Bárdos B. Arthur

Utak

Neil Armstrong járt a holdon,
lába nyomát
szemem éber éjében oldom,
ûrárnyéka búvár, nomád

emlékeim kalandja:
határhomok.
Se lusta gyík -, se dolgos hangya -,
se tünékeny tücsöknyomok...

S mégis, a csönd golyója
gyúl az égen,
hazátlan vándorlásom rója
útjait - hû semmiségem.

Nem jártam még a holdon,
nem is fogok.
Holt fényét arcátlanul hordom,
szemgödreimben talpnyomok...
1999. 08. 2.


Senki földjén

Megint egyedül maradtam a kerttel,
köntörfalaz a nyár, virággal kertel,
halványul egyre már a tarka szín
a távolság törékeny ágain.

Erdély csillámlik föl: erdõs hegyoldal
hajol fölém sápadt, tekergõ holddal...
Nyugatra dõl a tetszhalott kelet,
kinek ássa sírját a kikelet?

Átzizzen hazai kertbõl az emlék,
farostos nyelven szólít meg a vendég -
rozzant kerítés a határpalánk.
Hideg hold. Fénykötele visszaránt.

Csendes csõdbe bóbiskol a szabály,
ujjnyi apályba fullaszt a dagály
s még nem tudom, melyik határon élek:
az õserdõt kutatva - hazaérek...

Megint egyedül maradtam a kerttel,
köntörfalaz a nyár, virággal kertel.
Partokhoz csap az idõ-óceán - -
roncsaiban rí hazátlan hazám.
1999. 08. 14.


Igazoltatás

Embernagyságú szem vagyok.
Pilláim seprû hossza
múlt napjaim cérnáit bogozza
ki. Szemöldököm
szõrös ívén szõrszálhasogató
idõm dombjára szököm
és ott elbámészkodom...
Körülöttem gyermekkorom a rom
s pupilláim vastag feketéje
a koromvak század parázsló éje...
Egyiknek hosszú, másiknak rövid
a kötõhártyám fehérjén feszülõ híd,
de találkozunk valahol
szivárványíriszemen,
bár olykor, ez is szemenszedett csalás, akár a kor...

Szemem az óriási szem,
a világítótorony-kéve,
behatol a sima öblök rejtekébe
s elhal a vízen
kacsintgató fény foszlányaiban...
A lencse véreres
térképén õsöm utódot keres
s talán magamban én képviselem
a gúnyrajz hõs elemeit.

Ideghártya vagyok, az örök éber,
a földbe ásott, rögösnyelvû héber,
magyarjaiban lázadó magyar,
aki a látszat szemszögébõl
a peremre zuhant... nem tudja, mit akar
midõn szemébe öklöz a világ
s ha kidõl - merre dõl...
1999. 09. 28.