Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. június, II. évfolyam, 6. szám »


Toma Gregor

Toma Gregor
A WÜRZBURGI SZEKUSOK
Helga kérdése nem az volt, hogy ki, hanem hogyan ölte meg. Egészen pontosan: lábon érte a négert a késszúrás, vagy azt megelőzően leteperték?
A lassan ocsúdó gyilkosnak nem futotta az idejéből arra, hogy Helgát még estében elkapja. Látta ugyan, hogy a nagydarab testből szalad ki az erő. s ő különben azt a távot a rendelkezésére álló időben megteszi. Viszont ki akarta kerülni a néger tetemét. Hiszen átléphet-e rajta? A szépérzékét nem zavarja, ám tart attól, hogy mozdulata darabosnak, viselkedése illetlennek minősül a würzburgi állomásépületben. Nem mintha szégyellene, de nem akarja kihangsúlyozni, hogy ő vîlceai paraszt.
„Miattam halt meg.”
Helga – egyszerű lélek – önmagát okolta a néger haláláért. Amiért magára hagyta azáltal, hogy elrohant tőle. „Mindvégig kiszolgáltatott volt szegény Joe Würzburgban.”
Még több időt vesztett azáltal, hogy nem tudta eldönteni, mi történjék a késsel. Mert amennyiben azzal rohan oda a nőhöz, azt hiszik, őt is le akarja szúrni. Ámde otthagyni? A rîmnici vásáron vette, s ki mondja meg, hogy neki hogyan alakul a sorsa... A késtől nem akarózott megválni. S az, hogy tudatában volt helyzete nevetséges voltának, még jobban megbénította.
Őrjítő zuhanásból ébredek álmomban. Az állat bennem, ösztönöm még egészséges; mintha életemet mentve buknék ki a vízfelszínre, úgy próbálom kiszakítani magam az ájulásból. Álombeli felrianásomban felpattan a szemem, félhomályt érzékelek, még alig-szürkeséget, ilyenkor maradok teljesen egymagam, mellemnek szegezve pedig ott áll az egyetlen kérdés, amitől éberen menekülök, amire nincs erőm válaszolni.
Karnyújtásnyira tőlem női test. Lélegzik. Ez megnyugtat: lélegzik, vagyis nem halott. A párna az arcát hiába takarja el, felismerem. A helyzet, hogy erre ébredek, az a megszokott, azt azonosítom korábbi riadalmaimmal. Tovább törzse, a már látott módon kucorodott.
„Ezt a nőt ismerem.”
Nevet nem dob ki az agyam, számára az most mellékes, lázasan kutat
„ki vagyok én, aki mindezt átélem?”
 
viszont a másik fogódzó, a színhely után. „Ezt a nőt ismerem. De hol fekszünk, melyik városban?”
Lehet a kerevet a vîlceai priccs, állomás padja (melyik csomóponton? Tövis? Fetesti? ...Hässleholm?), jászol, (Irina és én?), talán kajüt a Skagerrakon – eddigi életem színhelyei elevenednek meg a másodperc töredéke alatt, mintha óriáskerékben ülnék, s megszaladt volna a fogaskerék.
„Ki vagyok?”
Hát én, aki eddig csupán azt fogtam fel, hogy létezem, ki vagyok én, aki mindezt átélem, s önmagam számára néhány kérdés és ingercsökevény keverékeként nyilvánulok meg? Fájdalmas, de logikusan következő, elmaradhatatlan szúrás, amitől még éberebbé válok. „Irina” valamint „hajnali négy óra” – egyszerre löki ki ezeket a tudatom, valamint a csalódottságérzést, mintegy jelezve, hogy tudja, más válaszra vártam.
„Összekucorodott teste, mint a Kárpátok”. Örömmel tölt el álmomban. Mert létezik végre egy biztos pont. Egy hasonlat, amiben meg lehet kapaszkodni.
„Melyik város?”
Megelevenedik egy vîlceai kép: a nehézkesen gomolygó haragoskék felhők által alkotott háttérben nem túlságosan élesen kirajzolódó körvonalú paraszt vágja el a birka nyakát. Majdhogynem néma a képsor, az állat testének lassú rángása, a hörgés tompasága drámaivá teszi.
Ekkor jelenik meg a néger a würzburgi állomás épületében. Beúszik a képmezőmbe, mert szükségem van egy gyengére. Megalkotom azt, akit fenntartás nélkül feláldozok. Áll egy fapad mellett, azon pedig gyűrött arcú hozzátartozó. Pénzérme után kotorász a zsebében, majd az automatához lép. „Ő a würzburgi néger!” – mintha ismerőst látnék benne, úgy ujjongok fel – „Ő a würzburgi néger.”
Hajókürt hasít az álombeli hajnalba, talán a turnu-severini kikötőben vagyunk, a trondheimiban mégis?
„Melyik...”
A hajókűrt hangját a predeali domboldal avarból, mohából keveredő puha burka nyeli el. Ahogy abba, mint felhámba a sikoltás belopakszik, rálép – mintegy őt elnyomtatva, elfojtva – egy kaucsuktalp. Hogy fel ne kaphassa fejét újabb kaucsuktalp. Mintha attól tartanának, hogy előlük elinal, még egy talp. A hajlatban is egy. Minthogy a szemem a természet színeihez hozzászokott, és tudatom felkészült a látványra, szinte azonnal észreveszem az árnyakat. Előbb a fák törzse mögött sunyítanak, nemsokára előbújnak azok mögül, s ők dominálnak. Még hogyha emelik is néha, abból, ahogyan a talajhoz idomul, lábuk elszakíthatatlan indának tűnik abból a távolságból. Puskájuk tusa moha, a tájba gyökeret eresztettek a néma szekusok. Amint ütemesen meghajlik a testük, s mint a vízirigónak, lábuk rugózik, százlábú szörnyet alkotnak, mely körültekerőzi az erdőt. Karjukkal összenőtt fegyverük, mint a kéve búzát, elmozdítják, úgy intenek. Lakják és őrzik a predeáli tetőt. Árnyékuk méreg, mely a tájban szétárad, s engem elűz. Fütyöl a mozdony, végre elmozdul a szerelvény.
Jobb karját lendítve Irina lesodorja őket arról a domboldalról. Át Rîmnicre, hőköl a paraszt, ijedten hátrál, kezéből a földre hull a birka. Állnak mereven egymással szemben, egy csapat fegyveres, posztó egyenruhájuk a predeáli erdő párás levegőjétől redves, a vîlceai paraszt homlokán hideg veríték, szeme fehérje világít. Két kézzel ragadja meg az éles szerszámot, karját emeli, ökle felkerül vállmagasságba, a kés pengéje lefele néz, mint amikor döfni készülnek vele.
Joe tenyerében szilárd szelet: szabálytalan alakú medallonként megalvadt vérdarab, amint visszatér az időközben a padra leheveredett nőhöz, mint vásárfiát, várt automata-szendvicset, az alvadt vérdarabot felé nyújtja. Az egész testében lúdbőrzik, felsikolt, leszökik a padról, rohan a kijárat felé.
A paraszt lecsap a késsel.
A sikoltástól a néger teste megmerevedik, majd a nő útját követve felé fordul, emeli a karját, kiáltani akarja, hogy „Helga”, nyitja is száját, de abból hajókürt sípolása röppen ki.
Helga eközben a kijárathoz ér... a rugós ajtót kilöki... hasít a hideg levegő, amint áramlik befelé....
... a sínek helyén mohaszín egyenruhában félkörben átló árnyak, elmozdulnak felé, himbálózó mozgásuk félelmet kelt, mint a kuvikhuhogás.
„Vissza!”
Helga pupillája kitágul, ilyet, mint ez itt, csak gyerekkorában látott Deggendorfban (ahonnan a család felköltözött), amikor a macskát a kútba bependerítette, majd a kútkáva fölé hajolva rápillantott a még mozgásban lévő vízfelszínre. Szembogarában ezenkívül a müncheni városháza is jelen van, annak a toronylépcsője, a pillanat, amelyikben először a térre lenézett. Látható benne a jövő: már kopasz és lökött apja rohan az udvaron át kiegyenesített kaszával; ő maga bilinccsel a kezén a tübingeni gyűjtőfogházban; Joe csukott szemmel, halottszürkén...
Megfordul, szemével keresi, de nem találja a négert, helyén a vîlceai paraszt áll, kezében a késsel.
Az ijedtségtől a német nők arcán a szeplők megélénkülnek. Nemcsak a színűk lesz sötétebb, de megduzzadva a bőrre jobban kiülnek. Az ily módon keltett és összeadódva megsokszorozódó hatásból nem tud még a vérnek a fejbe való tolulásától a vajszín bőrön kiváltott színeződés sem annyit levonni, hogy az eleven, csillogó pötty az arcétól mintegy független életet élve ne hivalkodjék.
„Előbb rátérdelt?”
Ezt Helga kérdi. Szemöldökének íve megtörve egymástól különálló vonalakká egyenesedik, pillantása az őrülté.
Ahogy az elmetszett gégéből kiemelkedő porcos légcső kiengedi a levegőt, elkerülhetetlen, hogy az odafolyó vér annak útját ne állja. Buborékok keletkeznek, a vérből bíbor színűek, nem könnyen, éppen ezért tompán pukkanók. Mint csiszolt gyöngyök, olyanok ezek a cuppanások, melyek nem egymásra, hanem a tusakodó testnek a paraszttérdet felhorzsoló darócnadrágon való elmozdulása által keltett surrogásra fűződnek fel.
„Ezt a nőt ismerem.” A pillanat, melyben a kérdés megismétlődik, a véres buborék elpattanásához hasonlóan időtlenné tágul.

