Nádas Péter
HELEN
Amikor
egyszer Rusze és Giurgiu között átvonatoztunk a bolgár-román határon, egy
gondosan öltözött, idősebb bolgár asszony sírni kezdett, egész
felsőtestével kihajolt a nyitott ablakon, és a zsebkendőjével intett
búcsút a kormos bolgár fáknak, a kopott földnek, a poros bolgár bokroknak, a
forró bolgár nyárban kiégett füveknek és gyomoknak. Zokogott és ordított, nem
lehetett lecsillapítani. Hányta és vetette magát a kupé szutykos ülésein. Se
simogatás, se szép szó, semmivel nem segíthettünk neki. Ólomnehéz búcsú a
semmitől. Egyszerre három nő vigasztalta és nyugtatta, egy román, egy
francia és egy magyar. A nyelvi zűrzavar valószínűleg inkább fokozta
kétségbeesettségének görcseit. Az lenne az ország, ahol bolgárul találok
vigaszra?
Németország.
Nem tudom, mi az. Melyik Németország az egyesült kettő közül? S melyiket
ki látta, honnan? Repülőről? A felhők résein erdőket,
földeket, vizeket láthatok, és egy magányos biciklistát a semmibe vezető
úton. Német lenne? Ki tudja. Innen nézve a részletek megnevezhetetlenek. Vagy
űrhajón emelkedjek még magasabbra? Akkor se tudom meghatározni, hogy hol
ér véget az egyik ország, s a másik hol kezdődik el. Csupán azt tudom
mondani, hogy az. országok vastag, vörös csíkokkal jelzett halárait az elménkbe
vésve visszük mindenüvé magunkkal. Szigorú iskolamesterek verik belénk, hogy
mit hol keressünk, és hadseregek, vámosok, térképészek, államelnökök,
határőrök, királyok és történészek vigyázzák a határok szent képzetét. Egy
életen át a legszilárdabb meggyőződéssel mutatunk rá a semmire.
Még a saját
nyelvemről is csak akkor tudok valamit mondani, ha két nyelv között a
senkiföldjére lépek. Ha elhagytam a sajátomat, ha visszanézek. Olyan súlyos
fogalmakat, mint ország és haza, se boldogság, se öröm, se himnusz, se
rajongás, se aláaknázott határvonal, se a saját nyelv nem írhat körül. Inkább a
fenyegetettség, a bánat, a boldogtalanság, a búcsú, a kétség, a válás és a
hallgatás.
Miközben
döcögtünk a vonattal a senkiföldjén, ennek az idősebb bolgár aszszonynak a
viselkedését nem találhattam se nevetségesnek, se túlzottan dramatikusnak,
hiszen jól emlékezhettem még arra is, hogy tizenkét évvel a második világháború
befejezése után, tizenöt évesen, miként léptem át az egyik Németország határán. Bad Schamdau, ez állt a táblán. Biztosan jobban esett
volna, ha ezekkel az átkozott gót betűkkel Bad Schande1 állt
volna ott. Mert bizony fel voltam készülve rá, hogy a saját bőrömön kell
majd átélnem mindazokat a szégyenteljes borzalmakat, amelyeket akkoriban ez a
puszta szó jelentett. Nekem Németország a rémtettek emblémája volt. Sütött a
nap. Se nácik ordítozása, se bombatalálat. Csupán egy csinos, régi, vörös
muskátlikkal gazdagon díszített állomás, s mögötte, a roppant sárga
homoksziklák alatt csöndesen folydogált az Elba. Muskátlik, sárga fák, folyó.
Csupa olyan dolog, melyek az elképzeléseinktől, a várakozásainktól és az
előítéleteinktől nem hagyják magukat megzavarni. Ez a mi szerencsénk.
Olykor úgy
tűnik nekem, hogy Németország sokkal nagyobb annál, minthogy kitölthetném
mindazokkal az élményeimmel és ismereteimmel, amelyeket azóta szereztem. Máskor
meg éppen ellenkezőleg, mintha ismereteim és élményeim magát az ország
nevét is alámosnák vagy elsodornák. S valami hasonló történik az emberekkel is.
Semmi kétség, hogy csak vele vagy vele találkozhatom, s mindenki alámerül és
eltűnik, aki kívül reked azon a körön, amelyet ketten képezünk. Ismerem
Helgát, Hansot ismerem, de a németeket mégis abból a sokaságból képezem, akiket
nem ismerek. Ahogyan az apály és a dagály teszi; hol elhatárolódunk, hol kiterjedünk.
Ha azt mondom, hogy németek, akkor nem a vizet határoztam meg, hanem legfeljebb
a víz mozgásának az. irányát. Németország valószínűleg nem az, amit az
idegenek, és nem is az, amit a németek tartanak róla. Nemcsak ország nincs,
hanem németek sincsenek.
Ha ilyen
messzire elmegyek, és azt állítom, hogy semmiféle Németországot nem láttam még
soha, és egyetlenegy némettel se találkoztam még életemben, akkor biztosan nem
az apálynál, hanem a dagálynál vagyok, és ezzel azt szerelném mondani, hogy még
önmagammal se találkozhattam, és a saját országomat se láthattam még. Ha pedig
idáig eljutottam, akkor szeretnék meg is maradni ennél a dagálynál. A
történelmet se szerelném úgy szemlélni, mint az egymástól elhatárolódó nemzetek
magánszámait, legyenek ezek bármily meggyőzőek és szépek, vagy
erőszakosak és kegyetlenek, hanem sokkal inkább az állandó, a folyamatos,
a kölcsönös acculturizáció folyamatának, amiként a
francia antropológus, Louis Dumont határozza meg, vagy az amerikai filozófus,
Richard Rorty, aki a különböző nemzeti tradíciók között működő,
sokoldalú interakciók produktumának tekinti.2
Amikor
Napóleon jól felfegyverzett és mesterien megszervezett hordái elárasztják a
német grófságokat és hercegségeket, akkor azokban az emberekben, akik nyelvük
és, a hagyományaik alapján nemeinek nevezik egymást, feltámad a vágy, hogy
lenne végre már nekik is valami olyasmijük, amit ezek az átkozott franciák
immár évszázadok óta folyamatosan birtokolnak: egy országuk.3 Vagy
mondjak egy ellentétes példát. Amikor a saját rövidlátó térképészeiktől
félrevezetett franciák arra vetemednek, hogy átlép jenek az orosz birodalom
beláthatatlan területének határán, akkor a feledékeny oroszok fejében
valóságossá lesz, hogy évszázadok óta mit birtokolnak háborítatlanul: maty
rogyina. Pusztító élmények vezetik rá a franciákat, hogy frissen
szerzett nemzeti érzéseiknek milyen keretek között keresendők a határai. A
felébredt németek pedig vérrel és vassal remélik ugyanezt megtalálni, amikor a
saját határaik mögé visszahúzódott franciákat lerohanják, és birodalmukat éppen
a francia királyok székhelyén kívánják kikiáltani. Azt a leckéi, amii a
franciák ötvenkilenc évvel előbb a téltől és a tüzektől kapnak
meg Moszkva alatt, hetvenkét év múltán az oroszoktól kapják meg Sztálingrádnál
a németek.4 Ma így nézem ezt a történetet.
Gyerekként
gyakran föllapoztam egy súlyos képeskönyvet, s hosszan nézegettem Anton von
Werner híres festményét. Nem is annyira a kép hamis hősiessége
nyűgözött le, hanem inkább a címe volt fölfoghatatlan. „A császár versailles-i
proklamációja.” Mi a fenéket kereshet itt és proklamálhat egy német császár? S
ha már valamit talál és proklamál, akkor miért nem örül inkább? Nagyítóval
néztem az arcokat. Mitől ilyen sérteti és elszánt az. ábrázatuk? Volt egy
ábrázat, amely engem minden különbözősége ellenére mégis Hitler örökösen
feldúlt ábrázatára emlékeztetett. Erről pedig a tömegsírok dömperekkel
halomba túrt, egymáson átforduló, merev hulláinak képe is eszembe juthatott. Bad
Schandau. Mert ezeket a képeket, arcokat és eseményeket nem volt
nehéz Ilja Ehrenburg híres és hírhedi röpiratának utolsó sorához illeszteni,
hogy aztán a világ kerek legyen. „Halál a németekre!” Ha egyszer ilyenek. De
milyenek? S még ha ilyenek is. Egy ilyen borzongató felszólítás nem Hitler
felszólításának kísérteties visszhangja-e?5 S ezeket a kérdéseket
miért ne vittem volna át magammal ezen a német határállomáson?
Ma ezek a
csúf és gonosz képek, arcok és történetek legalább oly kevéssé érdekelnek, mini
azok a szépek és jóságosak, amelyeket akkor sorakoztatunk föl ellenpéldaként,
amikor úgymond elfogultságok és előítéletek nélkül szeretnénk a németeket
megérteni. Kézenfekvő, hogy a németek országának sincsen egy jó meg egy
rossz fele, illetve ha mégis szétválasztjuk így, akkor egy kényszerűségben
fogant legendának engedünk. Ha most erről nem beszélnék, akkor a saját
különbejáratú rasszizmusom szégyenét kéne elfelejtenem. Goethe, Schiller és
Heine műveinek gazdagon illusztrált, régi kötetei! is gyakran lapozgattam
és olvasgattam gyerekként. Ezeket a könyveket a nagyanyám csodás könyvtárából
örököltük. Goethe arcától kifejezetten féltem, mint valami olyasmitől, ami
túl sok. Inkább Schiller és Heine gyöngéd, kissé érzelmesen, kissé ködösen
megfestett arcába voltam szerelmes. Ezek az arcok és ezek a versek minden
másféle tudást kiszorítottak. Mit érdekelt, melyik a német, melyik a zsidó.
Kizárólag angyalok uralkodtak ebben az országban, s csupán abban a messzi
ismeretlenben az ördögök. Így sikerülhetett a gyűlölet és az imádat
kettősségét életben tartanom.
„Természetesen
igaz az, hogy a német alkatnak, mint minden nemzeti alkatnak vannak bizonyos
visszatérő alaphangjai.”6 – írta Bibó István immár ötven éve A német
politikai hisztéria okai és története című hatalmas
esszéjében. S hogy ne zuhanjunk a saját magunk által gyártott fajelmélet
szakadékába, sziklaszilárdan ennél a megállapításnál kéne maradni. Egyetlen
lépéssel sem tovább. Se hátra, se előre. Azonos nyelven beszélő
emberek csoportjában fel tudok ugyan fedezni bizonyos hasonló és
visszatérő vonásokat, de ha ebből a csoportból egyetlenegy emberrel
kerülök szembe, akkor nem a személyes és a nemzeti tulajdonságok valamiféle
rejtélyes keverékével van dolgom, hanem egyedül és kizárólag a másik ember karakterével,
amely az egymásba épülő személyes tulajdonságok részeként, az individuális
adottságok összefüggésrendszerén belül tartalmazza ezeket a visszatérő
vonásokat. Annyi nemzet van, ahány karakter. Mint egy csomó. Vagy mint egy
kivételesen szőtt szövet. Az emberi karakterhez, legalábbis erőszak
nélkül, nem lehet se hozzátenni valamit, se elvenni belőle. Még
erőszakkal sem. Ilyen mozdíthatatlannak és állandónak látom az emberi
alkatot.
Legyenek
jószándékúak avagy rosszakaratúak, a nemzeti legendák mindig a személyes
identitás mintájára, a hasonlóságokon és a különbségeken keresztül óhajtanák
előállítani a közös identitást. És amikor két különböző
nemzetiségű ember, ezektől a kegyetlen kísérletektől már jól
előkészítve és megpuhítva, szembekerül egymással, akkor mindkettőnek
a saját nemzeti legendájával kell szembeszegülnie. Mert mindaz, amit a másik
ember alkatában érdekesnek vagy vonzónak találok, csupán a hasonlóságokon és a
különbségeken keresztül vezethető vissza nemzetének alkatára, de éppen
azáltal válik el tőle, hogy nem azonos vele. És találok ugyan
különböző és hasonló alkati sajátosságokat a nemzetemmel, de nem a
nemzetemmel azonosítom magam, hanem a másik ember alkatával. Vannak
gyűlölködő nemzetek, de nem tudunk elképzelni két nemzetet, amint
éppen szerelmesek egymásba. Éppen fordítva van, mint ahogy az. a nemzeti
legendáskönyvekben olvasható. Minden egyes ember abszolút identitást testesít
meg és képvisel a nemzetével szemben, míg ennek relatívidentitása csupán a
nemzetet alkotó személyek, illetve a nemzetek között mutatkozó hasonlóságokon
és különbségeken keresztül határozható meg. Míg az egyik feltétlen adottság, a
másik feltételekhez kötött absztrakció. Arra a véleményre hajlok, hogy a
személyes identitás szempontjából még a nyelv is csupán egy absztrakció.
Bizonyára merész állítás.
Védekezésképpen és
pihentetőül szeretnék elmesélni egy történetet.
Történt egy
szép napon, hogy a kis Homola úr a fürdőkádunkban állt, javította a
vízcsapot. Régen történt, közel húsz éve már. Azt mondta, hogy át kell ugrania
Ausztriába, mert néhány alkatrészre lenne szüksége a kocsijához, amelyeket Itt
nem tud beszerezni. Kérdezte, beszélek-e németül? Úgy bólintottam, hogy az
egyszerre jelentsen igent és nemet. Kérdezte, hogy akkor nem tudnám-e őt
megtanítani. Hogyne, szívesen, mondtam erre sietősen, mert nem szerettem
volna megsérteni. Ha megsérteném, akkor nem jönne többé szerelni. Kérdeztem,
mikor szándékozik elutazni. A jövő héten, mondta. Akkor talán kissé rövid
lesz hozzá az időnk, jegyeztem meg nem kis megkönnyebbüléssel. Már hogyan,
kérdezte erre ő, nekem mennyi időre lett volna szükségem, hogy
megtanuljak németül? Aggódtam, hogy egész tekintélyem egy pillanat alatt romba
dől, mégis úgy válaszoltam, hogy legalább tíz éve küszködöm, de még most
se állíthatnám, hogy tudok. Éppen egy beszorult csavaranyát akart óvatosan
meglazítani, nehogy a menet átszakadjon, de erre megállt a kezében a
csavarkulcs. Olyan mélyen érinthette az állításom, hogy amikor végre
szerencsésen meglazította, felegyenesedett a kádban, s úgy tekintett le rám,
mint aki valamilyen megfejthetetlen rejtéllyel találkozott. „Mégiscsak a magyar
nyelv a legjobb a világon”, jelentette ki aztán súlyosan. Belőlem erre
kicsúszott egy halk és megrettent: miért. Valóságos küzdelem indult az arcán, a
szavakat kereste, dadogott, állítását valamivel meg kellett indokolnia. „Hát
egyszerű, egészen egyszerű!” A kezével is segített, hogy a hiányzó
szavakat valamiként megtalálja. „Mert ezen a nyelven az ember mindent, de
mindent ki tud fejezni!”
Herder
bólintana. „Az emberi ismeret istennői, az igazság, a szépség és az erény
nemzetivé lettek, miként a nyelv.” Wilhelm von Humboldt is bólintana. „Úgy
beszél a nép, ahogyan gondolkodik, és azért gondolkodik úgy, mert így beszél.”7 Én azonban egyáltalán nem bólogatnék, mert erősen kételkedem, hogy
igazuk lehetne. Ha így lenne, akkor minden embernek azzal kéne azonosnak
lennie, amit a nyelve állít vagy ő állít a nyelvével önmagáról, illetve
egy másik nyelven se állíthatna semmit önmagáról, hiszen csak a saját nyelvén
lenne képes kifejezni bármiféle állítását. Én úgy gondolom, hogy sokkal többet
érzékelünk, mint amenynyit tudunk, és többet tudunk, mint amennyit ki tudunk
fejezni.
A német
nyelvvel szerettem volna kezdeni ezt a beszédet, ezzel a két szóval: ország
és kifejezni, hogy aztán Hans Hermann
von Kattéról8, Kurt Gersteinről9 és Helen
Hesselről10 beszélhessek. Úgy gondoltam, hogy Helen Hessel
példáján megmutatható, miként emelkedik valakinek a moccanthatatlan
személyisége a saját nyelve és a saját nacionalitása fölé, Kurt Gerstein
példáján megmutatható, hogy miként tesz kísérletet valaki erre a
fölemelkedésre, s aztán a saját képzelődéseinek és rögeszméinek magas
ormáról hogyan zuhan a mélybe, és Hans Hermann von Katte példáján megmutatható,
miként nyűgöznek valakit a saját nyelvének és körülményinek a láncai,
miként vergődik, s miként választja inkábba halált, mintsem a lázadást.
Ők
lennének az én német hőseim, akik nem lehetnek se jók, se rosszak, mert
van nevük, tehát hol jók, hol meg rosszak. Hans Hermann von Katte a jóság maga,
amennyiben a vak önfeláldozás jóságnak nevezhető. Nem szeretnék ilyen
ember lenni, de mennyire szeretném, ha lenne egy ilyen barátom. Kurt Gerstein
törekszik a jóra, vagy legalábbis a saját személyével szeretné semlegesíteni
mindazt a gonoszt, amit a nemzete képvisel. Úgy undorodom tőle, mint saját
lelkem sötétebb felétől11. Helen Hessel pedig semmiféle
érzékenységet nem mutat e morális kategóriák iránt, ő a szabadság, a
személyes önfelszabadítás angyala. Ha találkoznék vele, akkor reszketne a
térdem, de szívesen követném. Ám ahhoz, hogy róluk szólhassak, s szólhassak
arról a történetükben rejlő kulturális gondról, amely az individuális és a
kollektív identitás, illetve az. univerzális és a holisztikus gondolkodás
ellentéteként és feszültségeként jelenik meg az. európai kultúrában, arra a
senkiföldjére kellett belépnem, amely a nyelvek és a kultúrák között elterül.
Vettem ezt a
szót, hogy ország. Ha magyarul mondom, akkor tágas, nyitott, szél járja át. Ország.
Egy jó kerek o-val kezdődik, a végét az á nyitja ki,
hangzásában egyszerre mély és magas, s kettős mássalhangzójával még a
felette fúvó szelet is megsziszegteti. Meglehetősen kicsi ország polgára
vagyok, de van hozzá egy nagyon levegős szavam. S ennek megfelelően
az országról is ilyen a képzetem. Ha most németül azt mondják nekem, hogy
ország, akkor a sző jelentését megértem, azt is tudom, hogy ez egy nagyon
nagy ország, mégis úgy fogják föl az érzékeim, mintha egy súlyos és sötét
göröngy lenne. A légköri nyomás valósággal a földhöz préseli ezt a szót. Vagy
vegyük Homola úr rajongó mondatából azt a szót, hogy kifejezni. Ha nemet vagy
francia barátaim mondják, akkor valószínűleg valamilyen nyomással, ami
miatt aztán ez a dolog kifelé kívánkozik. Ez a kifelé kívánkozás megvan a
magyar szóban is, de a magyar szó nem a nyomással, hanem a fejjel hozza
kapcsolatba, s így aztán nem is a nyomással, hanem a lejjel elvégezhető
műveletek nagy szóbokrához társul mindenkiben, aki magyarul gondolkodik. A
magyar szó jelentését meg tudom adni németül, franciául, de amint megadtam, a
saját szavam hangalakjával együtt cl is veszítettem a szó származástörténetét,
s ezzel együtt mindazt, amit a saját nyelvemen hozzá társíthatok. Ettől
kezdve mást mondanak az érzékeim, és mást a tudásom. Ha magyarul valamit nem
tudok kifejezni, akkor valami hibádzik a fejemmel, de sejtelmem sincs, hogy
milyen nyomás támadhat egy német emberben vagy egy franciában, ha valamit nem
sikerül kifejeznie.
A szavak
hangalakjában rejtett mitikus és mágikus tartományokat a nyelvek kölcsönösen
elzárják egymás elől, s nem mondhatnánk, hogy ennek az elzártságnak ne
lennének olykor pusztítók a következményei, de tudom, hogy vannak ilyen
tartományok. Ahhoz, hogy értsük egymást, a közkézen forgó szótárak szócikkeinek
nem csak a szavak jelentését kéne a fülünkbe súgniuk, hanem mindazt, amit a szó
megérint és eleven képzetként jelenít meg. Amíg nincsenek ilyen összehasonlító
szótáraink, addig papagájként fecsegünk egymás nyelvén, s kölcsönösen nyeljük a
félreértések következményeit.
Életem
első tizenöt évében, amíg alig tudtam néhány szót németül, a német beszed
hallatán mindig olyan érzésem támadt, mintha ezek az emberek valamilyen
rejtélyes okból kifolyólag állandóan nyugtalankodnának vagy éppen
méltatlankodnának. A saját nyelvem hangzása szerint füleltem erre a másik
nyelvre. S nem állítom, hogy ennek a másik nyelvnek ne lett volna zenéje a
fülemben, ám a saját nyelvemhez képest mindenképpen sötétebb és súlyosabb, teli
erőteljes löketekkel, megannyi tompa dörejjel. Mintha egy nagy, sötét
erdő mélyéről hangzana. Ha ezt az egy kor hallott hangzást zenekarra
írnám át, akkor valószínűleg el kéne hagynom a vonósokat, lenne klavikord,
de nem lenne zongora, a mélyebb fekvésű fúvósok dominálnák és az
ütőhangszerek, ám a triangulum például egyetlen egyszer se szólalna meg,
mert nincsenek ilyen rövid, átható csendülései. A fülem, az orrom, a szemem és
az elmém végül is nagyon primitív munkát végez. Azonosít, hasonlít,
megkülönböztet. A saját nyelvem fizikai tulajdonságaihoz mérem a másik nyelv
fizikai tulajdonságait. Iszonytató rabságban élünk. Egy olyan sziklatömbhöz,
vagyunk láncolva, amelynek a terjedelméről és a természetéről inkább
képzeteink vannak, mint fogalmaink.
Tulajdonképpen
azt a tizenöt éves, rasszizmusoktól finoman előkészített fiút kéne
meghallgatniuk, aki ma már nem vagyok. Ő azt mondaná, hogy Németország egy
illat. Valamilyen különös fertőtlenítőszer illata. A német
nyelvről pedig azt mondaná, hogy elégedetlenkedés és méltatlankodás. De
amióta magamévá tettem azt a tudást, hogy három egymástól távol álló idegen
szót milyen fondorlatos szabályok szerint fűznek egyetlen mondatba a
németek, valamennyire mégis megoldottam a láncokat, és legalább arra a
senkiföldjére eljutottam, amely a két nyelv között elterül. Ich bin da. Itt
vagyok. Zeusz legyen, aki meg tudja mondani, hogy miért három szó a németeknek,
ami a magyaroknak kettő. S ha egy ilyen csoda mégis megtörténhetik a
világegyetemben, akkor ki az, aki mindkettőt azonos módon értelmezi. Német
lettem? Ha Herdernek, Humboldtnak vagy Homola úrnak igaza lenne, akkor miként
történhetne meg bárkivel egy ilyen kis csoda?
Először
német gyerekektől tanultam meg németül, aztán kiderült, hogy valójában
szászul tanultam meg szász gyerekektől. És biztosan jobb is lett volna
ennek a nyelvnek a hangzásánál megmaradnom, hiszen egy olyan német nyelvel,
amely egyszerre szász, bajor, türing, alsóporosz, és az. összes többi lehetne,
azóta se sikerült megtanulnom. Egy olyan német nyelven beszélek, amelyet meg
lehet ugyan érteni, de ilyen német nyelv nincs. Minden erőmmel azon voltam,
hogy eljussak az. egyhez, de nem múlhat el egyetlen pillanat, hogy minden
hangsúlyommal meg ne tagadjam a sokat, amelyből ez. az egyetlen áll. Nem
lettem német, és valójában nem is tanultam meg németül, hanem megtanultam, hogy
annyiszor kell megtanulnom, ahány emberrel találkozom. Mert ők se csupán a
saját nyelvjárásukon keresztül vannak a saját nyelvükhöz kötözve, hanem
ráadásul a saját személyes tulajdonságaik szerint beszélik a saját
nyelvjárásukhoz kötött nyelvüket. Amiből aztán megint csak rengeteg félreértés
következik.
