Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Garaczi László

Garaczi László

EKSZTATIKUS MONOLÓGOK

Podmaniczky Szilárd: Haggyatok lótuszülésben

A „Nappali ház-szellemiség” elsősorban a külalakot jelenti számomra, és ezt egyáltalán nem pejoratívan értem, sőt: úgy gondolom, hogy a szövegek fölött lehet vitatkozni, de a lapot mint tárgyat elutasítani képtelenség, mert ez a tárgy van, éppoly természetesen, ahogy minden, amire ez az ige rámondható.

Persze, ennek, mint minden igazán jelentős egyéniségnek, rettenetes a pusztító hatása. Garaczi László és Balázs Attila és Szijj Ferenc meg Bazsányi Sándor vagy Ősi János, meg Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter és Nádas is jól vigyázzanak, mert mindannyian, azok is, kiknek a neve meg sem említődött, így együtt egy vékony, téglalap alakú és nagyon szép folyóiratot jelentenek, s az embernek olykor kedve volna elfelejteni minden mást, és úgy gondolni a magyar irodalomra, mint erre a bizonyos folyóiratra. Nem hiszem, hogy volna nagyobb csoda ennél.

A szövegem pedig lehetne a Nádas Péter Helenje, vagy a Parti Nagy Rókatárgya, meg

Láng Zsoltnak A Sütője, de talán Garaczi Lászlónak az Eksztatikus monológok című írása lenne a legjobb, mert talán ő az a szerző, aki leginkább rányomta egyénisége bélyegét a lapra. Persze most ellentmondásba kerültem önmagammal, kellemetlenül érzem magam, forgolódom álmomban, de végül fölülök az ágyban, és annak az embernek a magabiztosságával, aki nem alszik már, de még nem ébredt föl, azt mondom: mintha Garaczi Lászlónak az egyénisége nyilvánulna meg legjobban a lapban, vagy mintha a lap egyénisége a Garacziéban fejeződne ki igazán, olyan szimpatikus, sovány és szemüveges, jól elhasznált fiú ez a Gara, ide-oda lődöz, meg ilyesmik, szóval pont egy ilyen lapot képzelsz el a számára.

Az írás az 1994/3-as számban jelent meg, és Podmaniczky Szilárdról szól, akiről szintén lásd a fentebbi bekezdést.

DEMÉNY PÉTER

Podmanczky könyve műalkotás, s mint ilyen, szabad, eksztatikus, bonyolult, és az egészet habzsoló, de van egy dimenziója, ami közelebb áll a racionális megfontolások világához, és így ennek az elemzésnek a módszeréhez is: a szerkezete. Laikusként is tudható, hogy az író általában utólag rendezi sorba az írásait, amivel önkéntelenül is elárulhatja, hogy mi „az egészről” a véleménye. Ekkor már ő is kívülálló, aki szerkesztőként kezeli a művet – vagy olvasóként (vagy épp értelmezőként). Mikor megpróbál elképzelni egy ideális konstrukciót vagy szekvenciát, ami az adott összetevőknek megfelel, tehetségének valamely más részét működteti, mint amivel a szövegek alapanyagát létrehozta. Bizonyos esetekben a címadás vagy a szövegek belső megszerkesztettsége is lehet árulkodó, de a kötet egész kompozíciójára föltétlenül érdemes egy pillantást vetni, hisz még rajta érezhetjük az író útra bocsátó, utolsó pillantásának melegét. És ez még akkor is így van, ha a szerkesztésben segítséget kap a kiadó munkatársától, jelen esetben Podmaniczky: Abody Ritától.

Egyszóval megpróbálhatjuk a szerkezet felől megközelíteni a művet, az olvasás természetes, időbeli linearitásából kiindulva.

A rövid és önironikus beköszöntő után A nyugalmazott című kisregény következik, majd Dózisok Könyve címmel három ciklusban kisprózák.

A kisregényben egy áttekinthető, epikus szerkezetben és regényvilágban jelennek meg azok a motívumok és eljárásmódok, amelyek a kisprózák delíriumos eksztázisában nehezebben azonosíthatók; a kisregény tehát használati utasításként is felfogható a továbbiak olvasásához. A Dózisok Könyve első ciklusa, címéhez méltóan – A tartalom és a forma hármas egysége – az irodalom, a művészet mibenlétét firtatja, persze nagyon is sajátos módon, a második ciklus – Uganda – mondjuk: elszámol Istennel; a harmadik – Életrajzom előképei – átbillen a nagy témák után egy szelídebb, vallomásosabb világba (ami nem jelenti azt, hogy időnként ne vacognak a fogunk), hogy a végén, befejezésként megint rátegyen egy lapáttal néhány olyan erős írással, amiben az eddigiek tanulságai összegződnek.

Mindez egyelőre hipotézis, kimért és száraz leírás arról, ami a könyvben az őrjöngő szeretetlenség és a kábult hiány szeretnivaló és plasztikus megjelenése.

Vessünk egy pillantást a kisregényre.

Megjelenik egy elbeszélői pozíció és egy elbeszélő én, mely az egész könyvre jellemző. A szövegek nagy része ugyanis: monológ, és a szövegek egy részében megjelenik a „nyugalmazottnak” valamely mutációja. Ez a beszélő hőbörög és prézsmitál és okoskodik és panaszkodik és anekdotázik és átkozódik és lamentál a szövegekben, azokban is, amelyek nem monológ formájúak: itt mintegy belefúródunk a „höbörgő én” tudatába.

Mit tudunk meg erről a beszélőről. Vajon ez a többé-kevésbé körvonalazódó alak, aki megszólít mindkét a könyv lapjairól, mennyiben azonos „a szerzővel”, és mennyiben azonos Podmaniczky Szilárddal? Egyáltalán hasznos-e ezzel a kérdéssel foglalkozni?

Ez a monologizáló én általában egy középkorú, magányos, pszichopata férfi. A „pszichopata” enyhe kifejezés, nem, ez egy komplett őrült, aki egy lepusztult, világvégi világban, kényszerképzetek és mániák rabságában tengeti életét, mint Beckett figurái. A nyugalmazott éjjeliőr düledező viskójában beteges képzelődéssel és kényszeres minimál cselekvésekkel tölti idejét, a város lakóinak férgekkel történő elpusztításáról ábrándozik. E pusztításvágy nem démonikus, hanem a hősködő és hazudozó nagyotmondás erőtlen fenyegetőzése, és valami duzzogó, gyermeki sértődöttségből fakad. Egy csizmanadrág és egy Bolond nevű kutya a legközelebbi társai, és úgy tűnik, hogy nagyon régóta nem mozdult ki remeteodújából. A kisregény tulajdonképpeni epikai szerkezete arra épül, ahogy hősünk kiaraszolt ebből a zárt, de eszelős fantáziákkal zsúfolt világból egy „evilágba”, ami nem kevésbé különös, de metaforikussága kitapinthatóbb. A kiaraszolás állomásai: hősünk a pincében csákányt talál, amivel ásni kezd az udvarban, itt csontokra bukkan – (így értesülünk a kutya haláláról, amihez a könyv egyik legsúlyosabb mondata tartozik: „Ott álltam a döglött Bolond fölött.”) –, felgyújtja házát, végignézi, ahogy a házból menekülő férgek és patkányok megtámadják a „háztűznézőbe” járó szomszédokat, aztán vándorolni kezd, találkozik valamikori szerelmével, hogy azonnal újból elhagyja, majd egy papra bukkan, aki elveszítette a hitét. A bányató partján búcsúzunk tőlük egy kietlen és néma piknik élőképével.

Ahogy a nő kihúzza hősünket az út menti árokból, hazavonszolja a hátán, forró teával kínálja, és lefekteti, hihetnénk, most hősünk fogja kihúzni a papot a metafizikai kátyúból, de nem történik ilyesmi, ráadásul emlékezünk egy harminc oldallal előbbi jóslatra, mely szerint „a fácántollas vadászmester” a tóparti tisztáson fogja felfedezni hősünk holttestét. A zárókép idillje tehát legalább annyira baljóslatú, mint kietlen.

Hősünk mégis egy olyan pályát ír le, ami az eszméléssel, a megtisztulással analóg. A töppedt semmittevésből és kényszeres szöszmötölésből a cselekvés, a kapcsolatteremtés evilágába lép, ami akkor is figyelemreméltó, ha e kapcsolatok a szerelem és a barátság üres emlékei. Tehát nem negatív fejlődésregénnyel állunk szemben, hanem a fejlődésregénynek egy végsőkig redukált fajával, amiben a fejlődést az jelenti, hogy a főhős eszelősségének a szintje (minősége) megváltozik. („Felrombolás”, mondja Podmaniczky egy interjúban.) Van valami egészségesen üdítő abban, ahogy hősünk egy rezignált bölcs nyers őszinteségével baszogatja a hitehagyott kispapot. „Tudtam, hogy bunkó vagyok, de azzal is tisztában voltam, hogy ezúttal csak bunkó lehetek, most ez dukál nekem.” A XX. századi regények és novellák világában, ha egyáltalán van ilyen jellemfejlődés (vagy állapotváltozás), akkor a hős a kezdeti reménytelenségből egy kétségbeesett kísérlet árán még mélyebb reménytelenségbe süpped. Itt nem ez történik, de optimista derűlátásra sincs okunk. Horizontális elmozdulás a kezdeti kifosztott állapotból egy másfajta kietlenség irányába, mégis mindez pusztán a mozgás életszerű élménye által valami reményfélét sugall. Ugyanezt a titkos többletet sugallja a kisregény megírásának ténye, hisz nem lehet olyan kilátástalanul nihilista szöveget írni, amely a „jól megírtság” okán ne „transzcendálná” önnön semmijét. A rossz világról jó könyvet írni annak a titkos állításnak az álcája, hogy a világ mégsem olyan rossz. Ráadásul nagyon is szembetűnő az a különbség, ahogy a szereplők kommunikációs káoszával szemben a narrátor-beszélő időnként megszólítani igyekszik az olvasót, ha szkeptikus tónusban is. Beszélgetést kezdeményez a beszélgetés lehetetlenségéről.

A kisregény nem Podmaniczky Szilárd, szegedi író beszéde, hanem a főhős feljegyzései. Ez. a narrátor nem azonos az íróval, az is nehezen elképzelhető, hogy leírja a gondolatait (és főleg megjelentesse azokat a JAK-füzetekben). Tehát az író konstrukciója ő, az írói énnek egy eleven konfigurációja, de továbbra is kérdés, hogy mennyiben az énből növesztett én, mennyiben a szerző tapasztalatainak egy sajátos feldolgozása, mennyiben projekció, és mennyiben írói hatások (például Beckett) manifesztációja.

Mivel az értelmezésnek ugyan becsvágya, de nem kizárólagos célja, hogy eljusson az íróig, a személyiség titkáig, egyelőre ragaszkodjunk a szöveghez.

Ez a szöveg Beckett mellett kortárs magyar szerzőkkel is rokonságot mutat, Esterházy, Hajnóczy, Németh, Szijj, Solymosi, Kemény neve említhető. Ha csak a rokoni szálakra redukáljuk, állítható-e, hogy ez egy posztmodern Beckett beszéde? Mi ennek az állításnak a hozadéka?

Beckettre emlékeztetnek Podmaniczky lepusztult figurái és tájai, a monológforma (nem csodálkoznék, ha Podmaniczky majd darabot írna), a szereplők életének abszurd és kisszerű logikája, valamint a kínzó, de nagyon is megfogalmazott istenhiány. Ez utóbbi viszonylag ismeretlen a legújabb magyar irodalomban, úgy tűnik, hogy ez a „nagy téma” nem foglalkoztatja a szerzőket látványos módon, ellentétben az előző generációval (Esterházy, Nádas, Komis, Krasznahorkai stb.). Podmaniczkynál a kisregényben és a rövidprózákban is – bújtatottan vagy direkten – ott visszhangzik a bánatos vagy őrjöngő kérdés, hogy miért nincsen Isten. Beckett negatív teológiájával szemben ez az istenkeresés frivolabb és kevésbé reménytelen. Az istenhiány és a nőhiány egy tőről fakad, ama sarkalatos felismerés révén, hogy ha nincs Isten, akkor nő sincs. Podmaniczky úgy nyilatkozik, hogy „nincs semmiféle világképem, úgy érzem, minden változik bennem és körülöttem is”. Az Isten-probléma valamiképp archaikus mozzanatnak tűnik, és egyelőre eldönthetetlen, hogy a Beckett-hatásból származik-e vagy a szerző személyes nosztalgiája.

Másrészt Beckett szövegeinek egyenletes stilizáltságával, a nyelv konzekvens lecsupaszítottságával, elidegenedett, atomizált, egydimenziós, kiüresedett figuráival szemben ez a szövegvilág és emberkép összetettebb és egyben szétszórtabb. Podmaniczky alakjai nem üresek, hanem inkább túlságosan is összetettek (ami az ürességnek az izgága formája). Ebbe a tágasságba az is belefér, hogy a szerző egy kicsit „régimódian” „istenezik”. A búsongás közhelyei helyett itt egyfajta virtus tánc zajlik a téma körül, aminek során a hiány mindig másképp jelenik meg, akár a legteltebb hit formájában is (A fal).

Podmaniczky világának stilizáltsági szintje meghatározhatatlan: a naturalisztikus leírás egy pillanat alatt elemelkedik, szürrealista fantáziálásba, ami nem olyan szokatlan, ám nemcsak a „valóságszintek” keverednek, hanem a stilisztikai szintek is, ugyanaz a beszélő vagy szereplő egyik percben választékos, sőt finomkodó irodalmiassággal fejezi ki magát, hogy aztán vad argóban törjön ki, majd a tudomány, a szakzsargon, a beszélt köznyelv is terítékre kerül, akár egyetlen megszólaláson, egy mondaton belül. (,,... annyira még nincs bedurranva az agyam”, mondja például Isten szolgája váratlanul.) Tömörség és locsogás, melankólia és agresszió váltakoznak. És az a jellegzetesen idiotisztikus logika és mesterkélten körülményeskedő kifejezés, ami annyira jellemző Podmaniczky humorára. A papnak az úton kificamodik a bokája, és mikor rámenős hősünk futóversenyre hívja ki, így hárítja el a szíves invitálást: „Jobb, ha most nem futunk egy darabig, mert bizonytalanná vált a lábam, és ha megint rálépek egy fűcsomóra, talán komolyabb bajom is lehet, mint az előbb.” (Mintha a Monthy Python Röpülő cirkuszának a dialógusát hallanánk.)

Itt nem egydimenziós tudatok hadoválnak, hanem egy százdimenziós össztudat cikázó szövegkáoszával szembesülünk.

Jól mondja Csontos Erika a könyvről szóló kritikájában, hogy „olykor mintha egy egész városnyi lény zsúfolódna egyetlen írásba”. Ez az individuum nem „atomizált”, hanem egy áttekinthetetlenül bonyolult civilizációs háló rezgéspontja. Dezorientált és azonosíthatatlan, idegszálai összekuszálódtak, stílusa radikálisan eklektikus, beszédhelyzete és nézőpontja bizonytalan és variábilis. (Tálán az sem véletlen, hogy könyvpéldányom első olvasásra lapjaira hullott szét.) Posztmodern terminológiával: a nyelvjátékok szétszóródása, disszemináció. (Lukács György tán azt szuszogná: az egyedi totalitás szintézisének lehetetlensége.)

Mégis pontosan érzékeljük, hogy mindezt egyvalaki mondja, egy szájból süvítenek elő, egy indulatból születnek, egy svungból rendeződnek el a töredéktudatok töredekvilágai. A „városnyi lény” egyetlen tudatból rajzik elő, mint a „nyugalmazott” férgei a lángoló ház pincéjéből. (A lapszámozás pedig megakadályozza, hogy végképp a káosz, és a posztmodern könyvkötő legyen az úr.) Ez ugyan nem „a totalitás szintézise”, de a „partikularitás kohéziója” (ha szabad ilyet mondani).

Nemcsak a stílusok, a műfajok is keverednek, pontosabban a műfajok persziflázsai. Krimi, vallomás, anekdota, abszurd egyperces, kisregény, blődli kavarognak előttünk, de a legkuszább szövegtesten is „átvéreznek” a „nagy témák”, az istenszűke, énszűke, nőszűke, az orgiasztikus szeretetlenség. Néhány példamondat.

„... minden egyes szó, mondat saját szabadságát keresi.”

„Kész a világ. Te erre, én arra.”

„Tehát most már modernek vagyunk. De azért mégiscsak szenvedünk.”

„Nincs mit tervezgetni.”

„Amerre álltam, elhajítottam a kulcsokat, nem egyenként, egyszerre mindet.”

„... az elmondás biztonsága már nincs.”

„Nem tartozom sehová, ezért nincs bűntudatom.”

Novellacím: A véletlen műve.

„Érdemes bolyongani, csak tudni kell, hogy mi a bolyongás.”

„Csak egy dolog dühített, de az ötletszerűen.”

Most vizsgáljuk meg részletesebben a Dózisok Könyvének három ciklusát. Hipotetikusan és nagyvonalúan a ciklusok beállítottsága: művészetkritika, metafizikai és vallomásos.

A „művészetkritikai” irányultságú kilenc szövegből áll, és az első négy valóban az írói önreflexió jegyében született, persze ne gondoljunk szabályos kisesszékre, „a mondat születése” továbbra is szeszélyes szabályoknak engedelmeskedik, a tónus egyszerre érzéki, ironikus és töprengő. Az első szöveg mintha az ihlet irracionalitásáról szólna („Sajnálatos, hogy ezeknek a pillanatoknak az átültetése csak szavakban képzelhető el. Mert ha volna más módja, sokkal szerényebben és szelídebben kellene magyarázkodnom.”), a második mű, a valóság, és a véletlen egybemosódásáról, a harmadik arról, hogy az író „nem utazik... a szerkezetre, hisz az őbenne már lényegileg vagyon”, mégpedig a szívében, a negyedik pedig egy koncept, ami az olvasót frocilizza, a „befogadással kapcsolatos szkepszisét tematizálja”.

A következő darabokat tekinthetjük az előbbiek demonstrációinak is, de mindegyikben megcsendül (megzörren) a tétel főtémája, hangsúlyosan jelen van a szöveg írója, és hajlamos viszonyba kerülni a szövegvilággal vagy az olvasóval. Az esztétikai önreflexión kívül a ciklusra és a kötetegészre is jellemző motívumok bukkannak fel, úgymint az a vissza-visszatérő kényszerképzet, hogy az elbeszélő énnek szétlövik az agyát, aztán a földhöz, lapulás, az eltemettetés, és a földből kiforduló sárga csontok és koponyák látványa. A nők drasztikusak, a hangnem kétségbeesett és ordenáré. Szabad, megfontolások nélküli rendszertelenségben fröcskölnek egymás után a mondatok. Az ötödik szöveg sztorija egy sajátos szerelmi háromszöggel kapcsolatos, ahol az elbeszélőnek azért kell „lenyúlnia” a csajt, hogy az végre valahára fejbe lője; a következő írásokban azonban már nem találunk ilyenfajta megnyugtatóan történetszerű fogódzóra sem. Időnként azonosítható egy archaizáló nyelv, valami rokokó téboly, de egyébként törmelékből épít tornyot a képzelet. Mintha egy olyan írót fordítana „kapásból” a szerző, aki a fordítás közben folyamatosan újraírja az eredeti szöveget. A „kapásból” kifejezés jelzi, hogy a töredékesség ellenére a szövegek iszonyatos lendületben vannak, ezért nem érezzük fárasztónak, hogy rekonstruálhatatlan az őseredeti, egységes alapszöveg és „alapvilág” (ha egyáltalán van vagy volt ilyen).

„Néhány szó az értelmetlenségről: folyó, óvszer, szarmaták és klisé bizonytalan nemiszervvel.”

„Elveszett a világképem, azt hiszem, kilötyögött a fejemből.”

Az utolsó előtti szöveg, a Lassított várakozás eszelős rángása esélyt sem ad a „főtémának”, az esztétikai önreflexiónak, hogy aztán az utolsó viszont egy szabályos ars poeticával álljon elő.

„... ez az a pillanat, mikor minden egyes szó, mondat saját szabadságát keresi. Nem tartozom értük felelősséggel, csupán eszköz vagyok létrejöttükben; dobálnak, játszadoznak velem és közben véresre karmolnak. Én inkább dokumentumoknak tartom őket, már amennyiben ez érdekel valakit. Mindent a semmiből kell elkezdeni, abban a pillanatban, mikor nem vagyunk alávetve előre meghatározott mértékeknek és kritériumoknak, ekkor szabadon bolyong a világ, mint a por a világegyetem keletkezése előtt, és csak önmagán múlik, hogy ebből összeálljon egy önfenntartó rend...”

Podmaniczky könyvének, de talán az egész modern kultúrának ez az egyik fő kérdése: milyen lehet az az „önfenntartó rend”, mely létrejön a múlt romjain, a káoszból, – egyáltalán helyes-e rendnek képzelnünk, egyáltalán szabad-e ezt a kérdést feltennünk, azzal áltatva magunkat, hogy megválaszolható?

Ennek az utolsó, hosszabb írásnak átvezető szerepe is van a következő ciklusba, az utolsó bekezdések Isten-léte mellett teszik Ica voksot: „fűzz Istenhez bizalmat”, „ő van az”, „áthallatszik ide az ő szíve”.

De ne reménykedjünk, mert az Uganda című második ciklus első írásának az alcíme: Bevezetés a pokolba. Azt írtuk, hogy ez a ciklus Istennel vitatkozik, ami leegyszerűsítés, de kétségtelen, hogy a „téma” rendszeres felbukkanása mellett a ciklus eleje és vége par excellence foglalkozik a „problémával”. Az eleje a szkepszis, a vége a megértés lehetséges állapotát kínálja. Kérdés persze, hogy milyen komolysággal és hitellel. Az a benyomásunk, hogy a hitetlenség kínja és a megtérés révülete egyaránt véres komolysággal jelenik meg. Mintha ennek a bizonyos „mozaikos személyiségnek” egy-egy oldala mutatkozna meg, de nem a töredéklét frusztráltságával, hanem teljes odaadással azonosul a hiány vagy az egyesülés lehetséges állapotával. Az eklektika nemcsak a különféle stílusok keveredését jelenti, hanem a beszélő személyiségének összetettsége révén azt is, hogy az ironikus keveredik a névértéken veendővel, hogy az iróniának az a technikája, mely elfogadhatatlan szélsőségek egyidejű állításával kritizálja ezen szélsőségeket, nem feltétlenül érvényes, mert a szöveg szándéka éppen ezen szélsőségek egyidejű létezésének állítása. A ciklus utolsó szövege (A fal) egy szabályos confessióval zárul (ahogy az első ciklus végén egy szabályos ars poeticát találtunk). Az előzmények gyilkos anarchiája után nehéz elfogadni ezt a váratlan fordulatot, csapdára vagy írói kisiklásra gyanakszunk, de lehet, hogy egy újfajta, összetett elbeszélői személyiségkép nevében ezek a direkt ajánlások komolyan veendők. (A káosz, a rend elemeivel növeli hatásfokát.)

Tandori azt írja, hogy Podmaniczky prózája „antikarteziánus próza”. Mit jelenthet ez? Pusztán annyit, hogy irracionális? Descartes szkepszise a gondolkodás bizonyosságán szenved hajótörést, a cogitóból építi fel a világot, és „bizonyítja be” Istent. Gondolkodás van, ez biztosnak látszik, de hogy miképpen következik ebből a létezés, az már homályosabb. A cogitóban el van rejtve egy igazolatlan létező, az én: „cogito ergo sum”: tautológia. A gondolkodás tényéből nem következik semmi a létezőkre vonatkozóan, a „ki gondolkodik?” kérdésre nincs válasz. A gondolkodó vagy beszélő én léte Podmaniczkynál kellőképpen szétszórt, ez a gondolkodás nem is törekszik arra, hogy szubsztancializálja magát, hogy definiálja a beszélőt vagy a beszédet, de a gondolkodás, a nyelv működésének konstatálásán túl azt is regisztrálja, hogy nagyon hiányzik neki Isten (és egy nő). A személyiség felbomlott, igazolhatatlan, de Isten hiánya (vagy léte) megmaradt, mint legerősebb, legtestesebb érzékelés és állítás. Ahogy Descartes-nál a gondolkodás tapasztalatának megfellebbezhetetlensége a biztos kiindulási pont, úgy Podmaniczkynál a hiány, és egy „nagy elbeszélés” (Isten) mint megfellebbezhetetlen „beszédtéma” a kiindulási pont. E „beszédtéma kizárólagos fontosságának „claire et distincte” belátása időről időre valamiféle bizonyossághoz juttatja a beszélőt (vagy mondjuk megnyugváshoz); illetve az ehhez a témához kötődő motívumok rendszeres felbukkanása is ennek köszönhető (ölés, csontok, szexus, ima stb.). A kétely maximuma részbizonysságokra bomlik. „Rész”-en itt a személyiség egy pillanatbeli konstellációjának harmóniáját kell érteni. Tehát azért nevezhetem antikartéziánusnak ezt a prózát, mert nem jön létre összefüggő gondolatsor a kétely-bizonyosság-hit pillérein, bár ezek a motívumok szervezik a szöveget. (Talán nem is jöhet létre, egyszerűen azért, mert Descartes filozófus, Podmaniczky meg író.)

A „nem hiszek Istenben, így születtem, kint vagyok”-típusú állítások mellett a ciklus első szövegei azonnal felvonultatják az író kedves motívumai. A pokolra szállás kezdő szövegének megszólítottja a „koponya”, majd nemsokára (a harmadik egységben) a „parancsnok” a beszélő fejéhez szorítja a pisztolyt. Talán annyi a változás, hogy ezúttal hősünk nem a földön hever, hanem egy rozsdás vaságyon. (Háttérinformáció: Podmaniczky Szegeden lakik, ahol mostanában sokat lövöldöznek, ablaka temetőre néz, de a lakás az ötödiken van, ahonnan az ember mindig levágyik a föld közelébe – mindez persze csak játék és adalék.)

A ciklus 14 szövegében ismét kétféle alaptípust azonosítunk: egy „fabulázót”, ahol kibogozható valamiféle történés, és egy „mondatozót”, mely inkább verspoétikai dimenzióban mozog; másképpen: egy „világszerű” és egy „szövegszerű” eljárásmódot. A „fabulázóban” szilárdabbnak tűnik a beszélő és a megszólított pozíciója, követhető valamilyen vékonyka vagy töredékes eseményszál, de a felvillantott világ titokzatos és emblematikus. A szent (vagy démoni) és a profán egybemosódik: az ördög végül is is az ösztöndíjas pokolraszálló könyvszekrényébe vágja fekete villámát. Egyes szövegekben a „nyugalmazott” minimál cselekvésekből felépülő világára ismerünk (Kanyar).

A „mondatozó” szövegekben egy áradó tudatfolyam görgeti magával a csillogó törmelékmondatokat. Itt csak egyetlen logika működik, a gravitáció logikája, a szöveg megállíthatatlanul hömpölyög a vég felé, egyfajta „vad befogadásra” késztetve az olvasót. A mondatok ritmusa, költői eredetisége, pontossága egy olyan tulajdonsággal párosul, amit a megszólalás rendkívüli szabadságfokának nevezhetünk. Szabadság a tabuktól, szabadság az esztétikai megfontolásoktól, szabadság a közhelyektől, a kiszámítható megoldásoktól; és az a ritkán előforduló „szabadságképesség”, mely a tudat (vagy a nyelv?) mozgását legradikálisabb direktséggel, transzponálás és deformálás nélkül, „azonnal” képes megmutatni. A szövegek hersegő és nyers frissessége azt sejteti, hogy Podmaniczky nem sokat bíbelődik utólagos megmunkálásukkal. Itt futnak előttünk a mondatok, in statu nascendi, a világrajövés intenzív misztériumában. Egy tudat működésének lehetünk közvetlen tanúi, mely az ezer lényhez, mely benne nyüzsög, ezeregyediknek behívja az olvasót is. A nyelv és az én elválaszthatatlan, és ha a nyelv önmagát gerjeszti, ha rím- vagy közhelykényszere van, az is egylényegű a tudattal. Van valami nem racionalizálható bizonyosságunk arról, hogy ez a beszéd: igazi, nem az igazság értelmében, hanem hogy a kimondás vagy a leírás pillanatában azonos önmagával.

Amilyen szuggesztív önmegfigyelésre képes, annyira kétségbe ejti a beszélőt az, amit megpillant. (Kétségbe ejti az énelhasonulások sokasága.) A „pocsékul üzemelek” letargikus megállapítása dührohamba fordul, féktelen ordítozástól visszhangzik a könyv. Ha nincs Isten, nincs Én, nincs nő, akkor mi ez. a nyüzsgés, mi ez a fekete karnevál?!

Aztán a világ végi átkozódást váratlanul valami lazább, rejtőjenős hangvétel oldja: a Karmonádli, ami a politika című írás kocsmazsánere különös kémtörténetbe torkollik.

A legszabadultabb írásokban az érzékelés káosza és a nonszensz világlátás mellett a deszemiotizálás, a jelentésfajulás avantgárd technikái is felbukkannak, de a mondat épsége formálisan megmarad. A kifejezés, az artikulálás őrjöngő vágyának és a szubsztanciátlanság tudásának feszültsége „elgörbíti” a jelentést. (A klasszikus előd Erdély Miklós.)

„Portugáliában ma viszonylag legelnek.”

Vagy: „A tüdőmet meséld ki, tavaly!”

De ez a szöveg is az Istenhiányba konkludál: „Nincsen túlvilág. Egy vonat van. És nincs erőnk kidobni a kalauzt.”

Hogy a záródarabban aztán révülten megtérjen Isten kebelére (A fal).

A záróciklus (Életrajzom előképei) 17 szövegében több az összefüggő történet, és kevesebb az eszelősség. Néhány darabban a „nyugalmazott” élethelyzetére és beszédmódjára ismerhetünk, de mintha már túl lennénk azon a bizonyos „horizontális elmozduláson”, kevesebb az átkozódás, több a flegma belátás, a türelem. Az utolsó három próza kulcsfontosságúnak tűnik az egész kötet értelmezésének és az alkotói személyiség titkának szempontjából. (Erről még mindig nem mondtunk le?) Ha a kötet első felének inkább színházi az aurája, itt mintha filmes vagy forgatókönyv-írói szemmel néznénk a világot, mely éppen ezért hidegebb, medializáltabb, montázsszerűbb és burleszkebb. Mintha a fogyasztói kultúrának az elvont-groteszk kritikája is megszólalna.

Az első történet egy (poszt)modernizált Örkény-egyperces: hőseink fülhallgatókat és heavy metal kazettákat szállítanak az apácakolostorba.

A következőkben a „nyugalmazott” jelenik meg különböző helyzetekben, hol gátőrként (aki széttöri a borosüveget, akár a kisregényben, de itt már nem vérzi össze magát), hol pedig hoppon maradt biciklitolvajként, aki azért szó nagyívű terveket, hogy tükröt vehessen, amiben végre jól megnézheti magát. Felbukkan a lőfegyver-motívum; majd a transzcendencia-kérdés is, de kiegyensúlyozottan tárgyszerű hangvétellel: a hit emberei nem hiszik el, hogy hősünk köve a Parnasszusról való, de hősünket ez immár nem dúlja föl.

A túlzott tárgyszerűséget ellensúlyozandó a narrátor időnként kiszól a történetből, kommentárt vagy prológust fűz. hozzá, esetleg megdicséri az olvasót, hogy kibírta idáig. A Békecsont címűben (csont!) a narrátor mintegy dialógusba keveredik a történettel – „Egy szavunk se lehet, mi csináltuk ilyennek” – a kommersz és örömtelen társasutazás során az esti flört szürreális hallucinációkba transzponál. A szereplőkkel időnként előfordul, hogy határszituációba kerülvén, állatok rajzanak köréjük a semmiből, amit Csontos Erika „Szent Ferenc-effektussal” magyaráz, én inkább az „animalilás” intenzív iszonyataként érzékelek.

A Testet csak elkeseredésében ölt az ember című opusban a narrátor stabil pozíciója áll szemben a parabola tanulságával: a személyiség és a nemiség előjel nélküli becserélhetőségének tapasztalatával. A következő darab (Sár) az előző inverze: a világ feltöltődik valami mindent elárasztó egyneművel.

Már azt hihetnők, hogy szerzőnk „lenyugodott”, de a következők alaposan rácáfolnak. Egy asszociációs szösszenet után (motívum: forgótár) A kis kasán hevében újból a testbe rontott lélek hörög irtóztatóan.

A Citromjós, Pajtás! összegző jellegű darabnak tűnik. „Mondalozással” kezdődik (motívum: Isten, csontok, összekuszált idegszálak), kiszól dicsérőleg a hűséges olvasónak, majd megismerkedünk egy helyzettel, amiben a „nyugalmazott”-szerű beszélő a barátjával folytat épületes társalgást (talán épp a hitehagyón pappal?). (Motívum: startpisztoly, éjjeliőr, kutya). A szöveg egy alkotáslélektani kisesszével zárul, aminek a lényege talán az, hogy a mondat születése szerencse, kegyelem és véletlen műve.

Kulcsfontosságúnak tűnik az utolsó előtti, Életrajzom előképei című szöveg is, amely gyermekkori emlékmorzsákat fűz fel egyetlen mondatra. A mondat kezdetés végnélkülisége arra utal, hogy az „elbeszélés” folytatható, sőt talán az „írói továbblépés” egyik lehetőségét jelenti. Fölmerül a kérdés, hogy az emlékképek problémamentesen köthetők-e a szerző szemelyéhez, az ő személyes emlékei-e vagy ez is egy „gerjesztett” szöveg, narratív szerepmondás. Ha A fal című szöveg hitvallását elfogadtuk „eredetinek”, akkor most könnyebb a dolgunk, a kötetben sokszor felbukkanó „nyugalmazottal” szemben itt nagyon is valószínűsíthető, hogy az író maga beszél. A szöveg nyugodt, tényközlő hangvétele, lazán megformált, dokumentarista irodalmiassága, közvetlensége és realizmusa egyedülállóvá teszik a kötetben, és azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valami többet, „személyesebbet” is megtudunk a szerzőről, mint amit eddigi alteregóiban megmutatott. E vizsgálat meglepő eredménnyel jár, mert a gyermekkori emlékekben sorra felbukkanak azok a motívumok, amiket eddig is jellemzőnek véltünk: „a szokásos napi imádkozást is elhagytam”, „a föld még hideg, nem szabad ráfeküdni”, „egy alföldi gyereknek ne legyen tériszonya?”, „Haynau tetszhalott volt. amikor másik nyugodalmas gödörbe plántálták át kiderült, hogy félig megette magát”, de csúzlizásról és lődombról is szó esik. Ugyanakkor fájó szívvel be kell látnunk: nem bizonyítható, hogy a motívumok pszichoanalitikus genezisére bukkanunk e „múltfeltáró” szövegben, hiszen lehet, hogy a jelenbeli beállítottság találja meg a neki megfelelő mozzanatokat a memória síkján. Csak megerősítést nyerhetünk, hogy nem tévedtünk nagyot, mikor a korábbi szövegekből ezeket a motívumokat találtuk kiemelésre érdemesnek. (Más kérdés, hogy vajon mátrixba rendeződnek-e ezek a motívumok, valószínűleg: nem.)

A kötetzáró szöveg ennél enigmatikusabb. A motívumokon kívül mintha az eljárásmódok is összegződnének, és az életprobléma, aminek megfogalmazását várhattuk a könyvtől, minden eddiginél szuggesztívebben kívánna megjelenni. A szöveg visszatérő zsolozsmája, a „Sári és a Férfi és a Nő” az „Atya, Fiú és a Szentlélek” analógja. Mintha a szöveg problémája az lenne, hogy lehet-e imádkozni és ha igen, hogyan. A „ki beszél?” kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy régi ismerősünk a „nyugalmazott”, esetleg a pap barátja. Az eksztatikus „mondatozás” után (motívum: a nő, aki egyetlen éjszaka alatt szabaddá tesz), egy rejtélyes történet részesei leszünk: megjelenik a Másik, akivel hősünk a szokásos módon lép kacsolatba: belerúg. Különös párbaj következik a láthatatlan Idegennel. Jákob birkózik az Úrral „Zweig kämpfende Gestalten”, ahogy a borító tusrajza mutatja. Közben újra és újra a sajátos ima (vagy mantra) „az utazók életéért”. Majd a „kiszabadulás”: „Minden ablak a világra néz, az ajtó is. Jó, akkor veled megyek. Föltépem az összes ablakot, megnézem, van-e valaki a sötétségben.” Ez az a bizonyos kimozdulás a világ sötétségébe, amiről a kisregény kapcsán azt mondtuk, hogy nem az életprobléma megoldása, hanem az életprobléma cselekvés általi átfogalmazása. Annak felmutatása, hogy a kifosztottság nem jelent abszolút szabadsághiányt. Az utolsó mondatokban az az erő lüktet, mely tudja a véget, de élvezi önnön működését, és hallgatni is tud, ha a „hallgatásod féltés”.

Ezek a mikroelemzések nem a szövegek „megmagyarázására” törekedtek, hanem arra, hogy összbenyomást közvetítsenek. El kell ismerni, hogy a kötetegész szerkezetének vizsgálata, amitől tanulságokat vártunk, részleges kudarchoz vezetett. Azon túl, hogy a kisregény könyv elejére helyezése megkönnyíti az olvasó dolgát a továbbiak értelmezésében, és hogy a ciklusok eltérő tematikai irányultságúak, a szerkezet „egyneműnek” (és egyben végletesen kaotikusnak) tűnik. Az egész műre való rátekintés, illetve a beszédmód és a motívumok elemzése több tanulsággal szolgált. A mű „életproblémája”, ha van ilyen, ezekkel a motívumokkal írható körül, és nagyon is tradicionális kérdést vet fel: lehet-e a végesség tudatával élni? Lehet-e élni Isten, szeretet, beszélgetés, én és világ nélkül. A kérdésre a válasz a könyv maga, ez. az eszelősen megformált káosz, mely egyszerre mond nemet és igent.

Az „alkotói személyiség titkáról” se tudtunk meg sokat. A műben megjelenik egy halványan körvonalazódó alak, akit a szerző maga elé tart, hogy elmondhassa tapasztalatait a személyiség ellehetetlenüléséről. Ennek az ellehetetlenülésnek a formája az atomizálódásnak és a szétszóródásnak valamilyen keveréke. Podmaniczky Szilárd valószínűleg egy nagyon kedves és szemérmes mackó, akiben pokoli indulatok füstölögnek (az előbb tárgyalt életproblémával összefüggésben), és a „nyugalmazott” maszkja lehet a szűrő, amin keresztül ez a formátlanság (énhiány) artikulálódik.

Úgy hírlik, az elhallgatás folyamata befejeződött, elhallgatott a nyelv, a művészet megfosztatott metafizikai feltételeitől, a dekonstrukció eljutott nemcsak az ábrázolás, de az alkotó szubjektum személyességének nullfokáig, meghalt a szerző. Nagyvonalú filozófiai párhuzammal: Nietzsche leválasztja az emberről az Istent, és ezzel a világot. Freud a tudatalatti és tudatfeletti fogalmával az individuum fogalmát a tudatra, illetve az öntudatra szűkíti, míg a szubsztanciamegvonás folyamatának végpontjaként Virilio kijelenti, hogy „az öntudat: konstrukció”. Ezzel az ember „kámforrá változik, mint ahogy a ma filozófiája úgy tűnik, nem antropológia, hanem kultúrfilozófiai irányultságú.

„A rombolásban nagy örömömet lelem, találom”, mondja Podmaniczky.

Vagy: „... sem Istenben nem hiszünk, sem abban, akivel beszélni lehetne.”

Ami maradt: a törmelékek közti babrálás szabadsága, a chanel-surfing (a távkapcsoló-nyomogatás tébolya), a kíváncsiság, a türelem, a nevetés és a kín.

Ez az „informatikai személyiség” definiálhatatlanságának tudatában is őrzi a veszteség fájdalmát. E veszteség: Európa, a szabad és erkölcsös individuum ideája, az emancipált ember. Az emancipáció mint kritika, úgy tűnik, magát az alanyt is felszámolta, legalábbis mintha ez a balsejtelem gyötörne a filozófiát.

Nincs, aki beszéljen, és nincs mit mondjon, és amit mondana, közölhetetlen. A művek ennek a helyzetnek a demonstrációi. Kíméletlen koncentrációval kerülik a jelentésadás csapdáit. Bár ez a beszéd- és gondolkodásmód tragikus határhelyzetben áll: az önfelszámolás logikus késztetésének feszültségében, mégis többet ígér (azzal, hogy nem ígér semmit), mint a semmitmondásba dermedt tradíció. Ugyanakkor egy pillanatig sem hiheti azt, hogy bárhová eljutott vagy bármit megoldott. Nem muszáj eljutni valahová, de a „nem eljutás” attól még eredménytelenség. Defenzívából nem teremthető önismeret. Könyveink a közönség számára olvashatatlanok.

A „posztmodern léhaság” ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy e tragikus felismerések ellenére, sőt valamiképpen azokat demonstrálandó, mégiscsak születnek művek, vagyis „az élet (vagy a művészet) nem hagyja magát legyőzni”.

Podmaniczky könyve egy ilyen típusú, „heroikus” vállalkozás.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék