Németh Gábor

1. Ez különösen száraz ország. Száraz, tehát víz sehol, tehát nincs élet, csak emlékezés az életre. Nem élő, bár úgy tűnik, azt a látszatot kelti, hogy él. Megyek az utcán, azt hiszem, hogy megyek, azt hiszem, ez utca, azt hiszem, élet. Nevetünk, mintha nevetnénk. Várunk valakire, pontosan úgy, mintha várnánk valakire. És az ég pontosan olyan, mint egy különösen száraz ország fővárosa fölött az ég. Sok ezer dolog történik mindennap, életnek álcázva. Százak születnek mindennap, és egészen élőnek tűnnek, de már az első nap vége felé felgyűlik agyukban egy kimutathatatlan folyadék, egy alattomos gáz, és átitatja azt a kis rugalmas karfiolt ott felül. Százak halnak meg. Az esernyővázra feszített bőrzsákban toll, lószőr és fűrészpor, amikor a boncmester kipakol; néha megtörli a kezét egy vizes ronggyal.

2. Kaucsukbabák egy papírmasé-városban. Látszólag szilárd talaj, de óvatosan kell lépni rajta, minden pillanatban beomolhat, szürke porfelhő száll fel, és megül a babák haján és szemöldökén, a csodálkozó, idiótakék babaszemeken. Egy százas körte világít, a műanyag fenyők alatt gyér árnyakat látni. Járás közben megtörik a műbőr a térdhajlatunkban. Máshol összekuszált drótok. Mindig van valami előreláthatatlan, de teljesen jelentéktelen oka vereségeinknek. Nem az a feladatunk ugyan, hogy kerék legyünk a gépezetben, de ez az egyetlen lehetőség, ezért szükségszerű. Tüllfelhők a ragadósra fogdosott, tengerkék üvegharangon, egy kezdetleges világkép utánzata. Mintha mindenütt üveggyapot-darabkák röpködnének. Agyagtányérokban poros, kifakult krepp-papírsaláta, viaszcsirkecombok.

3. Át kell mennie a kihalt parkon, hogy eljusson a házhoz. A gesztenyefákat a promenád mentén kivágták, a törzsüket szétdarabolták, nyilván motorfűrésszel. (Az ágak kissé remegtek, a levelekről por szitált a munkások csizmájára.) Elmosódott körvonalú, nagy foltokban felperzselt fű, de a koromtengerben gyomok szigetei csillognak sárgán; meg kell kerülnie, gyerek-törvény, hogy nem szabad rájuk lépni. Betonpadok, széttaposott gesztenyék. A ház háromemeletes, gondosan befalazott vakablakokkal. Az első emeleten barokk-girlandok, a másodikon kimért klasszicizmus, kontár pszeudo-bauhaus a harmadikon. És nincs egyetlen valódi ablak sem. A tető leégett, az elszenesedett gerendák között behull a fény. Ahogy belép a házba, látja, hogy csak kulissza, belül nincsenek emeletek. Körben az óriási falfelület egyetlen hatalmas freskó, amely mindazt ábrázolja, amit egykor elrejtett: kavicsos utak egy elhagyatott vidámparkban, a herceg kocsija éppen befordul a kapu alá, a szolgák mélyen meghajolnak, a kút körül gyerekek labdáznak, egy bársonykabátos kisfiú karikát hajt, a jóvátehetetlen megakadályozásához a bakon ülő tagbaszakadt férfi bravúrjára van szükség (látni, ahogy a gyeplő megfeszül). A bal oldali falon egy kis tó, partján villámsújtotta fa, melynek egyetlen ága ismét zöld leveleket hajt. A fák fölött eltekintve, a tó mögött távol egy templomtornyot látni, sejthetjük, hogy éppen harangoznak; a fa alatt ülő hölgy felpillant az ölében tartott könyvből. A jobb oldali falról egészen a második emelet magasságáig lehullott a vakolat, a repedezett, hullámos perem fölött csak a festett égbolt és egyetlen felhő. Egy aggastyán arca profilból.

Az elszenesedett gerendák között felnéz a valódi égre, és összehasonlítja a kétféle kéket, az egyiket megsebezte a lehulló parázs, a másikat egy kondenzcsík vágja ketté. A hátsó falon éjszaka van, az erdő fái alig kivehető árnyak, viharfelhő takarja a csillagokat, csak az újhold sarlója ragyog a fák fölött, és egy felületes szemlélő talán észre se venné a fekete köpenybe burkolózott férfit, kilép egy erdőszéli, magányos tölgy mögül, a mélyen homlokába húzott csuklya árnyékba borítja sápadt arcát; a köpeny szétlebbenő szárnyai közül megfoghatatlan világosság árad, titokzatos ragyogás, mely fogva tartja tekintetét, nézi, míg végül le kell hunynia a szemét.

(Coda) Mindig ugyanaz az álom. Egy óriási vastraverz csúcsán egyensúlyozom, egy iszonyatos méretű mászóka, apró, négyszögletes alapterülete félelmet keltő, és nevetséges ellentétben áll a szerkezet elképesztő magasságával, a monstrum kissé kileng, a keresztvasak részvétlenül csillognak a kora délutáni nap fényében, és a legmagasabb házak tetői is elérhetetlen mélységben vannak, hiába kiáltozom, senki sem hallja. Néha társaim is vannak, de nem tudunk egymásnak segíteni, lemászni lehetetlen, és ahhoz is kapaszkodni kell, hogy fennmaradjunk; ha lenézek, látom, hogy életfontosságú elemek hiányoznak, és nincs stratégiám, hogyan hidaljam át a hiányosságokat; itt fogunk maradni, míg csak erőnk végére nem jutunk, s a végelgyengülés vagy egy kétségbeesett, őrült menekülési kísérlet következtében végleg le nem zuhanunk

SZIJJ FERENC fordítása