Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Jacques Derrida

Jacques Derrida

LEVÉL EGY JAPÁN BARÁTHOZ

1983. július 10.

Tisztelt Izutsu Professzor!

Legutóbbi találkozásunkkor ígértem néhány – sematikus és előzetes – észrevételt a „dekonstrukció” szóval kapcsolatban. Egy prolegomenáról beszéltünk a szó japán fordításához. Olyasféle megoldásról, amely megpróbálná, amennyiben lehetséges, legalább negatíve meghatározni a szó elkerülendő jelentéseit és konnotációit. A kérdés tehát az, hogy mi nem a dekonstrukció, vagy inkább, hogy mi nem kellene, hogy legyen. Aláhúznám a „lehetséges” és „kellene” szavakat. Mert előrelátva a fordítás nehézségeit – márpedig a dekonstrukció kérdése mindenütt érinti a fordítás, a fogalmi nyelvezet és az ún. „nyugati” metafizika fogalmi korpuszának kérdését –, nem szabad naivan azt képzelnünk, hogy a „dekonstrukció” szó a franciában valamiféle tiszta és egyértelmű jelentésnek feleltetheti”) meg. Az „én” nyelvemben már az a különbség is komoly fordítási problémát jelent, amely a szó ilyen vagy olyan értelmezése és a használata, a szó erőforrásai között van. Most már az is világos, hogy a dolgok – még a francia nyelvben is kontextusról kontextusra változnak. Még inkább így van ez német, angol és különösen amerikai környezetben, ahol ugyanez a szó nagyon különböző konnolációkkal, árnyalatokkal, érzelmi vagy affektív értékekkel kapcsolódik össze. Érdekes lenne ezeket is elemezni – ez külön tanulmányt érdemelne.

Amikor erre a szóra esett a választásom, vagyis amikor rám erőszakolta magát – azt hiszem, ez a Grammatológiában történt –, a legkevésbé sem gondoltam hogy ilyen központi szerepe lesz az engem akkoriban foglalkozta tó diszkurzusban. Egyebek mellett a heideggeri Destruktion illetve Abbau szavakat is szerettem volna lefordítani és saját céljaimra alkalmazni. Ebben a kontextusban mindkettő az ontológia illetve a nyugati metafizika alapvető fogalmainak struktúrájára vagy tradicionális építményére hatással lévő műveletet jelöl. De a franciában a „destrukció” túlságosan egyértelműen a megsemmisítésre vagy a negatív redukcióra utal, s talán közelebb áll a nietzschei „rombolás”-hoz, mint a heideggeri értelmezéshez vagy ahhoz a fajta olvasat hoz, amelyet én javasoltam. Így hát ezt elvetettem. Emlékszem, utánanéztem, vajon a „dekonstrukció” szó – ami, azt hiszem, meglehetősen spontán módon merült fel bennem – használható-e franciául. A Littrében bukkantam rá. Úgy találtam, hogy nyelvtani, nyelvészeti vagy retorikai jelentései egy „mechanikai” jelentéssel kapcsolódnak össze. Ez igen szerencsés asszociációnak tűnt, igen szerencsésen illett ahhoz, amire legalábbis utalni akartam. Talán megadhatnám a Littré bizonyos címszavait. „Déconstruction: a dekonstrukció aktusa. Nyelvtani terminus... A szavak szerkezetének felbontása (déranger) egy mondatban. «A dekonstrukcióról, köznyelven szólva a konstrukcióról.» Lemare: De la maniere d’apprendre les langues, 17. fejezet, Cours de langue Latine. Déconstrnure. 1. Egy egészt részeire bontani. Szállítás végett szétszerelni (déconstruire) egy gépet. 2. Nyelvtani terminus... Egy verset áttördelni (déconstruire), a versmérték megszüntetésével úgy rendezni át, hogy prózához, hasonlítson. Tökéletesen «A mondatok előzetes megértésén (phrases prénotionnelles) alapuló módszer szerint szintén fordítással kezdjük, és ennek egyik előnye az, hogy nem szükséges a mondatot elemeire bontani (déconstruire) és „a modern kutatás megmutatta, hogy az örök Kelet világában, a nyelv saját tökéletesedésének állapotát elérve dekonstruálódott (s’est déconstruite), és magától módosult, a változás egyetlen, az emberi szellem számára természetes törvényét követve», Villemain: Préface du Dictionnaire de l’Académie.”