Helga nem látta a vîlceai parasztot a néger felé hajolni, nem tudja hát, hogy leszorította-e a testét, ráfeküdt-e a sajátjával, vagy lábon állt a társa, amikor a szúrás érte. Bizonyosságot keresve az idegen nadrágját figyeli, a vérfoltot keresi rajta. A rîmnici daróc sötét, lehetetlen benne a vérfoltot felfedezni. Ráadásul elég sápadt hajnalban a fény a würzburgi állomáson-
„Irina”.
Álmomban rászólok, hiszen nem értem a mozdulatát, és veszélyesnek érzek bármilyen fölösleges mozdulatot. Talán inteni akart?
A nyomatékos utasításra Irina elengedi a vonatfülke ablakának fogantyúját, nem kérdez, visszaül, sóbálványként bámul bele a sötétbe.
A megkönnyebbülését akarta egyetlen felszabadult mozdulatban kifejezni?
 

 

 



Legszívesebben végigsimítana rajta érdes tenyerével. Vonzza a vörös, göndör haj, amilyenhez életében soha ilyen közel nem került. Élettelenül himbálózik a Helga feje a paraszt melle magasságában, ugyanis az felvette a földről, de zavarában nem tud mit kezdeni vele, nem találja a helyet, ahová letehetné. „Az ernyedt test olyan súlyos tud lenni, mint a só”, fogalmazza meg magában. Nem ejti le, attól nem kell tartani, hiszen a súlyhoz hozzászokott, csupán a helyzet szokatlan számára. Terhe langyát érzi, a birkáéhoz hasonlítja. Érzi a hideg verítéket a nyak ráncában. A félelemtől nyirkos a női test, mint az állaté. Vagy csak egészen egyszerűen búcsút venni akart az ismerőssé vált arcoktól, összetartozunk, hiszen ránk lőnek; társak vagyunk, ugyanis félünk tőlük?!
Helga kitágult pupillájában fényes karikák táncolnak. Foszforeszkáló bólyák, ahogyan az öböl hullámló vizén sikló csónakból megpillantja a szem. Gyéren világított település villanykörtéi több ezer méter magasból. Rosszul beállított távcső lencséjén felfogott fények. Fegyver csöve az áldozat szemszögéből, amikor pulzál a pupilla. Szálló porszemekhez hasonlító világos foltok az ájulás előtti pillanatban.
Hirtelen lobbanás.
Nem álmomban, ezúttal álmomból ébredek. „A hajókürt a Munkholmen felől bebocsátást kérő halászhajóé. A trondheimi biztonság olyan, mint a nedves rozmártoka ellenfényben.” „Az álom. Volt egy würzburgi néger, egy kialvatlan Helga és egy szörny.”
A predeali szörny karja puskatus, karma puskacső vége. Száz, ha kell, ezer lába van, a tájba gyökeret ereszt. Mozgása vészjósló huhogás. Szembenézel vele, beléd mar, mint forró ólom a bőrbe, jégcsap hegye a megfeszített tenyérbe, kés éle velőbe...
(Trondheim, 1990. nov. 7-re virradó éjjelen, csapadékkal teli felhők érkeznek a Färöer-szigetek felől.)


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék