MIÉRT ÍR ÖN?

Kedves Barátunk!

Paul Bowles Marokkóban élő amerikai író naplójában olvastunk egy körkérdésről, amelyet 1985-ben a Liberation intézett írókhoz. Egyetlen, tömör kérdés volt ez: miért ír Ön ? Megtetszett nekünk ez az ötlet. Úgy gondoljuk, hogy sokakat érdekelne, mit válaszolnának egy hasonló kérdésre magyar írók. Ezért szeretnénk feltenni mi is ezt a kérdést Önnek [...]

Üdvözlettel:

A NAPPALI HÁZ SZERKESZTŐI

BALASSA PÉTER: Nehéz a kérdésre nem patetikus – hamis, hamisan őszinte – választ adni, mert akár rejtett, a szerző számára észrevétlen módon is feltörhet a pátosz; mindig, amikor az ember önmagára irányítja figyelmét. Talán úgy lehet elkerülni, hogy az önmagámra irányított figyelmet is mint valami dolgot, valami külsőt, valamiféle másikat tekintem, persze kikerülhetetlen kockázatként egyes szám első személyben mondva.

Azért írok, mert ha éppen jól megy, akkor nem kell magamra gondolnom, és azért, mert ilyenkor felfüggeszthetem életünk, a realitás megoldhatatlanságának tőlem csaknem független menetét, történetét. Azért írok, mert írás közben feladattá, munkává, dologgá tehetem a viszonylatot, ami én és a dolgok, a világ stb. között fennáll. Írás úján eltöröltetni a nem-énben („csak másban moshatod meg arcodat”) – ennél személyesebb, szemérmetlenebb becsvágyat nem ismerek. „Nem én kiáltok”, ez a paradoxon érdekel.

Azért is írok – természetesen –, mert szeretek honoráriumot kapni. Azért is, mert van bennem annyi tetszésvágy, exhibicionizmus és fontosságtudat – hiúság és büszkeség, de nincs gőg és fennhéjázás –, hogy kifejezőkészségemnek minimális jelentést tulajdonítsak. Az írás a jelentéstulajdonítás élete, halála, feltámadása és új halála. Merőben rejtélyes foglalatosság. Szeretek hatni és nyomot hagyni, akkor is, ha nem áltatom magam: a nyomot hagyás aktusa fontosabb, mint az élettartama, mely percnyi, jó esetben legfeljebb években számítható. A nyomot hagyás, az itt voltam nem azonos a maradandósággal és a fennmaradással. Az emlékezet valójában anonim, szerzője fosztott, a nyomok beépülnek az anonimitásba, ennyi elég. Egyébként: azt hiszem, hogy a tanítás jobban megy nekem, mint az írás. Olyankor, ha írnék, jobban írnék, de hát ez lehetetlen, mert olyankor – tanítok. A tanításban van valami tünékeny nyom, amely azonban mégis mindennél inkább megvolt.

Azért is írok, mert kedvelem az írás testi-érzéki helyzetét, az üldögélést, a levegőbe bambulást és a járkálást a szobában, az írás megszakítását, az abbahagyást, a késleltetést és visszatartást, no meg a folytatást, illetve a szorongást a határidő miatt, az inspiráció és az értelem elapadása miatt. Van valami az írás életformájában, mely hasonlít az igazi semmittevéshez, de ezt most nem tudom megmagyarázni. Írok, mert be akarok lépni egy kapun vagy kilépni rajta, azon, amelynek még a környékén sem jártam soha. írás közben megtudok valamit – a mást, a másikat –, tehát kommunikálok (ha már igazi beszélgetések alig vannak), s ez persze eltűnhet a következő írásig, a kettő közötti szünetben, ha van ilyen szünet (a fejben írásról is vannak emlékeim, élményeim, a villamosozás mondattanától az álmokéig). Van. Nem mindig írok, nem is mindig tanítok, éppen csak elvagyok.

*

bodor ÁDÁM: Ennek igazi okát én egészen biztos, hogy nem tudom, a kérdés sosem foglalkoztatott, talán nem is rám tartozik, nem is próbálom megfejteni. De mindez bizonyára egész életszemléletemmel, elvárásaimmal hozható összefüggésbe, vágyaimmal és kötődéseimmel, és nem utolsósorban azzal, hogy ha én valami jót olvasok, az nekem örömet okoz. Még nagyobb örömet pedig az, ha ilyeneket én magam is írok. Hiúság kérdése is, biztos; ilyenkor egy képzelt világ gazdája vagyok. A szabadság illúziója és még sok minden egyéb. Izgalmas dolog.

*

Esterházy PÉTER: Úgynevezett irodalmi válaszom van kész, belecsapni bármikor egy körkérdés orcájába: Pourquoi? Mindenkinek megvannak a maga indokai: az egyiknek a menekülés a művészet, a másiknak a hódítás eszköze. De az ember menekülhet remeteségbe, az őrületbe vagy a halálba, s hódítani fegyverrel is lehet. Miért éppen írásban valósítja meg hát a menekülést és a hódítást?, olvasom. Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak, hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót. Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert „nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom változtatni”, Zitat Ende, írom.

És volna hétköznapi válaszom is, a Miért lett Ön lómészárszék? dallamára.

Rendes válaszom nincs. De hát a kérdés sem rendes. Vagyis az irodalom nem rendes. Azaz semmi nem indokolja, és semmit nem indokol. Igaz, tudjuk, a nemválasz is válasz.

Vanok vannak. Satöbbi: van vezet világtalant, volt.

*

garaczi LÁSZLÓ: (Mérne.)

Várható tehát, már ami engem illet, a bevett (obligát) paraválasz és metamotyogás, hányahendi és pökveti léhaság, prosztómodern félrezizegés, amivel ugyan dugig már a padlás, és degesz a tüdő – csak az a bibi, nem tok jobbat, mér, te tucc?

Tucc.

Én viszont most már ebben a meglett korban jól megfontolt közérdekből hallgatni szeretnék a hivatás- és küldetéstudatról, az önterápiáról, a lustaságról, a pénzről és szakralitásról, a megszokásról és a kommunikációról, a személyiségfejlesztésről és a nőkről (férfiakról, férfias nőkről etc.), a lélek zengő húrjairól, és nagyon nem szeretnék belebonyolódni az olyasfajta förmedvényes önvallomásba, mely általában úgy kezdi pusztító gondolatmenetét, hogy már egészen kicsi kis gyerekkoromban. Úgy érezném, hogy nyilvánosan szemen köpöm magam, ha még egyszer elsuttognám, hogy milyen bégető örömet érzek, mikor az én aranyos pici mondatocskáim épülnek-szépülnek. (Most is, phű és serc.)

Ha minderről, sűrű bocsánatkérések közepette, lemondok, akkor viszont bármiről beszélhetek, például hallottam egy viccet, hogy megy a sivatagban a Nagy Feró, a Mája Feró meg a Brájen Feri, jól van, mindegy, hagyjuk, mégiscsak egy magasztos téma.

Hát, úgy látszik, én így írok ön. (Felrémlik a kérdezőlánc következő egysége, miért ír a nő.)

Na, tyerbutytok. A Paul Bowlest üdvözlöm.

garazilazi

*

kornis MIHÁLY: írni szabadság.

*

parti nagy LAJOS: Mert írnak születtem. De ez így nem igaz, írnak nem lehet születni. Az inkább lesz. Lehet, hogy egyszercsak, de lesz. Egyszercsak és lassan. Mondhatnám, hogy muszáj, meg éjszakám legmélyebb órája, de így ez sem lenne igaz. Ámbátor az sem igaz, hogy nem. Mert más, hogy végső soron miért, meg más, hogy általában. Most. Most a kedves kérdés miatt, ami persze megválaszolhatatlan. Egyébként fontos kérdés, föl-fölteszi az ember. Mi a jóistennek, így. Írásban teszi föl, meg legmélyebb órákon teszi föl, olykor úgy, hogy érdemes-e? Pedig ez nem kérdés. Praktikusan nem, hiszen ez a dolga.