Zsidó Ferenc
A maradandóság meséje
Kati néni unottan kötögetett, hajtotta a titkolt kényszer valami relatíve
maradandót művelni. Akár unottan is.
Az unokája csak nézte. Legszívesebben visszabontotta volna az egészet. Szívesebben
játszott volna papást-mamást élesben, szívesen elment volna bárhovázni. Nézte,
nézte, ameddig nézhette, ez egy szuszra elég sokat jelent.
Ha nem égett volna olyan vehemensen a tűz a kandallóban, állóképpé dermednek!
Ruszticizáló hajlamomnak engedve, ki kell emeljem: fás kandalló volt, amilyen
már nincs is, csak a mesében, és ott iszonyúan melegít. De Kati néni addig ravaszkodott,
hogy kölcsön kérte onnan. Ez a lépés előnyös volt maradandóságára nézve “füstölt
hús tovább tart” alapon.
A kandalló füstölt. Akár jelen időben is.
Ezen változtatni nem lehet. Nem is kell. A mesének visszaadni sértés lenne,
kidobni túl nehéz, mert túl nehéz.
Itt mást nem lehet tenni, kötni kell. Ez nagyszerű halál. A lassú gyászzenéről,
a fátyolos zászlók kíséretéről majd gondoskodik az unoka. Ünnepélyesen. Átvéve
a kötögetés nemes eszméjének stafétabotját.
Az alkalomra való tekintettel a kandalló elé gyászfátylat emelnek.
Úgyis füstölög mindenki magának (a végkötés miatt...)
A kandalló teljesítette kötelességét, mások is megtesznek mindent, ami tőlük
telik-múlik, Kati néni se lóg ki a sorból, sírból.
... A maradandóság pedig csak mese, vallja a sötétben a néhai unoka, kötögetés
közben...
Polifon bánat
Hiába mondtad, hogy többé nem indulsz meg velem egy úton, de még az enyémmel
párhuzamos úton sem, mert azok is találkoznak a végtelen körül, s abból pedig
kösz, nem kérsz, én csak magyarázom a bizonyítványomat, mely kissé, hanem, mert
ha akkor, nem azért, de persze hogyne mégis.
Tudom, mindennek aligha van több értelme, mintha nagyot ütnék bottal a szamár
fejére, de mit tegyek, földig ér a boldogtalanságom, s ez az én légbőlkapottságomhoz
képest nem semmi. Nem vagy többé a csikóbőrös kullancsom, leváltál rólam. Nagy
baj ért, s nagy kár. Napom voltál, s most szép delemet elvetted.
A napos oldalon behúztak egy sötétítőt, sírásra görbült számat hasztalan egyengetem.
Életcélok
I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra
csiszolt citromszelet, merevségé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom
magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan
tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így önmagában gyatra cél.
Hadd mondják.
II.
Nem találom. Nem keresem, nem várok egy Júliára. Csak ülök, ha nem fülök senki
fogára. (Ezzel megbékélve aludni térek, s álmodom éjjel feléje űző, dühös veszett
kutyát.)
III.
Építem már a Sing-Sing kisöccsét, ezért az élettől ibolyányi csokrot várok.
(Hámozott nyerstojást dugok a keblembe, s roston sült frissmustot a fenekembe.)
A napfelkelte ágában megkapaszkodom, s elhúzatom magam Tipeg-Tapogig. Aztán
itt sem állok meg ám, a szó, az örökös vesszőparipám tovarángat magával.