Richard Brautigan
IRODALMI ÉLET
KALIFORNIÁBAN – 1964
A cím egyfajta sajátos rekonstruálási
folyamatot indított be bennem. Ha csakugyan zajlik az irodalmi élet, és
ráadásul nem is akárhol, hanem Kaliforniában, akkor csakis szappanoperákból
jól ismert toplistákról, bestsellerekről lehet szó, melyeket nyugdíjas,
reggelente kocogó, enyhén gömbölyded hölgyek szavazatai alapján állítanak
össze.
Csakhogy Brautigan
másfajta, mondhatnánk így is, emberközeli irodalmi életről ír. Az, amit
leír és az, ahogyan ezt leírja, kaliforniásan laza. És meg kell adni, az
„irodalom szentsége mindenek felett” hangoztatok számára meglehetősen
bizarr.
Könyvek sorsáról ír a laza
amerikai, amikor az író látszólag kénytelen sorsára hagyni több példányban
eladott könyvét. Szóval két történet, két elképzelhető könyvsors:
1. Az író egyszer édes
vermutot szürcsöl a könyvtulajdonos feleségével. Persze nothing |
happens közöttük, de a férj mégis fecnikre tépi
a két könyvet.
2. A Városi Fények
Könyvesboltban egy Valaki érme segítségével oldja meg a könyvvásárlás
dilemmáját. Persze Fortuna épp akkor, épp azt a könyvet nem szereti. Istenem,
megesik. A könyv írója mindezt végignézi.
„Nem őrködöm minden
egyes oldal fölött. Nem vigyázhatok rájuk örökké” – ezt mondja Brautigan,
csakhogy éppen az ellenkezőjét cselekszi, a fikció szintjén, igaz.
Eljátszik azzal a gondolattal, hogy a férj eszeveszett könyvpusztításának
melyik kötet esett először áldozatul. Egyáltalán mikor történhetett ez?
Milyen replikák röpködhettek a fecnik fölött? Vagy egyszerűen csak a
Valaki otthagyott vibráló tétovázását felveszi a padlóról, zsebébe csúsztatja,
és ama kis írássá formálja át...
JOIKITS MELINDA |
1.
Múlt éjjel egy barátommal
iszogattam, aki minduntalan feleségére pillantott a bár másik végében. Két éve
külön élnek: reménytelen ügy.
Egy másik férfival
beszélgetett. Láthatóan nagyszerűen megvoltak egymással.
A barátom visszafordult
és a versesköteteim iránt érdeklődött. Bár másodvonalbeli költőnek
tartanak, az emberek néha feltesznek hasonló kérdéseket.
Valamikor megvoltak neki
a könyveim, mondta, de ma már nincsenek meg. Elvesztek. Az egyik nem kapható,
válaszoltam, a másikat megveheti a Városi Fények Könyvesboltban.
A feleségére pillantott.
Épp nevetett valamin, amit a másik férfi mondott, akiről csak úgy sütött
az elégedettség. Hiába, így megy ez.
–
Tartozom egy vallomással – szólalt meg a barátom. – Emlékszel arra az estére,
amikor munkából hazajövet együtt találtalak téged meg a feleségemet édes
vermutot iszogatva a konyhában, és mindketten részegek voltatok?
Emlékeztem rá, bár nem történt
semmi. Ücsörögtünk a konyhában, lemezeket hallgattunk, és berúgtunk az édes
vermuttól. Valószínűleg még sok ezren tették ugyanezt Amerika-szerte.
–
Nos, amikor elmentél, odamentem a könyvespolchoz, levettem azt a két kötetet,
darabokra téptem, és a fecniket a padlóra szórtam. Nincs az az isten, aki újra
öszeragasztgatta volna azt a két kötetet.
–
Egyszer hopp, máskor kopp – mondtam.
–
Mi van? – kérdezte.
Kicsit részeg volt. A
pulton három üres sörösüveg állt előtte. Címkéik gondosan levakarva.
–
Én csak megírom a verseket – mondtam. – Nem őrködöm minden egyes oldal
fölött. Nem vigyázhatok rájuk örökké. Nem volna semmi értelme.
Egy kicsit én is részeg
voltam.
–
Azért jó lenne – mondta a barátom –, ha meglennének azok a könyvek. Hol
kaphatnám meg őket?
–
Az egyiket öt éve nem láttam. A másikat megveheted a Városi Fényekben –
mondtam, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy gondolatban összerakjam és
lejátsszam, mi is történhetett azután, hogy kiléptem a konyhából és hazamentem,
és úgy égett a testem, hogy édes vermutba mártott villanykörtének éreztem
magam.
Mit mondott, mielőtt
odament a polchoz, hogy leemelje a könyveket, és darabokra tépje őket? Mit
mondott az egyik, mit mondott a másik, melyik könyvre került sor először,
meddig tartott az egész? Milyen elbűvölően egészséges indulat – és
azután vajon mi történhetett?
2.
Egy évvel ezelőtt a
Városi Fények Könyvesboltban feltűnt, hogy valaki az egyik verseskötetemet
nézegeti. Tetszett neki a könyv, de tétovázott.
Újra megnézte a címlapot,
megint belelapozott. Megállított egy-egy lapot, mintha óramutatók lennének, és
elszórakozott azon, mennyi az idő. A könyv hét órát mutatott, amikor
elolvasott egy verset. Aztán ismét erőt vett rajta a bizonytalanság,
elfeledtetve vele az időt.
Visszatette a könyvet a
polcra, majd megint leemelte. Tétovázása ideges vibrálássá vált.
Végül egyik zsebéből
elővett egy érmét. A könyvet hóna alá fogta. A könyv most fészek volt, a
versek pedig tojások. Feldobta az egycentest, elkapta és a kézfejére csapta.
Felemelte a tenyerét.
Visszatette a könyvet és
kisétált. Úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült. Odamentem a polchoz, és
észrevettem, tétovázása ott maradt a padlón. Mintha agyagból lett volna, mégis
tele valami eleven vibrálással. Zsebembe csúsztattam, és otthon, jobb dolgom nem
lévén, eme kis írássá formáltam át.
ERDÉLYI
ANNAMÁRIA fordítása
orsós László jakab: A Nappali ház nem tud szinkronba lepni más
– nyugati vagy keleti, ebben a tekintetben édesmindegy – irodalmi lapokkal. Nem
tud, mert önmagáról való elképzelése akadályozza meg ebben, mellyel
valószínűleg nem áll egyedül a többi – nyugati vagy keleti – irodalmi lap
között. Egy irodalmi lap ugyanis lényegileg, utolsó lélegzetéig egyediségre
törekszik. Arra, hogy pontosan és karakteresen képes legyen kifejezni a csak
rá, azaz csak arra a néhány szerkesztőre jellemző gondolatrendszert,
akik az adott lapot jegyzik.
Irodalmi
lapot szerkeszteni tehát annyi, mint hátat fordítani a többi lapnak. Ám minden
lapszerkesztő egy kétlábon járó biológiai csoda: hátul is van szeme
mindannyiunknak. Nem nézünk oda, mégis látunk mindent.
Az igazat
megvallva, sok újat nem láthatunk, bárhová is nézünk. A műfajok kötöttek,
a stílusok helyspecifikusak.
Miért jó
mégis ismerni, olvasni, lapozgatni különböző folyóiratokat? Mert olyanok,
mint egy orvosnak a szakirodalom. Abban a tekintetben legalábbis, hogy a
szerkesztő szembesülve egy nagy és változatos felülettel inspirációkra
lelhet. Megtudhatja belőlük, hogy milyen is a saját módszere. Mások
megoldásaiban magát ellenőrzi. Alapjában minden ismerős számára –
csak az arányokat figyeli, az apró mozdulásokat, egy-egy lap kémiáját.
Ezért
mindegy, hogy az adott lap angolszász-e vagy német, szlovén vagy francia.
A
szerkesztő a sorok között olvas, onnan nyeri erejét és
elbizonytalanodásait egyaránt.