Richard Brautigan

IRODALMI ÉLET KALIFORNIÁBAN – 1964

A cím egyfajta sajátos rekonstruálási folyamatot indított be bennem. Ha csakugyan zajlik az irodalmi élet, és ráadásul nem is akárhol, hanem Kaliforniában, akkor csakis szappanoperákból jól ismert toplistákról, bestsellerekről lehet szó, melyeket nyugdíjas, reggelente kocogó, enyhén gömbölyded hölgyek szavazatai alapján állítanak össze. Csakhogy Brautigan másfajta, mondhatnánk így is, emberközeli irodalmi életről ír. Az, amit leír és az, ahogyan ezt leírja, kaliforniásan laza. És meg kell adni, az „irodalom szentsége mindenek felett” hangoztatok számára meglehetősen bizarr. Könyvek sorsáról ír a laza amerikai, amikor az író látszólag kénytelen sorsára hagyni több példányban eladott könyvét. Szóval két történet, két elképzelhető könyvsors: 1. Az író egyszer édes vermutot szürcsöl a könyvtulajdonos feleségével. Persze nothing

happens közöttük, de a férj mégis fecnikre tépi a két könyvet. 2. A Városi Fények Könyvesboltban egy Valaki érme segítségével oldja meg a könyvvásárlás dilemmáját. Persze Fortuna épp akkor, épp azt a könyvet nem szereti. Istenem, megesik. A könyv írója mindezt végignézi. „Nem őrködöm minden egyes oldal fölött. Nem vigyázhatok rájuk örökké” – ezt mondja Brautigan, csakhogy éppen az ellenkezőjét cselekszi, a fikció szintjén, igaz. Eljátszik azzal a gondolattal, hogy a férj eszeveszett könyvpusztításának melyik kötet esett először áldozatul. Egyáltalán mikor történhetett ez? Milyen replikák röpködhettek a fecnik fölött? Vagy egyszerűen csak a Valaki otthagyott vibráló tétovázását felveszi a padlóról, zsebébe csúsztatja, és ama kis írássá formálja át... JOIKITS MELINDA

1.

Múlt éjjel egy barátommal iszogattam, aki minduntalan feleségére pillantott a bár másik végében. Két éve külön élnek: reménytelen ügy.

Egy másik férfival beszélgetett. Láthatóan nagyszerűen megvoltak egymással.

A barátom visszafordult és a versesköteteim iránt érdeklődött. Bár másodvonalbeli költőnek tartanak, az emberek néha feltesznek hasonló kérdéseket.

Valamikor megvoltak neki a könyveim, mondta, de ma már nincsenek meg. Elvesztek. Az egyik nem kapható, válaszoltam, a másikat megveheti a Városi Fények Könyvesboltban.

A feleségére pillantott. Épp nevetett valamin, amit a másik férfi mondott, akiről csak úgy sütött az elégedettség. Hiába, így megy ez.

– Tartozom egy vallomással – szólalt meg a barátom. – Emlékszel arra az estére, amikor munkából hazajövet együtt találtalak téged meg a feleségemet édes vermutot iszogatva a konyhában, és mindketten részegek voltatok?

Emlékeztem rá, bár nem történt semmi. Ücsörögtünk a konyhában, lemezeket hallgattunk, és berúgtunk az édes vermuttól. Valószínűleg még sok ezren tették ugyanezt Amerika-szerte.

– Nos, amikor elmentél, odamentem a könyvespolchoz, levettem azt a két kötetet, darabokra téptem, és a fecniket a padlóra szórtam. Nincs az az isten, aki újra öszeragasztgatta volna azt a két kötetet.

– Egyszer hopp, máskor kopp – mondtam.

– Mi van? – kérdezte.

Kicsit részeg volt. A pulton három üres sörösüveg állt előtte. Címkéik gondosan levakarva.

– Én csak megírom a verseket – mondtam. – Nem őrködöm minden egyes oldal fölött. Nem vigyázhatok rájuk örökké. Nem volna semmi értelme.

Egy kicsit én is részeg voltam.

– Azért jó lenne – mondta a barátom –, ha meglennének azok a könyvek. Hol kaphatnám meg őket?

– Az egyiket öt éve nem láttam. A másikat megveheted a Városi Fényekben – mondtam, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy gondolatban összerakjam és lejátsszam, mi is történhetett azután, hogy kiléptem a konyhából és hazamentem, és úgy égett a testem, hogy édes vermutba mártott villanykörtének éreztem magam.

Mit mondott, mielőtt odament a polchoz, hogy leemelje a könyveket, és darabokra tépje őket? Mit mondott az egyik, mit mondott a másik, melyik könyvre került sor először, meddig tartott az egész? Milyen elbűvölően egészséges indulat – és azután vajon mi történhetett?

2.

Egy évvel ezelőtt a Városi Fények Könyvesboltban feltűnt, hogy valaki az egyik verseskötetemet nézegeti. Tetszett neki a könyv, de tétovázott.

Újra megnézte a címlapot, megint belelapozott. Megállított egy-egy lapot, mintha óramutatók lennének, és elszórakozott azon, mennyi az idő. A könyv hét órát mutatott, amikor elolvasott egy verset. Aztán ismét erőt vett rajta a bizonytalanság, elfeledtetve vele az időt.

Visszatette a könyvet a polcra, majd megint leemelte. Tétovázása ideges vibrálássá vált.

Végül egyik zsebéből elővett egy érmét. A könyvet hóna alá fogta. A könyv most fészek volt, a versek pedig tojások. Feldobta az egycentest, elkapta és a kézfejére csapta. Felemelte a tenyerét.

Visszatette a könyvet és kisétált. Úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült. Odamentem a polchoz, és észrevettem, tétovázása ott maradt a padlón. Mintha agyagból lett volna, mégis tele valami eleven vibrálással. Zsebembe csúsztattam, és otthon, jobb dolgom nem lévén, eme kis írássá formáltam át.

ERDÉLYI ANNAMÁRIA fordítása