Schein Gábor

Bányaomlás

bizonnyal esmérem a tömb alatt
a testnek rajtam nagy haragod
alig szorít helyet felséges
úristen a térd a váll és kemény

ostorod kivel tagaimot és a
hajlatok közt bűneimért nekem
a réseket igen ostorozod
alázatos szívvel kitölti uram

téged a pergő cementtörmelék kérlek
ellenem felemelt kezeidet a víz
tarts meg amely szent a legfelső

isten aknánál betört könnyíts
meg irgalmasságod is betonná
köti énhozzám mutasd meg

Átváltozás

Mozdulatlan, mint a báb
növekszik bennem a születés
előtti halál, már szűk neki
ez az élet. Szájammal néha

már ő harap, és reggel,
mikor fésülködöm, mint
felzavart lepkék, hajamból
halott csecsemők pora száll.

Még húzódna vissza, de már
nem hagyom. Rágja ki, mint
selyemruhát, e mérgező

fényekből szőtt burkot. Hadd
repüljek ki, mielőtt nyitja
szárnyát egy másik halál

Prefáció

Ismered bent a sértett
gyermeket? Szemét dörzsöli
öklével egy oszlop alá
kuporodva, s játékszerül
adja magát első bánatának.

Te tudod, mi ez. Elmondhatatlan
dolgok kérik, hogy szülje
őket újjá, s határuk nem

lelik: anyagtalan keringenek
szívében, morajlanak,
s morajuk hasonlít
a magány dallamára.

Rejtsd el ezt az arcot.
Vigyázz a diónyi ökölre, ne
törjön szét fölsértett
tekintetének kútján, alul
a köveken –

Vedd vissza kegyelmed!

Kút

Az elveszett képet, a káván
áthajolva, mióta könyörgi
vissza a szem? Mintha angyalt
látna, ki elvette arcát,
hogy rávésse saját vonásait.

Szenvedni kell iszonyú
kezétől. A kút vizét
csak a folyókkal merheted
ki: S mégis bölcs, oly
bölcs a mélység –

Meg fogok vakulni!

Egy eltűnt mondat,
néhány fölösleges sor

A könyvből, amit olvasok, eltűnt egy mondat. Egy
téli éjszakáról volt benne szó, egy régi emlékről, az
enyémről, azt hiszem, de nem tudom, mit tettem benne.

Szemeim, mint csörgős szánkó elé fogott lovak, most
futkosnak körbe a papíron, a frissen hullott hóban nem
lelik, merre van a hazaút, mert bár kétségtelenül itt laktam,

de ez a hely most nincs sehol. Egy igen és egy nem. Mert
biztosan nem én kértem ki ettől a mondattól a vagyonából rám
eső részt, mégis olyan, mintha én hagytam volna el őt. Pedig
a könyv most is a kezemben van, és ahol a hiányzó

mondat véget ér, kezdődik egy másik. De oda már nem
jutok. Pedig ott, felkelvén, talán volna kihez mennem,
hogy megemeljem előtte mélyen a kalapom, és mondjam:
„Vétkeztem, ha nincs is vétkem. Ellened, akit nem ismerek.”