KabdebĂł TamĂĄs

Aki ĂĄ-t mond: FeltĂĄmadĂĄs
Kovács Istvánné, született Baranyai Rozália 1996. április 2-án, du. 4 órakor feltámadt halottaiból. Sz. kisváros, vagy nagyfalu, ahogy vesszük. A csoda híre futótűzként terjedt, az emberek sorba álltak a klinika előtt, hogy legalább az ablakon betekintve láthassák Baranyai Rózát, amint a hamarjában kitakarított különszoba felpárnázott ágyán fekszik és morzsolgatja olvasóját. Legelőször a fiát, Kovács Jánost engedték be hozzá. (Aztán a menyét. Végül élettársát. A doktor meg ki-be járt.)
„Édesjó anyám, hát visszajöttél! Még az is jó, hogy ma tetted ezt, haltál meg délelőtt, támadtál fel délben, mert ha mindez tegnap történik, az emberek nevettek volna, mondván: ÁPRILISI TRÉFA VOLT AZ EGÉSZ! Nem hitték volna el, hogy megállt a szíved, sem pedig azt, hogy az Úrjézus föltámasztott. Nagy tréfamester az Isten! – mondta egyszer Feri bátyám, amikor legjobb lova lába eltörött egy gödörben, ahonnan tömött bőriszák került elő, tele pénzzel. Ne sírj, anyácskám, ne hullasd könnyedet, minden el lesz boronálva, Nagy Gábor bátyámat előkerítjük bárhonnanából! Nem kell nekem az örökség, amíg ti éltek, éljetek a Szárcsa-dűlői házban, amíg tetszik, amíg az Úr egyszer végérvényesen magához szólít benneteket. Megvagyunk mi Örzsével a panelházban, két szoba konyha fürdőszoba, két embernek szinte sok, háromnak is elegendő. Szúr a szíved, mondtad egyszer még régen, hát mi történt?”
„Kedvasanyám, ne ríjon. Én magát sírni még nem láttam. Mondtam is az uramnak, Jancsi, a te anyád olyan kemény, mint a vasszög, nem is értem, hogy bír a halál vele. Hát nem is bírt! Úgy rendezte, lám az Isten, hogy saját Szent Fiának életrekeltési évfordulója előtt, de már a Nagyhéten jöjjön vissza közénk, kedvesanyám. Én még ma este elkészítem a maga kedvenc baracklekváros palacsintáját, rumos szósszal, úgy, ahogy szereti, tört dió is lesz benne vaníliás cukorral, a másikban meg gyenge túró és mazsola. Ne higygyen a szóbeszédnek! Én nem nyaggattam Jancsit a kis ház miatt. Nem én. Munkálják meg azt a szőlőt minden évben, életük fogytig! Akármeddig, akárhová szaladt is most Gábor bácsi, előkerítjük. Hisz az ő ángya, meg az én ángyom anyóstársak is. Az én ángyom kitudja az ő ángyától, hol botorkál a maga élete párja. Itt kéne hogy legyen máris, hisz már a helyi rádió is bemondta: „Kovács Istvánné, született Baranyai Rozália visszaköltözött az életbe”.
„Róza, hogy tehetted ezt meg velem? Hisz csak a sógoromhoz mentem, az orrfűi úton, egy kisdemizson pálinkáért. Mert az, te is tudtad, kifogyott. Mert hiába csináltunk hat hordó jó villányi fehéret, és két hordó kadarkát, az élet vizének erejét a bor nem éri el. Épp azalatt halni meg, amikor én elvagyok – hát a sógor ott marasztott egy kicsit a borospincében –, és olyankor támadni föl, amikor hazatérve az enyhén ittasak álmát aluszom!? Még jó, hogy fölkeltett a kolompolás. Mári néni a szomszédból olyan hangosan kolompolt, hogyha még otthon fekszel a halottas ágyon, hát ott ébredtél volna, abban a minutumban életre. Jó hogy itt vagy, jaj de nagyon jó. Mert nekem nem az fájt volna, hogy az elörökölt házból kiebrudaltak, jófiad és szép menyed, hanem az, hogy szilvásgombócodból nem ehetek többé. Vége ennek a rémálomnak. Föltámadtál. Haza is jöhetnél, ha a doktorok engednének. Mert messze van még az az örökösödés. Lehet, hogy éppenséggel engem elébbre várnak az árnyékvilágba, mint tégedet vissza oda. Ha én megyek, maradra megyek, oda, ahonnan te visszajöttél. Jól tetted Rozikám. Éldegéljünk még el, csendesen, egymás mellett a kis dűlői házban. A verandáról a sógorékig látni. Nagy ház az övék, jószívű a húgom, alkalom adtán elférek benne.”