Mindezt termesztésen le kell majd fordítani japánra, de ez. csak a probléma elodázása. Magától értetődik, hogy mivel engem a Littré által felsorolt jelentések csak annyiban érdekelnek, amennyiben illenek ahhoz, amit én e szóval „mondani akarok” (voulais-dire), ezért mintegy – metaforikusán – csak egyes értelem-modelleket vagy régiókat érintenek, és nem annak teljességét, amire a dekonstrukció legambiciózusabb szándékai szerint törekszik. Ez nem korlátozódik egy nyelvészeti-nyelvtani modellre, még csak egy szemantikai modellre sem, nem is beszélve egy mechanikai modellről.

Ezeket a modelleket is dekonstruktív kérdezés alá kell vetnünk. Igaz tehát, hogy a dekonstrukció fogalmának, és magának a szónak számos félreértése mögött ezek a „modellek” húzódnak meg, mivel nagy a csábítás, hogy a dekonstrukciót e modellekre redukáljuk.

Azt is el kell mondanom, hogy Franciaországban ritkán használták ezt a szót, és meglehetősen ismeretlen volt. Valamilyen módon rekonstruálni kellett, és használati értékét az a diszkurzus határozta meg, amely a Grammatológia körül és annak alapján körvonalazódott. Most ezt a használati értéket próbálom meg pontosítani, és nem valamiféle – minden kontextuális stratégiától mentes vagy minden effelé stratégián túli – elsődleges jelentést vagy etimológiát keresek.

Még néhány szól a „kontextus” témájáról. Abban az időben a struktualizmus volt a domináns. Úgy tűnt, a „dekonstrukció” ezzel egy irányban halad, hiszen a szó bizonyos módon a struktúrákra irányította a figyelmet (amelyek maguk sem egyszerű ideák, formák, szintézisek vagy rendszerek). A dekonstruálás strukturalista gesztus is volt legalábbis olyan gesztus, amely bizonyos mértékben feltételezte a strukturalista problematika szükségességét. Ugyanakkor antistrukturalista gesztus is volt, és szerencséjét részben ez a kétértelműség határozta meg. A struktúrákat szét kell bontani, elemeire kell fejteni, meg kell bolygatni (désédimenter) (minden struktúrát: a nyelvészeti, a „logocentrikus”, a „fonocentrikus” struktúrát – akkoriban a strukturalizmust főként a nyelvészeti modellek uralták, a strukturálisnak nevezett nyelvészet, amelyet saussure-i nyelvészetnek is hívtak –, a társadalmi-intézményes, a politikai, a kulturális és mindenekelőtt és legfőképpen filozófiai struktúrákat). Ez az oka, hogy – különösen az Egyesült Államokban – a dekonstrukció motívumát a „posztstrukturalizmussal” – hozták összefüggésbe (a szó, mielőtt „visszatért” volna az Egyesült Államokból, ismeretlen volt Franciaországban). A struktúrák szétbontása, elemeikre fejtése és megbolygatása ugyanakkor – s ez bizonyos értelemben történetibb, mint az általa megkérdőjelezett strukturalista mozgalom – nem volt negatív művelet. Nem annyira rombolásról, mint inkább arról volt szó, hogy – rekonstrukció segítségével – megértsük, hogyan konstituálódik egy „egység” (ensemble). Ugyanakkor a negatív látszatot azért is nehéz (és mindig is nehéz lesz) eltörölni, mivel ez a „de-” szócska grammatikájából is kiolvasható, még akkor is, ha a „de-” inkább jelöl geneológiai származtatást, mint rombolást. Ez az, amiért sohasem találtam ezt a szót kielégítőnek, legalábbis önmagában (de hát melyik szó az?), és amiért mindig egy teljes diszkurzusnak kell öveznie. Azért is nehéz eltörölni, mert a dekonstrukció munkájában fokozott elővigyázatossággal kellett és kell most is élnem (multiplier les mises en garde), és mellőznöm kell minden hagyományos filozófiai fogalmat, hangsúlyozva ugyanakkor a hozzájuk való visszatérés szükségességét, legalábbis a törlésjel alatt. Így a dekonstrukcióról elhamarkodottan azt állították, hogy egyfajta negatív teológia (ez sem nem igaz, sem nem hamis – de erre a vitára nem térek ki).

