Jánosházy György
FANYAR SZONETTEK
A hiroshimai árnyék
Oly mozdulatlan ücsörög, oly árván,
mint hogyha Schlemihl hagyta volna ott,
s most élvezné a langymeleg napot,
elbóbiskolva csöndesen a járdán.
Hajszál se libben tar japán fején,
vár – mire vár? – halotti türelemmel;
nem ember árnya: maga volt az ember,
amíg nem lobbant az a furcsa fény.
Kínzó álomban mintha arra járnék:
kiégett földön csupa néma árnyék,
kucorgó koldus, asszony, férfi, gyermek.
Nem moccannak, nincs már hangjuk, se testük,
fű sem rezdül, légy sem röpdös felettük,
csak villogó, nagy csótányok legelnek.
Temető
A sírkertek már mind beteltek,
s a holt ország még egyre nő;
a piszkos utcák, puszta telkek:
egész világ egy temető.
Tegnapi s holnapi hatottak,
lézengő, bús kísértetek,
mát nem remélünk semmi jobbat,
nem gyűjtünk elmés érveket,
 
hogy Istennel vitába szálljunk,
csak várjuk, jöjjön el az óránk,
míg csöndben pilinkél a hó ránk.
Holnap majd felkötik az állunk,
és egyre hízik, egyre nő
az emberevő temető.
Mint Jákobbal
Elég, Uram: űzöl gyerekkoromtól
ínséggel, kórral, férfi-árvasággal,
űzőbe vettél éhes fúriákkal,
s tűzgombád holnap tán mindent lerombol.
Eged alatt az ember élni sem mer,
verejtékezve ébred virradatkor:
halált iszunk fellegből és patakból,
halált szívunk be fénnyel, szerelemmel.
Elég, Uram: adj békét valahára;
küzdjünk meg érte, hogyha ez az ára:
egykor Jákobbal is birokra álltál
Öreg vagyok, fogy bennem már a lélek –
de azoknak, kik majd nyomunkba lépnek,
jusson egy hely az élet asztalánál.
Kóró se zöldell
Tán év ezrekkel ezelőtt kihunytak,
még akkor küldtek búcsusugarat
a morcos csillagok, melyek alatt
didergő aggyal húzzuk meg magunkat –
mert holnap tán már nem leszünk mi sem:
kihuny az élet és kiég a bolygó,
máglyát rakott alánk pár kerge golyhó,
s kilobbanunk, mint szikra a vízen,
elvegyülünk a léggel és a földdel –
de sírunkon csökött kóró se zöldell,
sehol egy gyertyaláng, hogy melegítsen,
a Mindenség fekete, mint az ében;
egy új teremtés álmával szívében
magányosan bolyong az űrben Isten.
Innen semerre
Az ösvény legvégére értem:
innen semerre sem vezet.
Köröskörül kóbor neszek:
ordas népség setteng az éjben.
Egy nap megint csak elveszett –
s a többi is, mi hátralenne.
Bár vinne utam sírverembe,
itt élni úgysem élvezet,
zsombék között hiába várva
egy jelre, biztató sugárra…
Egy fényszál hullna bár ide,
félénk csillagfény, bármi gyenge,
hogy kötném fuldokló szívemre,
és szökhetnék a Semmibe.
Tavaszi szól…
If Winter comes, can Spring be far behind?
SHELLEY
Tavaszi szél folyót dagaszt,
vizek hátán elhordja mind
a téli szennyet, téli kint –
de megélünk-e új tavaszt?
 
Arcunk megint vidám, fiús:
tavaszi Nap mosolyt fakaszt,
csókkal becéz, csókkal maraszt –
de lesz-e még új március?
Dermedt világnak álma sincs.
A dombok vállán hópalást.
Kékült kezünkön jégbilincs.
Tavaszi szél, fény, régi nők…
Megéljük-e az olvadást?
Megérjük-e a szép időt?