti, hogy a dilemma egyik ágát foglalja el a másikkal szemben. De ettől még, ő is tudja, a dilemma dilemma maradt.
1999. 8. 20.

MIKLÓSI ZOLTÁN


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék