Darvasi László
VEISZ, A BÉNA
Veisz
az ablak előtt ül, bámulja az utcát, amely a térre fut.
Látja Veisz a hitvány gömbakácokat, a fűszeres rikító cégtábláját és a
nemzeti hős galambszaros szobrát.
Hétvége
van, kihalt a város.
Igyekezz
már, kiáltja Veisz, s közben a zongorára pillant.
A zongora a nappali sarkában áll, régi családi darab, Veisz tudomása
szerint itáliai szerzemény. Veiszné kilép a fürdőszobából, megáll az ura
előtt, s mint aki nem tehet mást, elmosolyodik. Veisz úgy fordul a
tolószékkel, hogy pontosan szembekerüljön az asszony kissé telt, de formás
testével. Veisz gyakorlott alapossággal vizsgálja a feleségét, fejét megbillenti,
szeme összeszűkül, nyelve az alsó ajkára siklik. Veiszné a prágai
vállpántos nyári ruhát vette föl, lábujja körmeit, a száját kifestette,
arckrémet, púdert, szemfestéket is használt, a haja frissen besütve. Veiszné
szép. Veisznének könnyű mandulaillata van.
Fordulj
meg, mondja Veisz.
Az
asszony lassan fordul.
Biztos,
hogy ez a nyaklánc kell, tűnődik Veisz.
Az
asszony elpirul, és a nyakához kap.
A
mandulaszeműek jobban állnának?
Veiszné visszasiet a fürdőszobába, ahonnan nyomban halk, kapkodó
zörgés hallatszik, és amikor kijön, már a másik gyöngysor csillog a nyakában.
Teríts,
mondja Veisz, mindjárt itt lesz!
Veiszné terít. Három terítéket rak a nappali kerek asztalára. Hozza a
gőzölgő levest, a zöldségestálat, a csontostálkát. Ahogy errefelé
szokás, háromféle torma, üvegcse darált bors is kerül az asztalra. A mártás, a
húsos- és a zöldköretes tál, miképpen a desszert, egyelőre a konyhában
marad. Veisz közben elfoglalja a helyét és vár. Az arca mozdulatlan. Veiszné is
leül, a férjére pillant.
Biztos,
hogy eljön, kérdezi bizonytalanul.
Késik, mondja Veisz, de a következő pillanatban kopogtatnak. A vendég
telt, vörös arcú fiatalember, fekete haja csillog a zselétől.
Egyszerű szürke öltönyben van, csak a cipőjén ült meg a por, jelezve,
hogy gyalog jött az állomástól. Az állomás messze van, a vendég szeme gyanúsan
csillog. A kezében viszont ott libeg a hirdetési újság és az a sárga boríték,
melyet Veisz küldött neki.
Szótlanul
esznek.
Veisz az étkezés alatt jószerivel ügyet sem vet a vendégre. Veisznét figyeli,
az asszony minden mozdulatát figyeli, hogyan emeli a szájhoz a leveses kanalat,
hogyan válnak el egymástól az ajkak, hogyan rág, hogyan nyel, hogyan nyúl,
kissé előrehajolva, a csontostálért, miközben kivillan hónaljának dús
szőre, hogyan fogja ujjaival a fényes csontot, hogyan szopogatja, hogyan
babrál a gyöngysorral, hogyan pillant mind gyakrabban a vendégre... és így
tovább. A vendég jellegtelen fiatalember lenne, ám vendég mivolta különössé és
titokzatossá teszi. Veiszné most már egészen nyíltan bámulja a vendéget,
éppolyan fegyelmezetlen érdeklődéssel, mint ahogy Veisz bámulja őt, s
a viszonyok e nem túl bonyolult rendszeréből némiképp kilóg a fiatalember,
aki bár először jár itt, s először találkozik Veisszel és Veisznével,
láthatóan csak az evésre koncentrál. Többször is szed, jóízűen és
élvezettel, talán egy kissé túl gyorsan eszik.
Igyon
is, kínálja Veisz, és bort önt neki.
Még egy
pohárral, mondja Veisz, és újra tölt.
A vendég mosolyog, bólint, és lehajtja az újabb pohár bort. Aztán
cigarettázik, most már ő is nézi az asztalt letakarító Veisznét,
meg-megszívja a fogát, fapálcikát kér. A kávéba nem tesz cukrot, mégis
megkavarja.
Aztán
feláll, nyújtózkodik. Ropogtatja a csontjait.
Tudja a
dolgát, mondja neki Veisz.
Ahogy kérte, Veisz úr, mondja a vendég, és újra Veisznére pillant. Olyan ez
a pillantás, akár a parancs. Az asszony tehát feláll, elhúzza a hálószoba
függönyét, s eltűnik a félhomályban. A vendég utánaindul, de még megáll
Veisz tolókocsija előtt.
Most
fizet vagy utána, kérdezi.
Most fizetek, mondja Veisz, és felhajtja térdéről a könnyű
pokrócot, papírpénzt vesz elő, számol, közben jár a szája.
