Darvasi László

Veisz az ablak előtt ül, bámulja az utcát, amely a térre fut.

Látja Veisz a hitvány gömbakácokat, a fűszeres rikító cégtábláját és a nemzeti hős galambszaros szobrát.

Hétvége van, kihalt a város.

Igyekezz már, kiáltja Veisz, s közben a zongorára pillant.

A zongora a nappali sarkában áll, régi családi darab, Veisz tudomása szerint itáliai szerzemény. Veiszné kilép a fürdőszobából, megáll az ura előtt, s mint aki nem tehet mást, elmosolyodik. Veisz úgy fordul a tolószékkel, hogy pontosan szembekerüljön az asszony kissé telt, de formás testével. Veisz gyakorlott alapossággal vizsgálja a feleségét, fejét megbillenti, szeme összeszűkül, nyelve az alsó ajkára siklik. Veiszné a prágai vállpántos nyári ruhát vette föl, lábujja körmeit, a száját kifestette, arckrémet, púdert, szemfestéket is használt, a haja frissen besütve. Veiszné szép. Veisznének könnyű mandulaillata van.

Fordulj meg, mondja Veisz.

Az asszony lassan fordul.

Biztos, hogy ez a nyaklánc kell, tűnődik Veisz.

Az asszony elpirul, és a nyakához kap.

A mandulaszeműek jobban állnának?

Veiszné visszasiet a fürdőszobába, ahonnan nyomban halk, kapkodó zörgés hallatszik, és amikor kijön, már a másik gyöngysor csillog a nyakában.

Teríts, mondja Veisz, mindjárt itt lesz!

Veiszné terít. Három terítéket rak a nappali kerek asztalára. Hozza a gőzölgő levest, a zöldségestálat, a csontostálkát. Ahogy errefelé szokás, háromféle torma, üvegcse darált bors is kerül az asztalra. A mártás, a húsos- és a zöldköretes tál, miképpen a desszert, egyelőre a konyhában marad. Veisz közben elfoglalja a helyét és vár. Az arca mozdulatlan. Veiszné is leül, a férjére pillant.

Biztos, hogy eljön, kérdezi bizonytalanul.

Késik, mondja Veisz, de a következő pillanatban kopogtatnak. A vendég telt, vörös arcú fiatalember, fekete haja csillog a zselétől. Egyszerű szürke öltönyben van, csak a cipőjén ült meg a por, jelezve, hogy gyalog jött az állomástól. Az állomás messze van, a vendég szeme gyanúsan csillog. A kezében viszont ott libeg a hirdetési újság és az a sárga boríték, melyet Veisz küldött neki.

Szótlanul esznek.

Veisz az étkezés alatt jószerivel ügyet sem vet a vendégre. Veisznét figyeli, az asszony minden mozdulatát figyeli, hogyan emeli a szájhoz a leveses kanalat, hogyan válnak el egymástól az ajkak, hogyan rág, hogyan nyel, hogyan nyúl, kissé előrehajolva, a csontostálért, miközben kivillan hónaljának dús szőre, hogyan fogja ujjaival a fényes csontot, hogyan szopogatja, hogyan babrál a gyöngysorral, hogyan pillant mind gyakrabban a vendégre... és így tovább. A vendég jellegtelen fiatalember lenne, ám vendég mivolta különössé és titokzatossá teszi. Veiszné most már egészen nyíltan bámulja a vendéget, éppolyan fegyelmezetlen érdeklődéssel, mint ahogy Veisz bámulja őt, s a viszonyok e nem túl bonyolult rendszeréből némiképp kilóg a fiatalember, aki bár először jár itt, s először találkozik Veisszel és Veisznével, láthatóan csak az evésre koncentrál. Többször is szed, jóízűen és élvezettel, talán egy kissé túl gyorsan eszik.

Igyon is, kínálja Veisz, és bort önt neki.

Még egy pohárral, mondja Veisz, és újra tölt.

A vendég mosolyog, bólint, és lehajtja az újabb pohár bort. Aztán cigarettázik, most már ő is nézi az asztalt letakarító Veisznét, meg-megszívja a fogát, fapálcikát kér. A kávéba nem tesz cukrot, mégis megkavarja.

Aztán feláll, nyújtózkodik. Ropogtatja a csontjait.

Tudja a dolgát, mondja neki Veisz.

Ahogy kérte, Veisz úr, mondja a vendég, és újra Veisznére pillant. Olyan ez a pillantás, akár a parancs. Az asszony tehát feláll, elhúzza a hálószoba függönyét, s eltűnik a félhomályban. A vendég utánaindul, de még megáll Veisz tolókocsija előtt.

Most fizet vagy utána, kérdezi.

Most fizetek, mondja Veisz, és felhajtja térdéről a könnyű pokrócot, papírpénzt vesz elő, számol, közben jár a szája.

Ahogy megegyeztünk, mondja, és átnyújtja a pénzt.

A vendég is számol, a pénzt a zsebébe gyűri.

Eszébe jutott még valami, Veisz úr?

Nem, köszönöm.

Most még szólhat.

Minden rendben, kezdheti.

Veisz nézi a vörös arcot, az elnagyolt, mégsem kellemetlen vonásokat.

Arra kérem, mondja Veisz, hogy csöndben csinálja.

Csöndben?

Hang nélkül.

A vendég bólint, aztán belép a hálószobába, az ajtót nyitva hagyja. Veisz tolószéke a nyílásig gurul, s a férfi úgy állítja le, ha akar, még beláthasson az elsötétített szobába, lásson valamit az. ágyból, a maga éjjeliasztalkájából, melyen még ott a reggeli víz, a fényesfehér gyógyszeres doboz s az éjszakai olvasmány. Veisz látja az ágy fölé függesztett családi fotográfiát is. Veisz most lepillant. A vendég már Veiszné testén fekszik. Veisz vár. Veisznek nem kell sokáig várnia. Néhányat reccsen az ágy, majd a nyikorgás lassú határozottsággal ütemessé válik. Az asszony viszont gyors és ritmustalan sóhajokkal kezdi, mintha az ágynyikorgás pontossága és szabályszerűsége ellen akarna lázadni. Testi fájdalom, habár mind több céltudatosság is elegyedik ezekbe az elkapkodott sóhajokba. De hirtelen mintha egy gyerek sírna fel. Egészen elvékonyul az asszony hangja, akár egy csecsemőé, hol cincogó, hol meg nyikorgó, de ez sem tart sokáig. Az asszony hangja mélyebb tónust ölt, olyan ez, mint amikor egy jármű felveszi az utazósebességet, szabályos ritmusban liheg Veiszné, s nyilván így is jutna el a nemi öröm végpontjáig, ha a vendég nem változtatna a pozitúrán, s nem alkalmazna váratlan elmozdulásokat, ha nem gyorsítaná és lassítaná testének ritmusát, s az asszony hangja, némi késéssel ugyan, de mindig hűen követi a vendég váratlan megoldásait. Veiszné már beszél is. Kiabál, hogy a következő pillanatban nyöszörögjön, s a nyöszörgésből lázas és érthetetlen suttogás lesz, majd újra cincogó lihegés következik, mi több, egy-egy elfojtott sikoly is kiröppen Veiszné ajkai közül. Veiszné az utolsó néhány percet gyakorlatilag végigkiabálja. A szavak érthetetlenek, viszont úgy tűnik, mintha a néma vendég helyett is ő akarna szólni.

Aztán egyszerre csönd lesz.

Veisz a zongorához gurul, aztán visszafordul.

Veisz olyan türelmetlen és zaklatott, hogy remeg a keze.

Lecsúszik térdéről a gyapjúpokróc, észre sem veszi.

A szoba homályából kilép a vendég, poros cipője a kezében, a másikkal az inge nyakát gombolgatja. Kócos és fáradt, de főképpen bizonytalannak tűnik. Nézi a bénát, Veisztől azonban hiába vár elismerést vagy megerősítést. A pokrócért hajol, odanyújtja Veisznek.

Már fel kellett volna öltöznie, mondja hirtelen Veisz.

A vendég szó nélkül felveszi a cipőjét, vár még néhány pillanatig, utoljára még rátapint a nadrágja zsebébe gyűrt pénzre, aztán köszönés nélkül kifordul az utcára. Azon a néhány cseppnyi váladékon kívül, melyet Veiszné éppen törölget magából, semmit sem hagy ebben a lakásban, sem bosszúságot, sem bizonytalanságot, sem pedig olyasmit, amit néha örömnek, rosszabb pillanatainkban elégedettségnek nevezünk. Néhány nap múlva talán az is kétséges lesz, hogy járt-e Veiszéknél vendég valójában. Veiszné, mintha csak az ajtócsapódásra várt volna, most lép be a nappaliba. Még mindig kipirult, a haját igazgatja. Izzadságcsöppek fénylenek a homlokán, a nyakán vörös csík fut keresztbe. Veiszné sóhajt, a zongorához, lép, a terítőt leveszi róla, gondosan összehajtja. Veisz majdnem fellöki az asszonyt, olyan türelmetlenül gurul a hangszerhez. Veiszné tudja, hogy az urát ilyenkor nem zavarhatja. Veiszné tehát leül, kezét az ölébe ejti, és kifejezéstelen szemekkel nézi a férfit.

Veisz végigfuttatja ujjait a billentyűkön.

Megáll, újrakezdi.

Dúdol magában, elgondolkodik, rájegyez a kottalapra.

Satíroz aztán, és újra jegyez.

Veisz, a béna végre dolgozhat

EPERJESI ÁGNES: Sült kép 65 pötty hűlt helyével