Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. január, I. évfolyam, 1. szám »
„Az eleven fájdalom példatára...”
(prológus) Semmi sem riasztóbb a visszájára fordult létnél, melyben
minden érték salakká válik, minden szépség csak szellemként kísért, minden
barát ellenséggé vadul, minden ígéret fenyegetéssé élesül. Nem restellünk
viszolyogni Nemess László új könyvétől,* mely a reveláció felrázó erejével hat.
Négyszázötven oldalon át tartó jeremiáda, az irreverzibilitás végzetességével
torkot szorító jövendőmondás a könyv, melyben az 1995-re tett demográfiai
robbanás egyben a fertő minden értéket fölélő virágzását is jelenti. „A romlás
virágai” – mondhatnók, melyek rohamosan majomkenyérfákká izmosodnak, hogy
gyilkos gyökereikkel szétvessék a bolygót. (A majomkenyérfák is először kicsik
– mondja a kis herceg; a hurrikán is eleinte csak ártatlan szellőcske – mondja
a szerző.) Maga a könyv is kezdetben szórakoztató cselekménysor, „izgalmas
kalandregény” képzetét keltené, ha már jó előre nem figyelmeztetne a regény
első két rendhagyó oldala. Lenyugszik a nap keleten – a rendellenesség eme
zavaró képzete vezeti be a könyvet és nyeri bizonyítását benne. Paradoxonok
regényét vesszük kezünkbe és teszszük is le, amilyen hamar csak tudjuk, de
kizárólag miután elolvastuk, miután Nemess Lászlóval végigjártuk a pokol
emeleteit, fel sem lélegezve egy-egy lépcsőfordulón.
(az ellenállástól a kárhozatig) Utolérhetetlen az az erő,
mellyel az író kényszerít, hogy igenis tartsunk vele; párosulva azzal a
könnyedséggel, melylyel utánozhatatlanul természetessé teszi a mindennapi
helyzeteket ebben a nem mindennapi regényben. Éppen ez a könnyedség rémíti meg
leginkább az olvasót: a végzetes, kárhozatba vezető folyamat oly természetes,
mintha bármelyikünkkel megtörténhetnék, mint ahogy bármelyikünkkel meg is
történhetik. Milyen megnyugtató, hogy még nem vagyunk kilencvenötben. (De
leszünk!)
Isten szeme mindent lát, hasonlóképpen a hatalomé is; teljesen érthető tehát az
a nagylelkűség, mellyel a United Atlantic Shipyards hatalmas cége felkarol,
tulajdonképpen a szakadék széléről összeszed, a tömlöc mélyéből kibányász egy
jobb sorsra érdemes kapitányt. Megmenti a tönkremenéstől, hogy ő tehesse
tönkre, feltámasztja, hogy megölhesse. Ezt a minden szempontból kétélű helyzetet
fokozza Józsua küldetésének ambivalens volta: romlatlan fiatalságában vízre
küldi a hivatása, hogy aztán később vízre vigye egy hatalom, melynek ezért
ráadásul hálásnak kell lennie. A hatalom tulajdonképpen önmaga kiteljesítését
várja el Józsuától, éltető közegébe helyezte, biztatja tehetségének,
rátermettségének felmutatására, de természetesen nem érdektelenül. Józsua
hivatása reklámmá alacsonyul, mivel a kényszerhelyzet állapota, melyben minden
választási lehetőség csupán álszabadság, túlságosan is élet-halál kérdés ahhoz,
hogy ellenálljon neki. Józsua feladja a sáncot, beletörődik erkölcsi értékeinek
üzletcikké válásába mindaddig, míg rajta is úrrá lesz a hatalomvágy, a dicsőség
áhítása, és olyan eszközökhöz folyamodik, melyekre nehéz lenne ráfogni, hogy
sportszerűek. E világban minden eszközzé degradálódik, a személy saját
jelentősége alábukásának eszköze, a szabály saját maga megcsalatásának,
kifordíthatóságának eszközé, a tömegkommunikációs eszközök pedig a tömeg
félrevezetésének eszközei. Minden önmaga ellen fordul, minden önazonosság
paradoxonok szülőágya. Egyedül Józsua marad azonos – nem önmagával, hanem
hajójával. A hajó meghitt társa a tengerésznek, a regény során pedig a triangulum
kapitányának társa a csalásban, a pusztításban és végül a pusztulásban.
Mindaz, amit Józsua régi hajójából, valamint hajdani önmagából ment át, önálló
életre kelve ellenségévé fajul, a pozitív erkölcs viszont az ő oldalukon van.
Az önazonosság ilyenszerű megbomlása már a tudathasadás felé mutat; a hajdani
individuum (oszthatatlan) kétfelé válása, és a két fél egymás ellen fordulása a
szkizofrén elme hiteles természetrajzát adja. A hülyén vigyorgó, gyáván
tapsikoló, csalásokat sánta lábon ünneplő, de világos pillanataiban
önmarcangoló, a legsötétebbekben pedig hajóját ösztönszerűen vezető Józsua
személye ezen a ponton már szintemeghatóvá válik, mégsem sírják el magukat még
a legérzékenyebbek sem, és restellnék imádkozni elkárhozott lelkéért a végtelen
kegyelem hívei is. Mindezzel teljes összhangban van Józsua viszonya a női
nemhez. Felesége megmagyarázhatatlan halála mintegy előrevetíti Józsua kudarcát
az életnek ezen a területén is. Könnyed, a hőst félig sem kitöltő viszonyok
által kielégítetlenül hagyva, Józsua a tenger asszonyát választja Úrnőjéül. A
szerelem természete és terminológiája igen hasonlatos a valláséhoz; ezt a
kettősséget egyesíti magában emez Úrnő, kinek végtelen malasztja sem képes
semlegesíteni saját kiválasztottjának bűneit. Terry, az igaz Józsua szeretője,
és; Jadwiga, a még ép Józsua csodálója múltjából előkígyózó
kísértetekké válnak, maguk is fokozva Józsua tébolyát.
Talán nem lenne érdeketlen figyelemmel végigkísérni azokat a csomópontokat a
regényben, melyeket a szerző kiemel: gondolunk itt a nagy betűkkel szedett
mondatokra. Külön elemzést érdemelnének a dőlt betűs szakaszok is, például a sokadalom,
tömeg kifejezések, melyeknek ilyen úton való kihangsúlyozása állandó
jelleggel emlékeztet a regatta paradox voltára: magányosFöld körüli
útra indulnak a versenyzők tömegesen. Ennek igen hatásos ábrázolása a tábla-kaland,
melyben a yachtok két áramlat találkozási pontjába sodródva kerülnek be egy
örvénybe, hol szorosan egymáshoz tapadva keringnek észrevétlenül; ám annál
észrevehetőbb az a gyűlölet, melyet az előre nemlátható közelség, egymáshoz
kényszerítettség ébreszt bennünk. A demográfiai robbanás irtóztató előképe ez,
és megerősítése annak a tudatnak, melyre ugyancsak a szerző vezet rá: a
harmadik világ őszintétlensége, helyzete rendezésének titkos megtagadása miatt
nem ismerjük pontosan, hányan vagyunk a világon, s így sosem tudhatjuk, mikor
válik állandó észbontó fóbiává az, amit ’89-ben csak a déli csúcsforgalmakkor
érzünk a főutcákon. De térjünk csak vissza a nagy betűkhöz. Eme vizuálisan is
megjelenített harsány kijelentések tanúsága szerint a tulajdonképpeni (lelki)
cselekmény a 162. oldalonkezdődik a lehető legkézzelfoghatóbb felkiáltással:
START! A regatta indításának napja ez, mely „feltartóztathatatlanul, mint a
sors átka – elkezdődött”. Ezt követi a már bevont, de még igazi mivoltát el nem
vesztett Józsua utolsó, de már elkésett kísérlete a szökésre: NEM VESZEK RÉSZT
A VERSENYBEN! Nem sokkal azután viszont következik a régi, fertőzetlen
tengerészkori ismerős bejelentése: ő kedve szerint kiállhat, mikor megunta vagy
megundorodott tőle, DE TE, JOSHUA WOOD, SOHA NEM UGORHATSZ KI EBBŐL! SOHA!
Később sem kíméli Józsuát a szerző: forrófejű gyűlölete eredményéül elkövetett
első és végzetes gyilkosságába belesivít az elsüllyesztett hajó segélykérése,
mintegy szószólójaként a bűnbeesett kapitány lelkiismeretének Ezek után sorra
érik a csapások: felfedezi, hogy a mezőnyben az övén kívül még létezik
HÁROMSZÖGLETŰ hajó, s Józsua az övéhez hasonló csalást személye elleni
merényletnek érzi, mire olyan lelkiállapotba jut, melyben képes lenne A SAJÁT
AGYÁT MEGSÜTNI ebédre. Beleszól ebbe Hawaii hazug jeszava: ALOHA (jóság –
egység – kedvesség – szerénység – türelem), megint csak ráébresztve Józsuát a
regatta hamis, aljas voltára. Az igazi tragédia viszont ezután következik. A
regény „cselekménytelen” első részében felbukkanó, összekulcsolt-kéz hangulatú
meghitt dialógusok a víz Úrnőjével – áthatva szeretettel, odaadással –
degradálódnak a regénynek erre a szakaszára. Az a Józsué, aki
így oktat: „Mert ha elfordulván elfordultok tőle... bizonnyal
