Richard Brautigan

1.

Múlt éjjel egy barátommal iszogattam, aki minduntalan feleségére pillantott a bár másik végében. Két éve külön élnek: reménytelen ügy.

Egy másik férfival beszélgetett. Láthatóan nagyszerűen megvoltak egymással.

A barátom visszafordult és a versesköteteim iránt érdeklődött. Bár másodvonalbeli költőnek tartanak, az emberek néha feltesznek hasonló kérdéseket.

Valamikor megvoltak neki a könyveim, mondta, de ma már nincsenek meg. Elvesztek. Az egyik nem kapható, válaszoltam, a másikat megveheti a Városi Fények Könyvesboltban.

A feleségére pillantott. Épp nevetett valamin, amit a másik férfi mondott, akiről csak úgy sütött az elégedettség. Hiába, így megy ez.

– Tartozom egy vallomással – szólalt meg a barátom. – Emlékszel arra az estére, amikor munkából hazajövet együtt találtalak téged meg a feleségemet édes vermutot iszogatva a konyhában, és mindketten részegek voltatok?

Emlékeztem rá, bár nem történt semmi. Ücsörögtünk a konyhában, lemezeket hallgattunk, és berúgtunk az édes vermuttól. Valószínűleg még sok ezren tették ugyanezt Amerika-szerte.

– Nos, amikor elmentél, odamentem a könyvespolchoz, levettem azt a két kötetet, darabokra téptem, és a fecniket a padlóra szórtam. Nincs az az isten, aki újra öszeragasztgatta volna azt a két kötetet.

– Egyszer hopp, máskor kopp – mondtam.

– Mi van? – kérdezte.

Kicsit részeg volt. A pulton három üres sörösüveg állt előtte. Címkéik gondosan levakarva.

– Én csak megírom a verseket – mondtam. – Nem őrködöm minden egyes oldal fölött. Nem vigyázhatok rájuk örökké. Nem volna semmi értelme.

Egy kicsit én is részeg voltam.

– Azért jó lenne – mondta a barátom –, ha meglennének azok a könyvek. Hol kaphatnám meg őket?

– Az egyiket öt éve nem láttam. A másikat megveheted a Városi Fényekben – mondtam, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy gondolatban összerakjam és lejátsszam, mi is történhetett azután, hogy kiléptem a konyhából és hazamentem, és úgy égett a testem, hogy édes vermutba mártott villanykörtének éreztem magam.

Mit mondott, mielőtt odament a polchoz, hogy leemelje a könyveket, és darabokra tépje őket? Mit mondott az egyik, mit mondott a másik, melyik könyvre került sor először, meddig tartott az egész? Milyen elbűvölően egészséges indulat – és azután vajon mi történhetett?

2.

Egy évvel ezelőtt a Városi Fények Könyvesboltban feltűnt, hogy valaki az egyik verseskötetemet nézegeti. Tetszett neki a könyv, de tétovázott.

Újra megnézte a címlapot, megint belelapozott. Megállított egy-egy lapot, mintha óramutatók lennének, és elszórakozott azon, mennyi az idő. A könyv hét órát mutatott, amikor elolvasott egy verset. Aztán ismét erőt vett rajta a bizonytalanság, elfeledtetve vele az időt.

Visszatette a könyvet a polcra, majd megint leemelte. Tétovázása ideges vibrálássá vált.

Végül egyik zsebéből elővett egy érmét. A könyvet hóna alá fogta. A könyv most fészek volt, a versek pedig tojások. Feldobta az egycentest, elkapta és a kézfejére csapta. Felemelte a tenyerét.

Visszatette a könyvet és kisétált. Úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült. Odamentem a polchoz, és észrevettem, tétovázása ott maradt a padlón. Mintha agyagból lett volna, mégis tele valami eleven vibrálással. Zsebembe csúsztattam, és otthon, jobb dolgom nem lévén, eme kis írássá formáltam át.

ERDÉLYI ANNAMÁRIA fordítása