Géczi János

Káosz
Valakinek kellett a föld
és elgondolta a vizet Majd
a lélekszemű madarat amely a levegőnek
fölkínálta a kiterjedést Idővel összegyűlt
az amit a bölcselet – utóbb –
ekére orsóra parittyára osztott
s odasorolta a férfihoz nőhöz gyerekhez
Nagy köpenyű mitológiák járták
a zöldellő mezőt a kenderrostok fakó térképét
feszítették az ágvillán a gumit
fürge járású népdalok
követték s feledkeztek meg róluk
Mint árnyék a napsütésben
összeállt s a kozmosz
hol épületnek hol hagyománynak hol
több szólamú szövegek
haramiák járta vadonának vélte magát
Volt aki látta az egybegyűlt erőt
és az istenekről beszélt
volt aki az érett elemekre gondolt s másról
volt ki – mint egy álarcra – önmagára
saját folyosójára kerített kertjére és lombos fájára:
mint a gyilkosok
Én arra a visszhangra
amely hol Vergilius hol Villon hol Schiller hangján
a végső lehetőségről – szorongató találkozásról – suttog
Amikor a 2 elapad s 1 lesz

A szörny
Én aki éjfélkor remélt testet találni
ábrából ábrára vándoroltam Dürertől Pietro Longhiig
Olyan jelkép lettem – a testté a világé:
mindenkor szertehull –
amelyet bárki maga mellé fektetett az ágyba
hogy – szeretkezés után
a lélekkel a test – összealudjon az idővel
egymással azonosak legyenek
Éjfél után néhány percig bőven jutott idő
az Indiákról átvonszolni az aranyat
csipcsup halhatatlan dolgokat
s bőlevű fügét – a valódi emlék ellenszerét – zabálni
Ismertem a vörös átjáratokat
a titkok és a földrészek között
ahol mindenkor zúg és szitkokat szór a szél
A rettenet – hűvös ólomszem – nem az
hogy annyiféle voltam
nem hogy vélem
– a múltjába bugyolálva – szétoszlik a tűrhetetlen világ
s amikor rámutattam a tengerre – szürke – és volt nincs
a földre léptem – nehéz – és visszahulltam a gondolatba
Egyszer láttam egy vízparti fát
duplaként mint kártya lapján a vadász
(duplán mint kártya lapján a vadászt)
fűz lehetett éger vagy fehér nyír – mindegy –
a képével volt teljes
Nekem nem maradt idő lenni