Ahogy
megegyeztünk, mondja, és átnyújtja a pénzt.
A
vendég is számol, a pénzt a zsebébe gyűri.
Eszébe
jutott még valami, Veisz úr?
Nem,
köszönöm.
Most
még szólhat.
Minden
rendben, kezdheti.
Veisz
nézi a vörös arcot, az elnagyolt, mégsem kellemetlen vonásokat.
Arra
kérem, mondja Veisz, hogy csöndben csinálja.
Csöndben?
Hang
nélkül.
A vendég bólint, aztán belép a hálószobába, az ajtót nyitva hagyja. Veisz
tolószéke a nyílásig gurul, s a férfi úgy állítja le, ha akar, még beláthasson
az elsötétített szobába, lásson valamit az. ágyból, a maga éjjeliasztalkájából,
melyen még ott a reggeli víz, a fényesfehér gyógyszeres doboz s az éjszakai
olvasmány. Veisz látja az ágy fölé függesztett családi fotográfiát is. Veisz
most lepillant. A vendég már Veiszné testén fekszik. Veisz vár. Veisznek nem
kell sokáig várnia. Néhányat reccsen az ágy, majd a nyikorgás lassú
határozottsággal ütemessé válik. Az asszony viszont gyors és ritmustalan
sóhajokkal kezdi, mintha az ágynyikorgás pontossága és szabályszerűsége
ellen akarna lázadni. Testi fájdalom, habár mind több céltudatosság is
elegyedik ezekbe az elkapkodott sóhajokba. De hirtelen mintha egy gyerek sírna
fel. Egészen elvékonyul az asszony hangja, akár egy csecsemőé, hol
cincogó, hol meg nyikorgó, de ez sem tart sokáig. Az asszony hangja mélyebb
tónust ölt, olyan ez, mint amikor egy jármű felveszi az utazósebességet,
szabályos ritmusban liheg Veiszné, s nyilván így is jutna el a nemi öröm
végpontjáig, ha a vendég nem változtatna a pozitúrán, s nem alkalmazna váratlan
elmozdulásokat, ha nem gyorsítaná és lassítaná testének ritmusát, s az asszony
hangja, némi késéssel ugyan, de mindig hűen követi a vendég váratlan
megoldásait. Veiszné már beszél is. Kiabál, hogy a következő pillanatban
nyöszörögjön, s a nyöszörgésből lázas és érthetetlen suttogás lesz, majd
újra cincogó lihegés következik, mi több, egy-egy elfojtott sikoly is kiröppen
Veiszné ajkai közül. Veiszné az utolsó néhány percet gyakorlatilag
végigkiabálja. A szavak érthetetlenek, viszont úgy tűnik, mintha a néma
vendég helyett is ő akarna szólni.
Aztán
egyszerre csönd lesz.
Veisz a
zongorához gurul, aztán visszafordul.
Veisz
olyan türelmetlen és zaklatott, hogy remeg a keze.
Lecsúszik
térdéről a gyapjúpokróc, észre sem veszi.
A szoba homályából kilép a vendég, poros cipője a kezében, a másikkal
az inge nyakát gombolgatja. Kócos és fáradt, de főképpen bizonytalannak
tűnik. Nézi a bénát, Veisztől azonban hiába vár elismerést vagy
megerősítést. A pokrócért hajol, odanyújtja Veisznek.
Már fel
kellett volna öltöznie, mondja hirtelen Veisz.
A vendég szó nélkül felveszi a cipőjét, vár még néhány pillanatig,
utoljára még rátapint a nadrágja zsebébe gyűrt pénzre, aztán köszönés
nélkül kifordul az utcára. Azon a néhány cseppnyi váladékon kívül, melyet
Veiszné éppen törölget magából, semmit sem hagy ebben a lakásban, sem
bosszúságot, sem bizonytalanságot, sem pedig olyasmit, amit néha örömnek,
rosszabb pillanatainkban elégedettségnek nevezünk. Néhány nap múlva talán az is
kétséges lesz, hogy járt-e Veiszéknél vendég valójában. Veiszné, mintha csak az
ajtócsapódásra várt volna, most lép be a nappaliba. Még mindig kipirult, a
haját igazgatja. Izzadságcsöppek fénylenek a homlokán, a nyakán vörös csík fut
keresztbe. Veiszné sóhajt, a zongorához, lép, a terítőt leveszi róla,
gondosan összehajtja. Veisz majdnem fellöki az asszonyt, olyan türelmetlenül
gurul a hangszerhez. Veiszné tudja, hogy az urát ilyenkor nem zavarhatja. Veiszné
tehát leül, kezét az ölébe ejti, és kifejezéstelen szemekkel nézi a férfit.
Veisz végigfuttatja ujjait a billentyűkön.
Megáll,
újrakezdi.
Dúdol
magában, elgondolkodik, rájegyez a kottalapra.
Satíroz
aztán, és újra jegyez.
Veisz,
a béna végre dolgozhat
EPERJESI ÁGNES: Sült kép 65 pötty hűlt helyével