Egyszer
kelet-berlini szállásadónőm, Frau Herm, aki úgy beszélt, mintha egy
torpedónaszádot irányítana, azt kérdezte tőlem, hogy a magyarok vajon
olyan lassan és halkan beszélnek-e, mint ahogyan én beszélek. Kétségtelen, hogy
én lassabban beszélek az átlagosnál, mert ilyen az alkatom, de azt már nem
lehetne mondani, hogy a magyarok halkabban és lassabban beszélnének, mint a
németek. Azt a nyelvi bizonytalanságoktól halk németet kellett értékelnie,
amelyet én beszéltem, s mivel ezt nem tudta hozzákötni semmiféle kommunikációs
tapasztalatához, azt se tudta pontosan megítélni, hogy a halkságom és a
lassúságom vajon a személyes tulajdonságaim közé tartozik-e, illetve milyen
kapcsolatban áll egy olyan kollektív identitással, amelyről nem voltak
élményei. Kérdésében éppen ez volt a nagyszerű. Valójában arra volt
kíváncsi, hogy milyen ember vagyok. Kérdését mégis úgy tette fel, mintha eleve
azt feltételezné, hogy az összes többi magyartól nem különbözhetem. Louis
Dumont ezt nevezi a németek tradicionális világszemléletének. „Lényegem szerint
vagyok német, s németségem minőségének köszönhetően vagyok ember.”12
A német
hisztériát elemző Bibó nyomatékosan figyelmeztet, hogy óvakodjunk minden
olyan közösségi metafizikától, mely a közösségnek magának tulajdonítana
valamiféle „lelket” vagy „lelki zavart”.13 A németeknek biztosan van
világszemléletük, mint ahogy a franciáknak és a magyaroknak is van, s ezt a
nyelvükből, a kultúrájukból, a történelmükből meg lehet érteni, vagy
adott esetben el lehet utasítani, de lelke vagy karaktere csak Hans Hermann von
Katténak, Kurt Bersteinnek, Helen Hesselnek és Frau Hermnek van. Az egyik maga
a létezés, mert rajta kívül nincsen más, a másik pedig egy arra irányuló
kísérlet, hogy a hasonlósások és a különbségek alapján tartósítson és formál
adjon egy ilyen létezésnek.14 Annak a tapasztalatnak, hogy egy
meghatározott közösség így vagy úgy láttatja velünk a világot, mert a
hasonlóságok jegyei alapján világszemléletet képez, csupán az emberi közösség
szempontjából van érvényessége, de se a közösséget alkotó emberek alkata, se a
nyelvhasználatuk, se a gondolkodási módjuk nem azonosítható azzal a
közösséggel, amelyet állandóan létrehívott és állandóan megtagadott
megegyezéseik alapján hol megerősítenek, hol felbontanak. Számomra nem az
volt a fontos, hogy Frau Herm hogyan tette fel a kérdést, mert ezzel legfeljebb
a kollektív identitását jellemezte, hanem az volt a fontos, hogy valójában mire
kíváncsi, mert ezzel önmagát jellemezte.
S amint
látják, ennek a meggondolásnak az alapján fordítottam meg nagy igyekezettel a
sorrendeket. Nem azt kérdezem, hogy milyen nyelven beszél, hanem azt kérdezem,
hogy ki beszél milyen nyelven. Nem azt kérdezem, hogy német-e, hanem azt
kérdezem, hogy ki ez az ember, aki német. Nem azt kérdezem, hogy milyen ez a
Németország, hanem azt kérdezem, hogy mi az, amit annak tartok vagy annak
tartanak, s miért tartom vagy tartják ennek vagy annak. Montesquieu-vel szólva,
hajlamos vagyok azt állítani, hogy szükségszerűen vagyok ember, de csupán
a véletlen folytán vagyok francia.
Van két
ember. Az egyiket Helennek hívják, és Henri-Pierre-nek hívják a másikat. Az
egyik német, a másik francia. Szeretik egymást. Arról, ami történik velük,
párhuzamosan vezetett naplóik alapján lehet tudomásunk. Velük se történik más,
mint mindenkivel, aki szerelmes. Ha a testükre bízzák magukat, akkor egy olyan
azonosságot érnek el, amelyet aztán nem tudnak szavakra átfordítani. S így
aztán, ami a testük dialógusában azonosságnak mutatkozott, értetlenség,
civódás, harag, vagy egyenesen harc lesz a beszédben. Ezt a harcot hol az
egyikük, hol a másikuk adja fel. Persze abban a reményben, hogy a szavakkal
folytatott kilátástalan csatározás még visszafordítható a testek dialógusában,
és nemcsak visszafordítható, hanem minél pusztítóbb a szócsata, minél több a
sértés és a félreértés, mintha egy végtelen spirálon emelkednének fölfelé, a
nyelv ellenében jutnak egyre magasabbra azonosságuk régióiban. Természetesen
így erősödik annak az igénye, hogy a szavaikkal se tegyék tönkre mindazt,
ami érzékileg átélhető. Henri-Pierre Roché lényegében az anyanyelvénél
marad, idegen nyelven csak fűszerez, Helen Hessel pedig kilép a saját
anyanyelvéből, franciául beszél és ír, de jól látható, hogy miként teszi
át a másik nyelvre a saját nyelvhasználatát.
Nagyon
érdekes megfigyelni, hogy melyikük mit, hogyan jellemez. Henri-Pierre
jelzőket halmoz, hármat, ötöt, olykor hatot, s ezekből a
jelzőhalmazokból következtethetünk arra, hogy egy dologról van véleménye.
Helen viszont franciául se halmozza a jelzőket, mindig csak egyet használ
vagy kettőt, s így vezeti vissza a sajátjához az idegen nyelvet, mert a
német nem szereti a jelzőhalmozást. Mintha Henri-Pierre elkerülné a
határozott véleményalkotást, míg Helen éppen erre törekedne. Jómagam mindezt azért
veszem észre, mert a magyar nyelv is kedveli a jelzőhalmozást, s amikor
németül beszélek vagy gondolkodom, akkor le kell gyűrnöm magamban ezt a
hajlamot, illetve azon veszem észre magam, hogy németül egyértelműbb
megállapításokat teszek, mint amilyeneket a saját anyanyelvemen tennék.
Számukra a diskurzusnak ezek a mikromozgásai észrevétlenek maradnak, s esupán
az lesz érzékelhető, hogy a két kifejezési mód, hol a kölcsönös csodálat,
hol a kölcsönös bosszankodás tárgyaként – velejéig áthatja egymást.
Helen
folyamatosan bosszankodik, hogy Henri-Pierre nem fejezi ki elég
egyértelműen az érzéseit, de kéjjel elmerül ebben a közvetett és
változékony sokértelműségben, hiszen nagyobb lesz tőle a cselekvési
szabadsága, s éppen ezt akarja az alkata szerint. Henri-Pierre viszont csodálja
Helen kifejezésmódjának közvetlenségét, direktségét, nyersességét és lényegre
törését, olyannyira, hogy olykor még önmagával is szembefordul: „Talán igaza is
van Helennek: szétszórt vagyok, elhanyagolom mindazt, ami lényeges.” Ugyanakkor
nem tudja egészen komolyan venni Helen állításait, hiszen mindaz, amit Helen
szilárd véleményként tár elé, számára csupán a jelenségek megnevezhető
halmaza. Miközben dicséri Helen komolyságát és okosságát, s szembekerül olykor
szórakoztató, olykor kíméletlen hazudozásaival, ő maga tartósan szkeptikus
marad. „Hinni, nem hinni, ez sémit nem jelent: minden igaz, nem igaz semmi, nem
tudja senki.” Mindketten szenvedélyes emberek, szenvedélyes individualisták,
sőt egoisták. Individualitásuk felfogásában azonban van egy intonációs
különbség.
Henri-Pierre
olyan adottságként kezeli a saját spontaneitását, adott esetben a
félrelépéseit, amely a saját tulajdonságainak természetes keretei között mozog,
míg Helen minduntalan kényszeresen meg akarja indokolni cselekvéseit, személyén
kívül álló célokhoz rendeli, ideológiai homlokzatokat húz elé, még a
félrelépéseinek is általános igazságot tulajdonít, s kívánatos hűségét
feltételekhez szeretné kötni. Henri-Pierre spontaneitása kiszámítható, hiszen
csak addig mehet el, ameddig a tulajdonságai, Helen pedig kiszámíthatatlanul
csapong rajongás és tárgyiasság között, hol tudatosan cselekszik, hol
zabolátlanul. Henri-Pierre csak végső soron hűséges, Helen pedig
végső soron mindig hűtlen. Helen féltékenyen őrzi a saját
individualitását, mert úgy fogja föl, mintha ez valamilyen megcsinálható dolog,
szabadságának tárgya lenne, s ennek megfelelő, filozófiáktól és
ideológiáktól erősen áthatott nyelvhasználatát Henri-Pierre hol
dühítőnek, hol izgatónak találja, de a saját spontaneitásának szkeptikus
szabályai szerint nem megy bele ideológiai vitákba, hanem inkább megfigyeli,
követi, rögzíti és mindig újabb jelzőhalmazokkal látja el a történéseket.
Gondolkodása azonban közel sem marad érintetlen Helen fogalmi ellentétekre
épített nyelvhasználatától.
Egyik nagy
vitájuk hevében azt találja mondani, hogy Helennek van világszemlélete
(Weltanschauung), de nincsen egzaktsága (Exactitude). Egy német és egy francia
szó néz farkasszemet a mondatában. A megállapítás egyszerre találó és
igazságtalan. Találó, mert helyesen nevezi meg individualitásuk intonációs
különbözőségét, de igazságtalan, mert olyan képzetet kelt, mintha a
világnézet eleve valamilyen rossz dolog lenne, az egzaktság viszont valami jó,
amivel Helen nem rendelkezik. Valójában ez egy olyan burkolt szemrehányás,
miszerint a németek azért nem tudnák egzakt módon megnevezni a dolgokat, mert
ebben megakadályozza őket a világnézetük, míg a franciáknak nem lenne
világnézetük, s ezért tudnák egzakt módon megnevezni a dolgokat. Amiben van ugyan
valami, de csak akkor, ha rögtön hozzátesszük, hogy az egzaktságra való
törekvés maga is egy világnézet része, s akkor inkább azt lehetne mondani, hogy
individualitásuk felfogásában van kettőjük között világszemléleti
különbség. Helen egyéni teljesítményként fogja fel az individualitását, valami
olyasminek, amit meg kell találnia és ki kell munkálnia, Henri-Pierre pedig
olyan természetes adottságnak, amivel nincsen különösebb csinálnivalója. Helen
pedig egy olyan célnak tekinti a személyes szabadságát, amelynek az elérésében
még a szerelmese is akadályt jelenthet, míg Henri-Pierre egy olyan mozgékony és
dinamikus viszonynak, amelyet szabad egyének teremtenek meg egymás között: a
másik szabadsága a saját szabadságom feltétele.
A két hang
intonációs kontrasztja a saját nacionalitásukhoz fűződő
viszonyaikban talán még élesebb. Henri-Pierre egyetlenegyszer se említi hogy
ő francia lenne. Helen azonban nem csak hangsúlyozza és ismételgeti, de
egyenesen büszkeséggel tölti el őt, hogy német. Távol áll tőle, hogy
véletlennek tekintse, inkább úgy kezeli, mint valami érdemet. Ugyanakkor minden
további nélkül maga mögött hagyja a nyelvét, szükség szerint vált angolra,
franciára, míg Henri-Pierre csak akkor beszél németül vagy angolul, ha magát a
váltást találja élvezetesnek, vagy jobb híján rákényszerül. Egyszer, amikor
szerelmi haragjuk tetőfokára hágnak, s valóban úgy tűnik, hogy a
szavaikkal vágtak el minden olyan utat, amely a szent kölcsönösségbe még
visszavezethetné őket, Henri-Pierre nagyon nyersen felszólítja Helent,
hogy most aztán már beszéljen németül. Nem azt mondja, ami ilyen esetben
kézenfekvő lenne, mármint hogy fogja be a száját, mert akkor emberként
kéne megtagadnia, s ilyen végzetes lépésre inkább Helen hajlamos. Durva
felszólítása visszamenőleges ítélet. Ez a beszéd nem francia, s ha már
emberként ide jutottak, akkor nyelvileg se közösködik vele többe. Hajlandó
ugyan folytatni a vitát, de a német maradjon német, s a francia legyen francia;
ez a feltétele minden további beszédnek. Mintha kitaszítaná a kultúra
világából, amelybe eddig csak kegyesen befogadta, holott ha a következő
pillanatban sem sikerült átfordítaniuk ezt a szócsatát a testek dialógusára,
akkor maga se lehet ember.15 „Vagy Pierre-t szeretem, vagy az összes
többi férfit. Ha nem tudom Pierre-i szeretni, akkor az összes lobbi férfit kell
szeressem.” Helen ismét fején találta a szögel. A kollektív identitásnak a
szerelemben csak addig vannak sanszai, amíg a szerelmesek beszélnek. Vagy ez az
egyvalaki van, vagy mindenki, s akkor cl lehet játszani a kilencedik szimfónia
zárókórusát.
A személyes
identitás foglalja magába a kollektív identitást, és nem fordítva. Helen az
összes többi németet és Pierre az összes többi franciái. Helyesebben, fordítva
is megtörténhetik, ám akkor a személyesnek cl kell némulnia, mert akkor
önkényuralom van, diktatúra van. Józan ésszel senki nem kívánhat diktatúrában
élni, ám ugyanez a józan ész annak a kísértésnek se tud ellenállni, hogy nemes
kollektivizmusra vágyakozzon, ha az, individuális önzés társadalmában él, és
nemes individualizmusra vágyakozzon, ha a bárgyú kollektivizmus társadalmában
kell élnie. Ezt a feszültséget az európai kultúrának mind ez ideig nem sikerült
feloldania.
Ezekről
a kérdésekről bizonyára beszélhettem volna direktebb formában is, s akkor
nem holmi apályról és dagályról, nem az emberi alkatról és nem a nyelvről,
nem Helenről és nem Pierre-ről kellett volna értekeznem, hanem a
politikai Németországról, az egyikről vagy a másikról, avagy éppen az
egyesültről. Ha megengednek nekem egy szemtelenséget, akkor azt mondanám,
hogy azért nem beszéltem erről, mert ennyire azért nem akartam német
lenni. Ragaszkodom hozzá, hogy csak Pierre van, csak Helen van, s legfeljebb
isten országának ez. a nagy állatkertje van.
Történelmi
tapasztalataim szerint persze a különböző előjelű
kollektivizmusokhoz, vágyaim és gondolkodásom szerint a különböző
hangfekvésű individualizmusokhoz, vagyok kötözve. Ha választhatnék, akkor
inkább Henri-Pierre Roché individualizmusát választanám, de nem választhatok,
mert magyarként nagyobb hatással volt rám a német kultúra, mint a francia, s
így Helen Hessel individualizmusában kell felismernem a sajátomat. Hiszen abban
az óriási belső vitában, amelyet ebben a kultúrában mindannyian
önmagunkkal folytatunk, s józan ésszel mérlegeljük a lehetséges
kollektivizmusok és individualizmusok esélyeit, nem kevésbé égető
vitakérdés, hogy az individualizmus társadalmának vajon a népfelség avagy a
nemzetfelség alapján kell-e állnia.
Amikor
ezerkilencszáznyolcvankilenc emlékezetes őszi estéin kivonultak Lipcse
utcáira az emberek, akkor azt kiáltották, hogy mi vagyunk a nép. A csodálattól
és az örömtől elfulladt a lélegzetem. Ez azt jelentette, hogy mi vagyunk
azok a szabad emberek, akik közösen akarjuk a sorsunkat eldönteni. Meg vagyunk
mentve, mondtam magamban. Aztán néhány napra rá megváltozott a hangulat, s azt
kiáltották, hogy mi egy nép vagyunk. Ez még mindig valami hasonlót jelentett.
Éljünk a határ bármelyik oldalán, valamennyien olyan szabad emberek vagyunk,
akik közösen akarunk a sorsunkról dönteni. De néhány újabb nap múltán azt
kiabállak, hogy németek vagyunk, s ez már közel se jelenti azt, hogy szabad
emberek lennének. A két Németország nem az első, nem a második, nem a
népfelség, hanem a harmadik kijelentés, a nemzetfelség tradíciójának a tudatában
egyesült. Nem vagyunk megmentve, mondtam magamban, hanem benne ülünk a
lehető legnagyobb kulturális slamasztikában.
Ez az új
Németország nem lehet nemzetállam, mert a népfelségre van alapozva a
jogrendszere, s ameddig a jogrendszere működik, a nemzeti elvet
mindenesetre nehéz szembefordítani a demokrácia elvével. De ennek a
Németországnak ugyanakkor nem egy, hanem immár két kollektív identitása van, s
míg az. egyik megfelel a közös jogrendszernek, a másik nem. Kél különböző
előjelű kollektivizmus folytonosságának a tapasztalata szabja meg az
egyiket, míg a másikat egy individualizmussal fölváltott kollektivizmus
tapasztalata. Egy ossi kollektív identitása sokkal
jobban hasonlít egy magyar kollektív identitására, mint annak a wessinek
a kollektív identitására, akié inkább egy francia kollektív
identitására hasonlít. Németül beszélnek, mégis különböző nyelveken.
Könnyű dolgunk lenne, ha az individualizmus elvén szerveződő
társadalmakat a végső jóval, s a kollektivizmus elvén szerveződő
társadalmakat a gonosszal azonosíthatnánk, mert akkor most lenne egy olyan jó
Németországunk, amelyben a gonosznak jóvá kéne átváltoznia. Ez bizonyára nem
lenne oly nehéz, hiszen Arisztotelésztől tudjuk, hogy minden egyes ember
jóra törekszik. A baj csak az, hogy azok az emberek, akik az életük javát itt
vagy ott töltötték el, nem hajlamosak azonosítani magukat azokkal a
rendszerekkel, amelyben éltek vagy élnek. Iszonytató megrázkódtatások közepette
élünk, s talán még nagyobbaknak nézünk elébe. Ha van Németország és vannak
németek, akkor most a németeknek a saját nyelvükön és egymással kell olyan
problémákat megbeszélniük, amelyeket az európai nemzetek ez ideig inkább a
csatatereken igyekeztek megoldani. Felteszem, hogy olyan mértékben fognak
másokat megérteni más nyelveken, ahogyan egymást megértik a sajátjukon.
Végezetül
valami jót is kéne mondanom. Rögeszmés ember vagyok. Gyerekek, Pierre szereti
Helent! Emberek, Helen szereti Pierre-t! Ennél jobbat nem tudok a falra írni.
Ennél nagyobbat nem kiálthatok.
1. Szó szerint:
Szégyenfürdő.
2. Beszédemben, amelyet a Reden über Deutschland
című sorozat keretében 1992. november 29-én mondtam el a
müncheni Kammerspieleben, alaposan felhasználom a Louis Dumont
L’ideologie allemande – France-Allemagne et retour (Éditions
Gallimard, Paris, 1991) című könyvének elemzéseit. Dumont ebben a
könyvében idézi, illetve interpretálja (im. 55. p.) Rorty véleményét. Dumont
könyve már csak azért is érdekes lehel nekünk, magyaroknak, mert sok ponton
érintkezik Bibó István gondolataival, bár nem hiszem, hogy ismerné Bibó
műveit.
3. Bibó István:
Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986, 1. 388. p.
4. Az első porosz király megkoronázásának évfordulóján
(1701), 1871. január 18-án proklamálják francia földön a német birodalmat. Az
ünnepélyes aktusról már akkor is sokan úgy vélekednek, hogy ez valójában nem
más, mint „a kisnémet Nagyporoszország” megalkotásának elkeseredett kísérlete.
Hetvenkét év múltán, 1943. január 31-én Paulus tábornagy Sztálingrádnál
bejelenti a 6. német hadsereg kapitulációját: 146 ezer halott, 90 ezer
hadifogoly.
5. Ilja Ehrenburg A német (Szikra, Budapest, 1945; 26. p.) című
röpirata a fronton harcoló szovjet katonák számára készült. Gondolhatnánk, hogy
Ehrenburg vérgőzös németellenessége ma már a múlté. Engem is meglepeti,
hogy nem így van. Azokban a napokban, amikor ezt a beszédet írtam, egyik este
bekapcsoltam a németellenességéről nem különösen híres osztrák televíziót,
ahol éppen a Bosszú című francia filmet
vetítettek. Romy Schneider és Philippe Noiret a kedves színészeim közé
tartozik, szívesen néztem őket, s így aztán csak hosszú percek múltán
vettem észre, hogy valójában egy időgépben ülök. Az ötvenes évek
mozijában, ahol éppen arról vetítenek egy filmet, hogy miként küzd két angyali
ember, német gonosztevőkkel. Megint itt volt az utált, megvetett és
olthatatlan gyűlölet, amelyet szovjet filmek hatására, tehát mintegy
kollektív szinten tettem a magamévá gyerekként. Annak ellenére is, hogy
neveltetésem szerint minden ilyen jellegű, általánosításokon alapuló elfogultságot
el kellett utasítanom. Ez egy nagyon érdekes dolog. A kollektív szimpátiák és
antipátiák meggyökeresedését és elterjedését Bibó még datálja is. Szerinte a
nemzetkarakterológiai absztrakciók elterjedésének hátterében valószínűleg
annak a folyamatnak kell állnia, ahogyan az indulatmentes barokk háborút,
amelyet valójában a békekötés előfeltételének tekintettek, 1792 óta
felváltotta egy olyan nemzeti háború, amelyben, a háborúhoz fűzött érdekek
és ítéletek a tömegek ügyévé és jogává váltak (im. l. 435. p). Ebből
következett, hogy a hadviselés sikeressége érdekében egy olyan
nemzetkarakterológiát kellett kialakítani, amely a háborút előkészítő
fázisban kizárólag negatív tulajdonságokból áll, a háborúban a gyilkolás
jogosságának ideológiai eszközévé válik, a háborút követő fázisban pedig
ugyanezeket a hihetetlen és hiteltelen túlzásrendszereket a béke érdekében kéne
mindenkinek elfelejteni. Az újabbkori gondolkodás, teszem hozzá én, így aztán
mindenképpen a célszerű túlzás és a nem kevésbé célszerű felejtés
végletei között hányódik. A francia állam helyeselte és szorgalmazta
Németország újraegyesítését az európai integráció keretében. Ám azokban a
napokban, amikor ez meg is történt, esténként olyan filmeket vetítettek a
francia televízióban, amelyek óhatatlanul felelevenítették a náci Németország
gyalázatosságának emlékét. Az egyesítést ünneplő német tömegek láttán a
franciák alaposan el is rémültek attól, hogy most megint mi következik.
6. Bibó István: im.
l. 369. p.
7. „Die drei Göttinen der menschlichen Kenntnis, Wahrheit,
Schönheit und Tugend, wurden so national, wie es die Sprache ist.” in: Johann
Gottfried von Herder: Fragmente über die neuere deutsche
I.iteratur; „... ein Volk spricht, wie es denkt, denkt so, weil
es so spricht...” in: Wilhelm von Humboldt: Von dem grammatischen
Bau der Sprache. Mindkét idézetet Bernáth Árpád német nyelvű
előadásának kéziratából vettem át.
8. Hans Hermann von Katte (1704-1730) porosz katonatiszt,
Frigyes herceg, a később Nagy Frigyesként ismertté vált porosz király
ifjúkori barátja, aki nemcsak részt vett a herceg kalandos szökésének
előkészítésében, hanem el is kísérte útjára. Elfogatásuk után a trónörökös
gyűlölt atyja, Frigyes Vilmos király, a haditanács kifejezett kérése
ellenére, a küstnni vár udvarán, szívbéli barátja szeme láttára kivégeztette.
Az önfeláldozó barátság és az atyai hatalom elleni lázadásnak ezt a botrányos
történetéi, amely aztán erősen befolyásolta azt a vonzalmat, amelyet Nagy
Frigyes a francia felvilágosodás gondolatköre iránt táplált, számos egykori és
újabb feldolgozás alapján jómagam is felhasználtam Emlékiratok
könyve című regényemben (Szépirodalmi, Budapest, 1986;
317-321. p.).
9. Kurt Gerstein (1905-1945) vegyészmérnök,
SS-Obersturmführer. Fiatalemberként a német protestáns ifjúsági mozgalom
erősen nacionalista beállítottságú szárnyának ismert alakja és
karizmatikus hatású szónoka. Erotikus frusztrációja, ebből eredő
erkölcsi kínjai és a nemzeti kollektivizmus iránti vonzalma között elég
határozott kapcsolatot látnak biográfusai. Nemes önfeláldozása volt hivatva
enyhíteni nemes kínjait, s ezért az életét úgy fogta föl, mint valami
szolgálatot. Három hónappal Hitler hatalomra jutása után, 1933 májusában lépett
be a náci pártba, de amikor a tudomására jutott, hogy egyik nagynénjét a
hitleri euthanázia-program keretében egy gyógyintézet összes elmebetegével
együtt meggyilkolták, lelkiismereti okokból szembefordult a nácizmussal. Titkos
egyházi tevékenysége miatt kizárják a náci pártból, házkutatásokat tartanak a
lakásán, kétszer letartóztatják. Második letartóztatása után, 1938-ban a
welzheimi koncentrációs táborba kerül, ahonnan sikerül ugyan kiszabadulnia, de
elhatározza, hogy „Isten ügynökeként” fog ténykedni a nácik ellen, mert
„tanúságot akar tenni” azokról a gonosztettekről, amelyeket immár a saját
szemével látott, és a saját bőrén is megtapasztalt. Komoly
erőfeszítések árán sikerül visszakerülnie a náci pártba, s szaktudásának
köszönhető, hogy sikerül bekerülnie az SS középszintű vezetésébe is.
Szakmailag irányítja a gázkamrákhoz szükséges Zyklon-B gáz felhasználását,
miközben külföldi követségeken dolgozó diplomaták segítségével igyekszik
értesíteni a világol a módszeres emberirtás méreteiről és technikáiról.
Háborgó lelkiismeretének megnyugtatására olyan tevékenység szabotálására
törekszik, amelyet ugyanakkor szakmailag irányít. A háború utolsó napjaiban
hadifogságba kerül, vallomást tesz a francia elhárítás tisztjeinek, a párizsi
Cherche-Midi fogházba szállítják, ahol francia nyelven emlékiratot ír a
tevékenységéről, s amikor ezt befejezte, máig is tisztázatlan körülmények
között öngyilkosságot követ el. Lásd: Saul Friedlnder: Kurt
Gerstein oder die Zwiespältigkeit des Guten (Bertelsmann,
Gütersloh, 1986) és Pierre Joffroy: L’espion de Dieu – la passion de Kurt Gerstein (Seghers, Paris. 1992).
10. Helen Hessel,
szülelett Helen Grund (1886-1982) jómódú és művelt német polgárcsaládból
származott. Fiatal lányként festészetet tanult Münchenben és Párizsban, ahol
megismerkedett Franz Hessel német íróval, s miután visszatértek Berlinbe, a
felesége lett. Két gyermekük született. Franz Hessel katonaként szolgált az
első világháborúban, s a fronton szerzett élményei lelkileg összetörték. A
békekötés után Helen Hessel levélben fordul férje francia barátjához, a
műgyűjtőként és művészeti íróként ismert Henri-Pierre Rochéhoz,
akit párizsi éveikből futólag maga is ismert, s abban a reményben, hogy
férjenek ezzel segíthet, meghívta őt München melletti otthonukba. Roché
megérkezett, egymásba szeretlek, ami a két férfi kivételes barátságát inkább
elmélyítette. Helen Hessel és Henri-Pierre Roché párhuzamosan vezetett
naplóikban jegyezték fel szerelmük eseményeit s évtizedekkel később
Henri-Pierre Roché Jules és Jim címmel regényt írt e
naplók alapján hármuk enigmatikus kapcsolatáról (1953), amelyet Francois
Truffaut azonos címmel megfilmesített (1961). Roché halála után, első
francia kiadásukig, a naplók az austini Texas Egyetem Embertudományi Kutatási
Központjába kerültek; valószínűleg legméltóbb helyükre. Henri-Pierre
Roché: Carnets, premiére partie 1920-1921 (André
Dimanche Editeur, Marseille, 1990) és Helen Hessel: Journal d’Helen
1920-1921 (André Dimanche Editeur, Marseille, 1991). Lásd még:
Franz Hessel: Pariser Romanze (Rowohlt, Berlin,
1920).
11. Kurt Gerstein
tulajdonképpen mindazoknak személyes ismerőse, akik életük javát ilyen
vagy olyan diktatúrákban töltötték el. Ő arra vágyik, hogy olyan legyen,
mini mindenki más, s ezért önmegvalósításának egyetlen lehetősége a
totális lojalitás: ha sikerül megvalósítani, akkor személyiségének különös
jegyeit eltüntetheti. Szinte szükségszerű, hogy alkatának extremitását egy
ideológiai extremitásba menekítse, s így aztán mások egzaltációjának láttán
jogosnak és rendjén valónak érezheti a saját egzaltációját. Egyik levelében azt
írja, hogy jelentkezett az SS-be, s most olykor az ő nyelvükön
beszél. Személyiségének nyelvét még akkor is csak valamiféle
kollektivitásban találja meg, amikor ellent szeretne állni annak a
pusztításnak, amit ez a kollektivitás végez. Az önbecsapás logikája így aztán
valóban működik. A vallási egzaltációt felcseréli a náci egzaltációval,
aztán a náci egzaltációt az ellenállás egzaltációjával, ami nem azt jelenti,
hogy végre megtalálta volna a saját nyelvét, hanem így ad végre célt és
értelmet annak a képtelenségnek, hogy a saját személyes nyelve az egzaltáció. „Bele
akarok pillantani ebbe az egész masinériába, hogy aztán a népnek
odasikolthassam!” A közösség szolgálatával elmagyaráz egy olyan szolgálatot,
amelyet a lelkiismeretével nem tud összeegyeztetni, s mégis Istennek
tetsző tevékenységnek tekinti. Ugyanakkor annak a népnek, amelyet
szolgálni szeretne, nem tud odasikoltani semmit, hiszen e felvilágosító
szolgálat miau némának kell maradnia, és legfeljebb néhány külföldit tud
felvilágosítani, de sötét szolgálatát a saját lelkiismeretének ellenében azért
rendesen elvégzi.
12. Louis
Dumont idézett könyvének bevezetőjében (15. p.) és zárófejezetében
(249-250. p.). Montesquieu nevezetes mondatára támaszkodva („je suis
nécessairement homme, et je ne suis français que par hasard”), a
következőképpen állítja szembe a francia és a német felfogást:
„Szükségszerűen vagyok ember, s véletlenül vagyok francia” és „Lényegem
szerint vagyok német, s németségem minőségének köszönhetően vagyok
ember.” Ez pedig nem más, mint az individualizmus univerzális és az individualizmus
holisztikus felfogásának a kontrasztja. Szerinte az individualizmus első
európai megjelenése és hulláma a lutheri reformáció, s ezért maga a reformáció
immunizálja a németeket a felvilágosodással, a „másodlagos individualizációval”
szemben. Amikor a németeket eléri a francia felvilágosodás nézetrendszere,
ők már kidolgozták a maguk individualizációs technikáit; ez volt a Bildung,
amelyet a reformáció ideológiájának megfelelően mindenkinek
magának és magában kellett elvégeznie. A „másodlagos individualizáció” úgy
jelent meg a németek szemében, mint személyesen megszerzett kulturális
identitásuk elvesztésének veszélye. Herder teóriája ennek a veszélynek az
elhárítását szolgálta. Dumont véleménye szerint a nemzet „etnikai teóriája”,
amely az azonos származás kulturális közösségére épít, ekkor kerül szembe a
„választási teóriával”, amely a nemzetet azoknak az individuumoknak a
szándékaiból vezeti le, akik alkotják. A Bildung és a Lumiére különbözőségével egy mindenképpen
karakterisztikus dualitás jön létre: francia változatában olyan individuumok
alkotják a civil társadalmat, akik a saját lelkiismeretük és elképzelésük
szerint kötnek szociális egyezményeket egymással, míg német változatában az
individuumok azzal erősítik közös kötöttségüket, ha minden képességükkel
azon vannak, hogy benső életükbe visszavonulva fejlesszék személyiségüket.
A lutheri individualizációval végrehajtott önképzés („éducation de soi”) így
aztán nem politikai, hanem kulturális és etnikai szinten teremti meg a
kollektív identitást, s ennek sérülékenysége csupán a napóleoni háborúk idején
derül ki. Ekkor lesz világos, hogy ezek a gondolkodásukban bensőségesen
individualizált emberek olyan államokban élnek, amelyek se a személyes politikai
szuveranitásukat nem biztosítják, mert hierarchikusan elrendezettek, se a
németség szuverenitását nem biztosítják, mert ilyesmi csak kulturális szinten
létezik. A nemzeti nem társulhatott a demokratikushoz, amely úgy jelent meg,
mint ami a kultúrát veszélyezteti, tehát a nemzetet. Ugyanakkor az állami
szuverenitás hiányát nem lehetett többé a személyesség bensőséges
szuverenitásával pótolni, a személyes szuverenitás bensőséges igényét nem
lehetett többé összehangolni a hercegségi államszervezeteken belül és között
uralkodó hierarchikus viszonyokkal. A kollektív identitás tartalma nem volt
többé azonos a személyes identitás tartalmával. A németek kulturális
szuverenitásához nem férhetett kétség, de ahhoz sem, hogy semmiféle politikai
szuverenitással nem rendelkeznek. Ugyanerről beszél Bibó is: „... az a
német, aki szavakban és a világ felé Európa leghatalmasabb nemzetének volt
tagja, otthon teljesen gyámoltalanul ki volt szolgáltatva duodec fejedelmecskék
vagy fejedelmi szolgák hatalmaskodásának, fontoskodásának és gőgjének.”
(Im. l. 426. p.)
13. Bibó István: im.
l. 375. p.
14. Dumont csapásán
haladva azt lehetne mondani, hogy a francia spontán módon tesz különbséget a
személyes identitás és a kollektív identitás között, hiszen számára a személyes
identitás természeti adottság, a kulturális és a szociális körülményei pedig
egy olyan véletlenszerűen adott keretet jelentenek, amelyben a személyes
identitása a kollektivitás szintjén fogalmazódik meg. A német számára ilyen
spontán különbségtevésre nincsen lehetőség, mert a kulturális és etnikai
hovatartozásán, kollektív identitásának sajátosságán keresztül,
minőségként kell megfogalmaznia a maga személyes identitását. A francia a
természeti kötöttséget tekinti elsődlegesnek, kulturális és szociális
kötöttségeit pedig olyan sajátosságnak, amely a személyes döntéseinek
megfelelően csupán egyezményeken keresztül jeleníthető meg
kollektívumként. A német ezzel szemben a kulturális és etnikai kötöttséget
tekinti elsődlegesnek, s mivel ezen a kereten belül a saját személyes identitását
csupán minőségként tudja elkülöníteni a kollektív identitástól, valójában
embervoltát is leválasztja és elkülöníti a természetitől. A francia nem
azonosítja a természetit mindazzal amit kulturális és szociális kötöttségként
egyezményeken keresztül határoz. meg, s így különíti el a természet egészét és
a kulturális és szociális aspektusokból megnevezhető részeket. Talán
mondanom se kell, hogy a magyarok világszemlélete közelebb áll a németekéhez,
mint a franciákéhoz. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek a kontrasztként
jellemezhető sajátosságok az én felfogásom szerint legfeljebb a
gondolkodás és a viselkedés szintjén érvényesek, de nem érvényesek az érzékelés
szintjén. Amikor azt mondom, hogy francia, német vagy magyar, akkor a gondolkodás
és a viselkedés szintjéről
beszélek, olyan dolgokról, amelyek kölcsönösen adaptálhatók, ám az érzékelés
szintjén az égvilágon semmi különbség nincsen közöttük. Ha a
nációk között az érzékelésük szintjén is lenne valamilyen különbség, akkor
például a magyar Németh László nem adaptálhatta volna olyan pompásan a németek
etnikai teóriáját, egyrészt, mert meg se tanulhatott volna németül, másrészt,
ha meg is tanulhatott volna, nem érthette volna meg, hogy a németek a
németségük minőségének alapján határozzák meg a személyes identitásukat, s
maga se állhatott volna elő ennek a teóriának a magyar adaptációjával.
Számomra a franciák és a németek gondolkodásának és viselkedésének kontrasztja
csupán azért érdekes, mert a franciák gondolkodása és viselkedése összhangban
áll a világszemléletükkel, hiszen a világszemléletük éppen abból áll, hogy
összhangot teremtsenek az érzékelés, a gondolkodás és a viselkedés szintjei
között, míg a németek és a magyarok gondolkodása és viselkedése inkább olyan,
mint azé a neurotikus emberé, aki nem tud összhangot teremteni az érzékelése, a
gondolkodása és a viselkedése között, s ezért egy kényszerképzet lesz a
világszemlélete. A tárgyalt téma szempontjából nagyon érdekes, hogy ennek a
kollektív neurózisnak az öngyógyításában milyen óriási eredményeket ért el az
egyik Németország, amikor 1968 után békés eszközökkel („Langer Marsch durch die
Institutionen”) lebontotta vagy egyenesen szétverte a mindenható államot, civil
öntudattal váltotta fel az alattvalói szellemet, Magyarország pedig 1956 véres tapasztalatával
a háta megett saját renitens polgárainak történeti vállalkozásával mosta alá a
diktatórikus állam autoritását, önerőből nekilátott a kollektív
tulajdon privatizálásának a második gazdaságban, s így történetében nem
először ismét alulról kezdte el a polgári építkezést, míg a másik
Németország megőrizte, konzerválta a hierarchikus gondolkodási, az
alattvalói tudatot, az autoritárius állameszményt és az ideológiai
kollektivizmusba vetett hitet, és ezzel együtt antikvizálta és elmélyítette a
saját neurózisát.
15. Dumont két,
tartalmilag szemben álló diszpozícióként beszél az individualizmus német és
francia felfogásáról: „Ez a francia itt, gyakorlatilag elkerülhetetlenül
megfordítja a dolgot, és a saját kultúráját naiv módon azonosítja az univerzális
kultúrával” (im. 15. p.) míg a német: „Nem érthetnénk meg a kontrasztot, ha nem
fedeznénk fel Luthernél ennek a beállítottságnak az eredetijét. Luther
kizárólag az egyházi individualitást követelte vissza, s nem kívánta a világit,
hiszen csak Isten érdekelte.” (im. 35. p.) S ha már istennél tartunk, akkor két
dolgot kell megjegyeznem. 1. A kereszténység egyértelműen a „választási
teória” alapján áll, és nem az „etnikai teória” alapján. 2. Miközben Helen Hessel és Henri-Pierre Roché naplóit
olvastam, s még fogalmam se lehetett róla, hogy mit gondol Dumont a németek és
a franciák individualizmusának diszpozícióiról, nem kerülhette el a
figyelmemet, hogy kettőjük hangvételének különbözősége talán az
Istenhez fűzött viszonyukban a legélesebb. Nem lehetne azt mondani róluk,
hogy teisták, s azt se, hogy ateisták, ám hol angolul, hol franciául,
mindketten nagy élvezettel Istennek nevezik Henri-Pierre nemi szervét. Ma ez
valamit csinál, akkor mindkettőjük naplójában Dieu vagy God teszi; megállapíthatatlan, hogy a mágikus
erejű megnevezés melyiküktől származik, de annyi bizonyos, hogy soha
nem Gott. Helen a saját franciául írott szövegében
arra az esetre mégis fenntart magának egy német nevű Istent, amikor a
Mindenható tevékenységét el akarja különíteni Henri-Pierre nemi szervének
isteni tulajdonságokkal felruházott tevékenységétől. S így aztán van egy
mágikus szinten működő Isten angolul vagy franciául, s egy
spirituális szinten működő Isten németül. De ennek az önnön mágikus
tulajdonságaitól megfosztott spirituális Istennek nincsen sok köze ahhoz az
Istenhez, akiről Henri-Pierre hol kulturális, hol természeti tulajdonságai
szerint beszél a spiritualitás szintjén, s mindezt eszébe se jut elválasztani a
mágikus jellegű megnevezéstől, hiszen az az Isten éppen mágikus jellegén
keresztük válik individuálissá. Dieu vagy God
egyszerre természet, kultúra, individuum és mágia, ezért
spirituális és Mindenható. Ezzel szemben van egy olyan Gott, amely
nem természet, nem kultúra, nem individuum, s legfőképpen nem mágia, hanem
mindezektől megtisztítottan spirituális Mindenható. Ez elég nagy különbség
egyetlen kultúrán belül. Weltanschauung és Exactitude.
1®¢Date: Tue, 18 Mar 1997
21: 06: 08+1030
From:Szijj Ferenc <[email protected]>
Subject: Re: ferencnek
Szia, Zzolt, válaszom a
lathatatlanoknak:
> a nappali haz (vers)
szerkesztőjének mennyire kellett
> igazodnia a kialakult
irodalmi kanonhoz? volt-e olyan
> vers, amelyet
> azért kozolt csupán, mert
kellemetlen lett volna nem
> kozolni?
A Nappali haz versszerkesztoje nem egyedul dontott a versek kozleserol.
Egyebkent elofordult (ritkan), hogy csak azert lett valami kozolve, mert
kellemetlen lett volna nem kozolni – kulonbozo okokbol, nem annnyira a kanon
miatt, hanem hogy pl. ne haragitsuk magunkra az illetot, stb. Tobbszor
elofordult viszont, hogy a kanon ellenere nem kozoltunk valamit. Sokszor
elofordult, hogy teljesen ismeretleneket kozoltunk.
> melyik ket verset
tenned be ebbe az antologiaba?
Egy surgos forditast csinalok, nem tudom vegignezni a nyolc evfolyamot.
Talán egy-egy Tandori- vagy Kukorellyvagy Kemény- (kezembe akadt az iteletnapi
koszonto, az egyik kedvencem) vagy Terey-verset tennek be, esetleg egy sajat
forditast, Waterhouse: Viragok (a duplaszambol). Bocsanat. De talan jobb is, ha
mas valogat.
Meg lehet mar nezni a mese-honlapot? Elkészült tavaly decemberre az az
objekt, amirol beszeltel nyáron? Mi van az Eneklovel?
Ferenc