|
Németh Gábor
Németh Gábor
HUNGARIA
EXTRA DRY
A sivár látszat-világban marionettekként
vegetáló emberek meglehetősen közismert és közhasználatú szimbolikájára
épül Németh Gábor rövid írása, viszont nem a megszokott, leggyakoribb
megvalósulásait használja e szimbólumrendszernek. A jelkép ugyanaz marad, de
a jelképes értelmet hordozó tárgyak, fogalmak rendhagyóak, amelyeket mesemondói
könnyedséggel és magabiztossággal fűz össze, hirtelen, néhány
alapvonással megrajzolva a mű világképét. Kívül helyezkedve e világkép
hitelessége megkérdőjeleződik ugyan, de ennek részletezését nem
tartom elsődlegesnek. A szokványos bábuk helyett „idiótakék-szemű”
kaucsukbabák, a makett helyett papírmasé jelenik meg, a műanyagot
üveggyapot vagy fémek pótolják. Talán a Kanada dry (üdítőital)
fura parafrázisa a cím: Hungaria
Extra Dry, avagy a Nagy Magyar Szárazság. A három plusz egy fejezetecske ezt az élettelenséget
járja körül valamiféle bábszínházhangulatot teremtve groteszk hasonlataival.
Bár asszociációi távoliak, az azonosíthatóság határain belül maradnak. Az
első fejezet utolsó, csattanó mondata látványos ilyen szempontból: ebben
az egyetemes szárazságban esernyővázra feszített bőrzsákokká
szikkadnak az emberek, tollat, lószőrt és fűrészport cipelve
magukban.
Az esszé országon, városon, házon át a lidérces álommá
beszűkülő iránya azon túl, hogy a bezártság-érzést igyekszik
elmélyíteni, a XX. századi magyar néplélek betegességét, |
újabb nagy sérülését magyarázza. A hirtelen betörő „civilizáció”
felrántja magával az embert veszélyes vasvilágába. Lent talán otthonosabban
mozogna (bár ez sem idilli élettér), de visszafelé már nem vezet út. Végérvényesen
elszigeteltté és életképtelenné válik: „...ha lenézek, látom, hogy
életfontosságú elemek hiányoznak, és nincs stratégiám, hogyan hidaljam át a
hiányosságokat...”
A kétféle kiút majdnem egyforma. Mindkettő
kulcsszava a neurózis: a csendes őrült magatartása, az állandó
kapaszkodásban, rohanásban való végelgyengülés, vagy a kétségbeesett
őrület, a kiugrás a semmibe.
Tulajdonképpen nem tesz mást Németh Gábor, mint
hogy újra eszünkbe juttatja, amit már oly sokszor tudatosítottak bennünk:
aberrált világban élünk, amelyből a menekülés egyre kilátástalanabb.
Figyelemfelkeltő volt számomra Szijj Ferenc, a
fordító neve a szöveg alján. Miért kell egy magyar író szövegét lefordítani?
Hirtelen támadt zavarodottságomra a lapszéljegyzet adott – bevallom, megmosolyogtató
– magyarázatot: a Németh Gábor-eredetit, amely éppen „lappang”, Kristin
Schwamm fordította le, s ezt a német nyelvű szöveget fordította vissza
magyarra Szijj. Feltételezem, hogy nem véletlenül következik ezek után Marc
Martin tanulmánya, aminek címe: Valami a fordítói viszonyokról.
ZUDOR IMOLA |
1. Ez
különösen száraz ország. Száraz, tehát víz sehol, tehát nincs élet, csak
emlékezés az életre. Nem élő, bár úgy tűnik, azt a látszatot kelti,
hogy él. Megyek az utcán, azt hiszem, hogy megyek, azt hiszem, ez utca, azt
hiszem, élet. Nevetünk, mintha nevetnénk. Várunk valakire, pontosan úgy, mintha
várnánk valakire. És az ég pontosan olyan, mint egy különösen száraz ország
fővárosa fölött az ég. Sok ezer dolog történik mindennap, életnek álcázva.
Százak születnek mindennap, és egészen élőnek tűnnek, de már az
első nap vége felé felgyűlik agyukban egy kimutathatatlan folyadék,
egy alattomos gáz, és átitatja azt a kis rugalmas karfiolt ott felül. Százak
halnak meg. Az esernyővázra feszített bőrzsákban toll, lószőr és
fűrészpor, amikor a boncmester kipakol; néha megtörli a kezét egy vizes
ronggyal.
2.
Kaucsukbabák egy papírmasé-városban. Látszólag szilárd talaj, de óvatosan kell
lépni rajta, minden pillanatban beomolhat, szürke porfelhő száll fel, és
megül a babák haján és szemöldökén, a csodálkozó, idiótakék babaszemeken. Egy
százas körte világít, a műanyag fenyők alatt gyér árnyakat látni.
Járás közben megtörik a műbőr a térdhajlatunkban. Máshol összekuszált
drótok. Mindig van valami előreláthatatlan, de teljesen jelentéktelen oka
vereségeinknek. Nem az a feladatunk ugyan, hogy kerék legyünk a gépezetben, de
ez az egyetlen lehetőség, ezért szükségszerű. Tüllfelhők a
ragadósra fogdosott, tengerkék üvegharangon, egy kezdetleges világkép utánzata.
Mintha mindenütt üveggyapot-darabkák röpködnének. Agyagtányérokban poros,
kifakult krepp-papírsaláta, viaszcsirkecombok.
3. Át kell
mennie a kihalt parkon, hogy eljusson a házhoz. A gesztenyefákat a promenád
mentén kivágták, a törzsüket szétdarabolták, nyilván motorfűrésszel. (Az
ágak kissé remegtek, a levelekről por szitált a munkások csizmájára.)
Elmosódott körvonalú, nagy foltokban felperzselt fű, de a koromtengerben
gyomok szigetei csillognak sárgán; meg kell kerülnie, gyerek-törvény, hogy nem
szabad rájuk lépni. Betonpadok, széttaposott gesztenyék. A ház háromemeletes,
gondosan befalazott vakablakokkal. Az első emeleten barokk-girlandok, a
másodikon kimért klasszicizmus, kontár pszeudo-bauhaus a harmadikon. És nincs
egyetlen valódi ablak sem. A tető leégett, az elszenesedett gerendák
között behull a fény. Ahogy belép a házba, látja, hogy csak kulissza, belül
nincsenek emeletek. Körben az óriási falfelület egyetlen hatalmas freskó, amely
mindazt ábrázolja, amit egykor elrejtett: kavicsos utak egy elhagyatott
vidámparkban, a herceg kocsija éppen befordul a kapu alá, a szolgák mélyen
meghajolnak, a kút körül gyerekek labdáznak, egy bársonykabátos kisfiú karikát
hajt, a jóvátehetetlen megakadályozásához a bakon ülő tagbaszakadt férfi
bravúrjára van szükség (látni, ahogy a gyeplő megfeszül). A bal oldali
falon egy kis tó, partján villámsújtotta fa, melynek egyetlen ága ismét zöld
leveleket hajt. A fák fölött eltekintve, a tó mögött távol egy templomtornyot
látni, sejthetjük, hogy éppen harangoznak; a fa alatt ülő hölgy felpillant
az ölében tartott könyvből. A jobb oldali falról egészen a második emelet
magasságáig lehullott a vakolat, a repedezett, hullámos perem fölött csak a
festett égbolt és egyetlen felhő. Egy aggastyán arca profilból.
Az
elszenesedett gerendák között felnéz a valódi égre, és összehasonlítja a
kétféle kéket, az egyiket megsebezte a lehulló parázs, a másikat egy
kondenzcsík vágja ketté. A hátsó falon éjszaka van, az erdő fái alig
kivehető árnyak, viharfelhő takarja a csillagokat, csak az újhold
sarlója ragyog a fák fölött, és egy felületes szemlélő talán észre se
venné a fekete köpenybe burkolózott férfit, kilép egy erdőszéli, magányos
tölgy mögül, a mélyen homlokába húzott csuklya árnyékba borítja sápadt arcát; a
köpeny szétlebbenő szárnyai közül megfoghatatlan világosság árad,
titokzatos ragyogás, mely fogva tartja tekintetét, nézi, míg végül le kell
hunynia a szemét.
(Coda)
Mindig ugyanaz az álom. Egy óriási vastraverz csúcsán egyensúlyozom, egy iszonyatos
méretű mászóka, apró, négyszögletes alapterülete félelmet keltő, és
nevetséges ellentétben áll a szerkezet elképesztő magasságával, a monstrum
kissé kileng, a keresztvasak részvétlenül csillognak a kora délutáni nap
fényében, és a legmagasabb házak tetői is elérhetetlen mélységben vannak,
hiába kiáltozom, senki sem hallja. Néha társaim is vannak, de nem tudunk
egymásnak segíteni, lemászni lehetetlen, és ahhoz is kapaszkodni kell, hogy
fennmaradjunk; ha lenézek, látom, hogy életfontosságú elemek hiányoznak, és
nincs stratégiám, hogyan hidaljam át a hiányosságokat; itt fogunk maradni, míg
csak erőnk végére nem jutunk, s a végelgyengülés vagy egy kétségbeesett,
őrült menekülési kísérlet következtében végleg le nem zuhanunk
SZIJJ FERENC fordítása
|