Mindenesetre, és a látszat ellenére, a dekonstrukció nem analízis és nem is kritika, és ezt a fordításkor tekintetbe kellene venni. Nem analízis, főként azért nem, mert egy struktúra elemeire bontása nem olyan regresszió, amely egy elemi összetevőhöz (élément simple), egy felbonthatatlan eredethez vezet. Ezek az értékek, csakúgy mint az analízis értékei, maguk is filozofémák, amelyek dekonstrukció alá esnek. De nem is általános vagy kanti értelemben vett kritika. Maga a krinein vagy a krisis (döntés, választás, ítélet, megkülönböztetés), akárcsak a transzcendentális kritika teljes apparátusa, szintén egyike a dekonstrukció alapvető „témáinak” vagy „tárgyainak”.

Ugyanezt mondhatnám a módszerről. A dekonstrukció nem módszer, és nem is lehet azzá alakítani. Különösen, ha a „módszer” szóban a technikai és procedurális jelentésre tesszük a hangsúlyt. Igaz, hogy bizonyos körökben (egyetemi vagy kulturális környezetben, különösen az Egyesült Államokban) az a technikai és metodológiai „metafora”, amely úgy tűnik, szükségszerűen együtt jár magával a „dekonstrukció” szóval, csábító és félrevezető tudott lenni. Ebből ered az a vita, amely e környezetben kialakult: válhat-e a dekonstrukció az olvasás és interpretáció metodológiájává? Megengedhető-e, hogy kisajátítsák és domesztikálják az akadémikus intézmények?

Nem elég, ha pusztán annyit mondunk, hogy a dekonstrukciót nem lehet valamiféle metodológiai instrumentálisra vagy szabálygyűjteményre és transzponálható eljárásokra korlátozni. Nem elég, ha kijelentjük, hogy minden egyes dekonstrukciós „esemény” egyedi, de legalábbis a lehető legközelebb áll valami olyasmihez, mint egy idióma vagy egy aláírás. Világossá kell tenni, hogy a dekonstrukció még csak nem is aktus vagy művelet. Nem csak azért, mert van benne valami „passzív” vagy „türelmes” (passzívabb, mint a passzivitás, mondta Blanchot, mint az a passzivitás, amely az aktivitással állítható szembe). És nem csak azért, mert nem tér vissza egy individuális vagy kollektív szubjektumhoz, amely kezdeményezné (en aurait l’initiative), s egy tárgyra, szövegre, témára stb. alkalmazná.

A dekonstrukció bekövetkezik, esemény, amely nem vár a szubjektum – vagy akár a modernitás – elhatározására, tudatosságára vagy megszerveződésére. Dekonstruálódik (Ça se déconstruit). Ez „az” (a) azonban, ami dekonstrualódik, nem személytelen dolog, amelyet valamiféle egologikus szubjektivitással állíthatnánk szembe. Dekonstruálódásban van (c’est en déconstruction) (a Littré szerint, „dekonstruálja magát /se déconstruire/... elveszti a konstrukcióját”). És a „dekonstruálja magát”-ban ez a „maga” – amely nem egy ego vagy egy tudat reflexivitása – ez maga az enigma. Azt látom, drága barátom, hogy miközben megpróbálok megvilágítani egy szót, hogy ezzel segítsem a fordítást, csak egyre növelem a nehézségeket: „a fordító lehetetlen feladata” (Benjamin), ez is olyasmi, amit a „dekonstrukció” szó mondani akar.

Ha a dekonstrukció mindenütt bekövetkezik, ahol van valami, van egy „az” (ça) – és ez nem korlátozódik a jelentésre vagy a szövegre, ha ez utóbbi elterjedt „könyvízű” értelmében vesszük – akkor azt kell még végiggondolnunk, hogy mi történik világunkban és a „modernitásban”, akkor, amikor a dekonstrukció – maga a szó, kitüntetett témáival és mozgékony stratégiájával stb. együtt – motívummá válik. Nincs egyszerű és formalizálható válaszom erre a kérdésre. Minden tanulmányom egy-egy kísérlet arra, hogy magyarázatot követeljek (s’expliquer avec) e félelmetes kérdéstől. Tanulmányaim legalább annyira szerény szimptómái, mint tapogatózó interpretációi e kérdésnek. Még azt sem merném mondani – heideggeri sémát követve –, hogy egy dekonstruálódásban-lét (étre-en-déconstruction) „korszak”-ában vagyunk, egy olyan „dekonstruálódásban-lét”-ben, amely egyszersmind más „korszakokban” is megnyilvánul vagy elrejtőzik. Ez a fajta „korszak”-gondolat, és különösen a lét sorsának összegyűjtéséről és rendeltetésének vagy küldetésének (Schicken, Geschick) egységéről való gondolkodás semmiféle magabiztosságot sem enged meg.

Nagyon sematikusan azt mondhatnám, hogy a „dekonstrukció” szó definiálásának és ebből következően fordításának nehézsége abból a tényből fakad, hogy minden állítás, minden definiáló fogalom, minden lexikális jelentés és még a szintaktikai artikulációk is, amelyek egy adott pillanatban egy definícióhoz vagy egy fordításhoz rendelkezésre állnak, közvetlenül vagy másképp szintén dekonstruálódnak, vagy dekonstruálhatók stb. És ez vonatkozik magára a szóra, a dekonstrukció szó egységére, ahogy minden más szóra is. A Grammatológia megkérdőjelezte a „szó”-t mint egységet, és az összes privilégiumot, amelyet neki tulajdonítottak, különösen főnévi alakjában. Ezért csak egy diskurzus vagy még inkább egy írás tudja csak pótolni azt, ami a szóból hiányzik ahhoz, hogy egyenértékű lehessen egy „gondolattal”. Minden olyan típusú mondat, mint „a dekonstrukció X” vagy „a dekonstrukció nem X”, a priori elvéti a lényeget, így azt kell mondanunk, hogy legalábbis hamis. Amint tudja, az egyik legfontosabb tétje annak, amit a szövegeimben „dekonstrukciódnak nevezek, pontosan az onto-logika, és mindenekfölött a jelenidejű kijelentő mód egyes szám harmadik személyének – az: S az P (S est P) – körülhatárolása.

A „dekonstrukció” szó, ahogy minden más szó, értékét csak egy lehetséges helyettesítési láncolatban való beíródásából nyeri, abból, amit olyan nagy nyugalommal „kontextusának szoktak hívni. Számomra abban, amit megpróbáltam és még ma is próbálok írni, a szónak csak bizonyos kontextusban van jelentősége, ahol olyan más szavakat helyettesít mint „écriture”, „trace”, „différance”, „supplement”, „hymen”, „pharmakon”, „marge”, „entame”, „parergon” stb., és ahol ezek által határozódhat meg. A felsorolást, a dolog természeténél fogva, soha nem lehet lezárni, és én csak főneveket soroltam fel, ami nem elegendő, pusztán ökonomikus. Valójában azokat a mondatokat és mondatkapcsolatokat kellett volna sorolnom, melyek az egyes írásokban meghatározzák ezeket a főneveket.

Mi nem a dekonstrukció? Minden, természetesen!

Mi a dekonstrukció? Semmi, természetesen.

Mindezen okoknál fogva nem gondolom, hogy a dekonstrukció jó szó (un bon mot). Annyi biztos, hogy nem szép. Kétségtelen, hogy egy erősen meghatározott helyzetben tett bizonyos szolgálatot. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy a lehetséges helyettesítések láncolatában mi kényszerítene ki – alapvető tökéletlensége ellenére –, ezt az „erősen meghatározott helyzetet” kell majd elemezni és dekonstruálni. Ez nehéz, és én nem fogom most megtenni.

Még egy utolsó szól, s be is fejezem e levelet, hiszen máris túl hosszúra nyúlt. Nem hiszem, hogy az eredeti nyelvhez vagy szöveghez képest a fordítás másodlagos és járulékos esemény. És mivel a „dekonstrukció” olyan szó – amint épp az imént mondtam -, amely lényegében felcserélhető valami mással egy helyettesítési láncban, ez megtehető egyik nyelvről a másikra is. (A) „dekonstrukcióra” akkor van esély, ha adódik (se trouve) vagy feltalálódik (s’invente) a japánban egy másik szó (ugyanez a szó és egy másik szó), amely ugyanezt a dolgot (ugyanezt és mást) fejez ki, amely dekonstrukcióról beszél, s azt máshová ragadja, leírja és átírja. Egy olyan szóval, amely szebb is lesz.

Amikor a másiknak ezen írásáról beszélek, amely szebb lesz, akkor a fordításon nyilvánvalóan valami olyasmit érlek, ami ugyanazt a kockázatot és esélyt rejti magában, mint a vers.

Hogyan kell fordítani a „vers”-et? Egy „vers”? (...)

Nagy tisztelettel és barátsággal: J.D.

PÖRCZI ZSUZSANNA és TAKÁCS ÁDÁM fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék