Láng Zsolt

Beszélgetni Mészöly Miklóssal
Elolvastam mindent ezekben a napokban, mert jó volt „róla” olvasni... Mindenki emlékezni kezdett arra, amikor együtt ültek valahol, és erről meg arról beszélgettek... Elgondoltam, hogy ha írnék most valamit... akkor én is azzal kezdeném, milyen jó volt találkozni Vele, mennyire meghatározó volt, mennyire lényeges. Arról írnék, hogy én azóta minden „öreg írót” nevetségesnek látok, ha nem olyan, mint amilyen Miklós volt...
Amikor először találkoztunk, ő kétszer annyi idős volt, mint én, és ez soha többé nem lehetett már úgy, de akkor semmi ilyesmi nem jutott eszembe, mert nem volt a találkozásban semmi különös. Semmi, de semmi kirívó, pózos, mesterkélt, merev. Olyanná tudta tenni. Pl. nem is vettem észre, hogy tegeződünk, pedig tegeződtünk, és ez ugyan szokásban volt, tehát másokkal is tegeződtem, de ők felajánlották. Miklós viszont nem tette, mégis tegeztem, mint egy régi, megszokott apát, de ez rossz szó, másfelé visz, egy másik történethez. Azon is csodálkozhattam volna, hogy tudta, miről beszélek, ismerte például a Nappali házat. Ebből az látszott, hogy neki nem volt kivételes ez a beszélgetés, olyan értelemben, hogy nem azért ültünk egymás mellé (egy Látó-estet követő díszvacsorán), mert mondjuk nem volt kedve fontosabb emberekhez.
Bele tudott feledkezni a beszélgetésbe. A beszélgetés szellemi izgalmában nem vette észre a külvilágot (másképp soha nem volna érdemes szót váltani). Egy pohár sör mellett ült, de nem itta, a kávét is csak kavargatta, a fagyit otthagyta, néha szórakozottan beletúrt, nem tudta mit eszik, nem foglalkoztatta. Szabad ember volt, akit nem kötöttek a kiskanalak, a poharak, az öltönyök, az arcszeszek, nem kötötte környezete, és nem kötötte a beszélgetőtárs sem, nem kötötte, hanem amit vele (velem) csinált: a saját szabadságába (övébe, enyémbe) felemelte. Nem volt személyre szabott a találkozás, nem volt személyre szóló az, amit mondott, de ha az lett volna, akkor megtörik a varázs, mert varázslatnak tűnt volna.
Nem tudom ezt pontosan elmondani, mégis megpróbálom. Van a kertünkben (apósoméban) egy diófa, nyaranta annak tövében szoktam írni. Miklós, akit délceg ezüstfenyőhöz hasonlítottak, nekem inkább ez a diófa, az én diófám (persze nem az enyém). Egy lépést sem tesz felém, és mégis... (És mostmár a diófáról mindig Miklós fog az eszembe jutni.)
A Mészöly-mondat is ilyen. Olvassuk csak el a Sutting ezredes utolsó mondatát... Vagy az elsőt a Megbocsátásból... Hajnal vagy alkony? Ezt eldönteni? Nem! A szép értelmetlenségre hagyatkozni.
És a beszéde is olyan volt. Milyen is? Gyönyörű mondatokat mondott, a közbeszédtől eltérő ritmusú, indázó, de nagyon világos, erős és mégis törékeny mondatokban fogalmazott. Gyönyörűség volt őt hallgatni. „A lényeges, elirányító döntéseinkben a megejtően sugárzó gyámoltalanság, a nyitottság, az elesettség magasabbrendűvé teheti magatartásunkat.” Ezt szóról szóra így mondta. Férfias, de nagyon finom szerkezetű mondatai voltak. Férfias? A nemiséghez semmi közük nem volt, azaz nem férfi és nő dolgában. Közük talán valamilyen alapvető remegéshez volt. Talán a szerelemhez. A madarak szárnyalásában is felfedezhető mozdulathoz. A rejtélyes elemhez. A minden élőben közöshöz. Tündöklő szerelematom morzsolódott a nyelve alatt, úgy beszélt.