Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
TÉKA
„Olrájt, ahogy Pisti mondta vót...”
Avagy: Mi a kurrvaság ma Gyergyóban? Györffi Kálmán: Ne üldözz, Hermann!
Mentor, Marosvásárhely, 2002.
Volt egy ifjúkori álma Györffi Kálmánnak – tutajjal leereszkedni a Maroson.
Szép, romantikus álom, bárcsak mindenkinek lenne ifjúkorában egy ilyen! És ha
már van, az álom ilyen békés legyen... Arról már nincs tudomásom, hogy Györffi
Kálmán valóra váltotta-e harminc évvel ezelőtti álmát. Mint ahogy arra a kérdésemre
sem kapok feleletet, hogy a másik tutaj, az az egyszemélyes, melyen állva a
jóistennel perel a lélek, az éppen kikötve vagy sodrásban – a Café Stockholm
számára készült interjúban e mellett a kérdés mellett a kérdezett értetlenkedve
elhalad. Azt viszont látom, hogy íróként egészen messze érkezett – ha stílusát
nézem, az éppen olyan megállapodott, akár a Maros Opálosnál. Ha pedig az elismerésre
gondolok, a tutaj talán még annál is lennebb jutott.
Úgy néz ki legalábbis a Mentornál 2001 végén megjelent újabb Györffikötet,
a Ne üldözz, Hermann!, mint amilyennel kiadók az ismert és megbecsült
szerzőt ötvenedik vagy hatvanadik születésnapján köszöntik. Minthogy Györffi
1945-ben született, vagyis sem ötven, sem hatvan nem volt a Ne üldözz, Hermann!
megjelenésekor, továbbá tudva azt, hogy nem író, hanem hallgató, pontosabban
az írást kényszerűségből szüneteltető íróról van szó, tekinthetjük a kötet megjelenését
még nagyobb megtiszteltetésnek: a kiadó – úgy tűnik – szükségét érezte „kézzelfoghatóvá
tenni” Györffit az erdélyi és magyarországi olvasók számára. Gálfalvi György,
a novellák válogatója és a kötet szerzője is hasonlóképpen gondolkozhatott:
a minőségi kritérium mellett a legjobban a tematikai szórás elvét érvényesítő
reprezentatív könyvet állított össze. Mely kezdődik a háborúval (Egy kutya
és a háború), folytatódik ószeren vásárolt szerelemmel (A
mellény), házat visz el a Házépítőkban a nagy
víz, Jugend-egyenruhát hoz a zavaros ár (Johannes). A XX. század
szégyene, a sárga csillag családi feszültséget vált ki, elfojtott indulatokat
szabadít fel Az utolsó veszekedésben... Depressziós beteg a hőse a címadó
novellának, zárt osztályon sínylődnek A nagy kórház elesettjei.
Györffi novelláinak kisembere „csendes kis örömök”-re vágyik, késő őszi nap
langyára (Ne üldözz, Hermann!), vagyis a harmóniára, ezzel szemben jön
a nagy víz, berúgják csizmával a kiskaput (Egy kutya és a háború),
sorvad a hátgerinc (A nagy kórház), s nem marad más, mint veszekedni
az élettárssal (Az utolsó veszekedés), bámulni a plafont, kórházi ágyon
önkielégíteni (A nagy kórház). Ha lehet, kikecmeregni a csodavárásból:
építeni újra (Házépítők), „újrakezdeni ezt a nyomorult, elrontott, szar”
életet (A nagy kórház). Kitérni az egyéni vagy kollektív sors elől aligha
lehet, a nagy malom ugyanúgy őröl, mint ahogyan a terjedelmes Györffi-belsőmonológok
könyörtelen logikával egymásba fonódó mondatai leszorítanak. Illetve, meg lehet
próbálni átalakítani a világot, kérdés, hogy ki lehet-e kerülni a Gonosz csapdáit:
a Johannes „kaméleonja” is megpróbál rendet teremteni, milyen kár, hogy
azt kávébarna egyenruhában egy őrült tömeggyilkos eszméinek bűvöletében teszi.
Ez lenne a Györffi következtetése: megtéveszthető az ember? „Szerencsétlen”
a század, nagy kórház az emberi társadalom, amit elviselni csak hasadt tudattal
lehet, mint amilyen a Hermanné a címadó novellában? Bűnöző meg detektív egy
személyben, gyilkos meg áldozat? Nem éltünk-e kettős identitással mindvégig
a huszadik században: különböző színek igézetében, illetve nem vakoskodtunk-e
azoknak ködében?
És nemcsak Györffinek, hanem a politikai, társadalmi kérdések iránt nyilvánvalóan
érzékeny szerkesztőnek is ez lehet a véleménye, hogyha a társadalmi mondanivaló
kiemelése közben kihagy olyan fontos témát, mint az erotika, a szerelem. Ezek
mindvégig mellékesen vagy számukra idegen környezetben jelennek meg: az Egy
kutya meg a háború című novellában megerőszakolnak egy nőt, a Johannesben
az uniformis, vagyis az új eszme teszi lehetetlenné a civil érzéseket, A
nagy korházban maga a környezet. Bár éppen ebben, „az általános emberiben”
adja Györffi a legtöbbet. A válogatás talán legjobb és legreprezentatívabb novellájának
A nagy kórháznak „legnagyobb” jelenete például „mindössze” erotikus
töltésű, mentes világmegváltástól, szólamoktól. A feszültségteremtésre, a feszültséget
segítő változó szövegritmusra, a töltelékmondatokat mellőző, kifejező dísztelenséggel
fogalmazásra kitűnő példa a következő jelenet:
„Azt mondja Samu:
– Nővérke, én még sohasem értem nőhöz. Kattan a torka. Azt mondja:
– Nővérke, én még sohasem simogattam meg egy nőnek a combját... Szárazon nyel.
Azt mondja:
– Nővérke, arra szeretném megkérni... És itt megint nyel egyet.
– Simogassa végig magát a kezemmel!
Mozdulatlanság.
Ha valaki megmoccanna, ha mozdulni kezdene egy kéz, ha fordulni kezdene egy
fej, azt hiszem, eltörne, üveges pattanással.
Nehezen csöpögnek a másodpercek.
Aztán Kati megragadja a Samu tehetetlen kezét, és mintha a világ legtermészetesebb
mozdulata lenne, eltünteti fehér köpenye gombolásában, a két combja között.”
Ennél is nagyobb hiányérzete az olvasónak akkor támad, amikor tudatosodik benne,
hogy mindent korábbi események elbeszélése révén kap meg. Van második világháború,
van nácizmus, de hiányzik a hidegháború meg a kommunizmus... Sőt, újabban farkastörvények
is uralkodnak meg rombol a dezillúzió, ám mindez megörökítetlen marad. Pedig
hát az olvasó ezekben a dolgokban is szeretne eligazítást kapni. Megtudni, hogy
– Györffi korábban oly kedvelt szóhasználatával – mi a „kurrva jó” ma Gyergyószentmiklóson,
vagyis mi az, ami tótágast áll a többszörösen feje tetejére állított világban.
Hogy ha már volt egy olyan szerencsés ötlete Györffinek, hogy a háború szörnyűségeit
egy kutya szemével, szimatával és sorsa révén érzékelteti, akkor azt folytathatná:
kutyaszemmel bemutatni lehetne a kommunizmust is, kedvelt állata volt, ugye,
a nemzetikommunista elnököknek... És azon kívül is, állat bőven akad ma még
a Maros völgyében is!
Egy írónak természetesen nem kell politikailag aktuálisnak lenni. Továbbá: ma
is érvényes igazságok kimondására lehet akár századokkal is visszamenni az időben.
Arról nem is beszélve, hogy néha nem évekre, hanem évtizedekre is szükség van
az „éréshez”. Viszont ha már ennyire pedánsan tematikai és időrendi sorrendbe
vannak állítva a Ne üldözz, Hermann! novellái, s a szerző érdeklődést
mutatott ezekben a közelmúlt eseményei iránt, továbbá ha a sorok közötti olvasás
kiment a divatból, a jelen kötet mindöszsze első részének tűnik egy feltételezett
két-háromkötetes válogatásnak... miközben tudva tudjuk, hogy a folytatás sehol
sincs. Egy, a Romániai Magyar Szóban megjelent, Gál Éva Emesének adott interjújában
Györffi illúziók nélkül beszél a folytatásról, mely dehogyis folyik, inkább
elapadt: tanárként két normát vállal, írásra évekig naponta öt órát szeretne
fordítani. Kérdezem ezek után az ösztöndíjat osztogató bizottságokat: mikor
fog a Györffinovellaválogatás második és harmadik része napvilágot látni? Nem
Hermann üldöz engem, hanem a gondolat: mikor fogja Györffi Kálmán azt megírni,
amit meg csakis ő írhat, édesanyja szülőfalujának a pusztulását például?
GERGELY TAMÁS