megtudjátok majd, hogy ... [ő] ki nem űzi e népeket ti előletek; sőt inkább
lésznek ti néktek tőrré és hurokká, oldalaitokban ostorrá, szemeitekben pedig
tövisekké”; ez a Józsué könyörgőre, hízelgőre fogja a dolgot, ajánlatokat tesz,
protekciót kér és szolgálatokat kínál fel cserébe, a maga szintjére próbálva
lealacsonyítani Úrnőjét, kinek kegyeiből kiesve tehetetlen fenyegetőzésbe kezd:
DE HISZEN MEGÍGÉRTED...! – VEDD TUDOMÁSUL, HOGY NEM LÉTEZEL!!! HALLOD? VAGY HA
MÉGIS LÉTEZNÉL, AKKOR ÉN MOST ELPUSZTÍTALAK!!! Ember öli meg istenét:
megfordult a világ, visszájára vedlett az igazság, kifordult sarkából a föld, s
megindultak a vizek. Ezen a ponton forr össze Józsua az eleven csalásnak
kiképzett hajótesttel: MEGSEBESÜLT A BOKÁM, AZ ÚSZÓTESTEM!!!, azonosul annak
széteső, halva-született-gyermek állapotával, mígnem fájdalmasan felkiált:
ÚRNŐM, HÁT KENTAUR LETTEM?! Joshua Wood hosszújáratú kapitányt éppen Extra
Master volta kergeti a kárhozatba, hiszen a UAS cég csakis egy főesélyesre
alapozhat, s a kétségbeesett kérdésre, hogy miért éppen őrá, egyetlen válasz
létezik: JÓZSUA! BŰNÖS, AKIRE A ROSSZ GONDOL... És itt következik a borzalmas
jóslat, mikor a kapitány őrült nyerési vágyában kiüt a versenyből egy japánt,
kárörvendően ordítva át: YOU’LL NEVER ARRIVE, YAMAMOTO!!!, mire az
fogcsikorgatva válaszol: YOU NEITHER, WOOD!!!, vagyis: Sosem fogsz célba élni,
Yamamoto! – De te sem Wood! (Itt kell talán kitérnünk a regénynek egy apró
hibájára: a korélmény, a helyzetmegjelenítés és a jellemábrázolás
hitelességéhez túl sok az angol nyelvű szöveg. Élvezi talán az, aki tud
angolul, és videofilmekből a zsargont is felszedte, de – bár viszonylag könnyen
oldja meg az író a rögtönzött, jól szövegbe ágyazott fordítást – idegesítő
lehet azok számára, akik nem ismerik a nyelvet. Nevetséges is lenne szótárral
olvasni egy magyar nyelvű, itt megjelent könyvet.)
(epilógus) Félő, hogy a pszichikai széttöredezéshez járuló, borzongató
módon megjelenített fizikai darabokra hullás, a levágott gyűrűsujj-kisujj, az
elüszkösödött láb, a maguktól kiforduló fogak és az ijesztő mennyiségben hulló
haj az emberi lény teljes pusztulásához vezet. Pusztulásához, de nem halálához!
Értelmetlennek tűnik ez a lét, mely semmit sem hagy maga után az emberek
emlékezetében, még űrt sem. Biblikus mélységekbe viszi a regényt az a
rapszodikus, egyszerre lírai (zenét idéző), drámai (párbeszéd-jellegű) és
epikai (balladás hangvételű) záró részlet, mely JÓZSUÁra, KÓRUSVEZETŐKre és
KÓRUSra bontja a regatta résztvevőit, és amely monumentalitásával az egész
emberiség metaforájává emeli a mezőnyt. Ezt az egyetemesre kitekintő
általánosítást segíti elő az az archetipikus rendszer, melybe a regény
beleágyazódik. Hiszen Józsua nemcsak a száz évvel ezelőtti Joshua Slocum
jogutódja, hanem a Józsuéé is, a Doktor Faustusé is, az emberiség lelkiismeretéé
is. A kentaur-hasonlat további mitikus távlatokba helyezi a regényt, a
végkifejlettel együtt: „És így agonizált tovább Józsua, karnyújtásnyira a
céltól és haláltól, melyeket soha el nem érhetett”. Ugyanaz a szofizma, mely az
ókori görög Akhilleuszt megakadályozta abban, hogy utolérje a teknősbékát; a
külsőleg megtámadhatatlan következtetés, ami mégis oly képtelen és oly
vérfagyasztó: a pokol kínjait szenvedni az idők végezetéig. Nem, Nemess László
nyugodt lehet abban, az ő léte nem értelmetlen, mint tébolyra kárhoztatott
hőséé. Maga után hagyja ezt az „izgalmas kalandrengény”-minősítést messze
túllépő regényt, mely szorosabb műfaji behatárolásnak annyira ellenáll, melyet
azonban nem is szabad beskatulyázni, csak elhelyezni egy még le nem zárt életműben,
lévén Nemess László minden eddigi regényénél érettebb, tragikusabb hangvételű.
A fentiek ismeretében pedig érdemes elgondolkoznunk azon, mit is jelent nekünk
a beteg emberiségnek eme regényes diagnózisa.
FERENCZY JUDIT
* Józsua. Kriterion Könyvkiadó, 1989.