„Az igazság az, doktor úr, megmondom magának, hogy ne blamálja magát. Nem maga volt a hibás, hogy halottnak mondtak ki egy tetszhalottat: meg akartam halni igazán. Benyeltem egy fél marok váliumot egyszerre, mindazt, ami az üvegben volt. Hogy miért? Mittudomén miért. Betelt a pohár. Mint tudja, férjem tíz éve halott. Itt hagyott engem egy tizennégy éves fiúcskával. Gürcöltem érte, miatta. Kitaníttattam. Fölneveltem. Maga is megállt a szigetvári úton a lacikonyhámnál, kolbászt enni. Nos, ez a jóember, a Nagy Gábor hizlalta disznóimat, vágta le őket, csinált a húsukból kolbászt, hurkát. Magamhoz vettem, mert jámbor volt, noha kissé iszákos. Ám még akkor sem emelt kezet a gyerekre soha. Jancsi fiam mégsem szerette őt. Akár Jancsi volt, akár Örzse, rávettek együttesen: végrendeletet csináljak, melyben rájuk hagyom, helyesebben a születendő unokára hagyom a házat. Ez amúgy is bekövetkezett volna. A baj az volt, hogy egy gyönge pillanatomban abba is belementem, ha megszületik az unokám, házat cserélek velük. Beköltözök a panelházba, Pécsváradon. Nem úgy, mondta Gábor, én olyan messzire nem megyek. Mert járművünk nincs, és mert Gábor mecsekalji, itt nőtt föl, itt van minden komája, retyerutyája. Ha te mész, mész egyedül, Isten veled, mondta és becsapta a konyhaajtót.
Elfogott a pánik.”
„Látja Róza, az Isten se akarta még magát a saját virágoskertjébe' ültetni. Tehát ne keresse, mi van a túloldalon. Lám, visszaküldték a kertajtóból magát, mert itt szükség lesz még Baranyai Rozáliára hamarosan. Mondja, ki vigyázzon a kis unokára, ha nem maga? Tudja, harmincöt éves orvosi praxisomban még nem volt olyan esetem, mint a magáé. Mári néni, a szomszédasszony, látta, amikor összeesett a verandán. Szalasztotta az unokáját értem. Tíz perc sem telhetett el, már ott voltam a sztetoszkóppal. Se szívműködés, se létezés, se testmeleg. A biztonság kedvéért behozattam a klinikára. A mentőautóra várni kellett. Amikor jött, hordágyra tettük a maga élettelen testét és megindultunk lefelé. A dűlői úton a mentőautó kereke belezöttyent egy nagy gödörbe. És maga, Rozália, kinyitotta a szemét, amit én előzőleg lezártam. Pislantott.
Az is lehet, hogy kacsintott.”

Mondjon b-t is: sådam ÁT Lef
Szabó ABC Pál, egy laboratóriumnak berendezett jégbarlang kellős közepén találta magát. A központi helyen álló íróasztalon nagy, fehér bőrbekötött könyv feküdt, fedelén a felírással: sádam ÁT Lef. Bár Szabó művelt ember volt, képzett és tapasztalt archeológus, több nyelven (egy-két holt nyelven is!) beszélt, a felírást nem tudta megfejteni. Tovább nyomozott a vélhetőleg légkondicionált jégbarlang-laboratórium belsejében. Noha a genetikához alig konyított, Pál barátunk – tavaly, Manchesterben, együtt dolgozott professzor Rosalie Davie-vel, egy egyiptomi múmia szétszerelésénél, melynek során megállapították, hogy a 3500 éves kadáver fogszuvasodást soha nem, gyökérfertőzést viszont öt esetben szenvedett – egyszeriben megállapította, hogy egy egyszemélyes biológó-genetikai labort szemrevételez. Az első feltűnő dolog a munkaasztal fölött a mennyezetre erősített csiszolt tükör volt, melyben ABC fölfelé tekintve megpillantotta középkorú sajátmagát, mintegy felülnézetből, s ezenközben csillogó aranykeretes szemüvegét, bámuló kitátott szájában az állkapcsa baloldali alsó aranyfogát, valamint anorákjának prémes gallérját, melyről csepegett lefelé, a viaszpadlóra, a pelyhekből cseppekké olvadt alpesi hó. A fogason egy kis, de feltehetően zömök emberre méretezett fehér köpeny lógott, fehér orvosi török-sapka és egy, a belégzést szűrő, az archoz hermetikusan tapadó álarc. A munkapadon négy pár, aránylag kis kézre méretezet gumikesztyű hevert. A villany, Pál beléptekor, önműködően kapcsolt be, a légkondíciós monoton állandósággal zümmögött. A labornak nem volt ablaka, de amint egyik felét, majd a másikat, azaz a faltapétát megérintette, tolóműves rekeszajtók újabb csiszolt tükröket fedtek fel. A munkapad alatt is volt egy tükörfelület, amely a széttolódó viaszpadlórés alatt csillogott. Így tehát Pál doktor – történelemből doktorált, mielőtt a régészet felé terelődött volna a figyelme – minden nézetből láthatta önmagát, külső felületének minden porcikáját, sőt egy gyűjtőtükörben mindent háromdimenziósan, hasonlóan a virtuális tér-érzékeléshez. Miután hóbakancsán a tapadószögeket, kucsmátlanított fején a kopaszodás kezdeteit jelző tonzúrát és ba larcán a borotválkozásnál gondot okozó bibircsókot is megvizsgálhatta – a gyűjtőtükör ráadásul nagyított is! –, Szabó ABC Pál leült a forgó karosszékbe, mely gombnyomásra masszírozni is tudott és melegített lábtartót is szolgáltatott, oldalzsákjából elővette uzsonnáját, egy libamájkrémes zsemlyét, egy kiwit, egy fatábla svájci csokoládét, egy termosztöltet pálinkás kakaót és kortyolgatni, falatozni kezdett.
Pál, ez évben, egy barlangkutató svájci expedíció tagja volt és a Mont Blanc északkeleti vonulatán 2500 méter magasságban lelt rá az azért is titokzatos barlangra, mert az expedíció vezetője induláskor kezébe nyomott egy térképet, melyen, szerinte, minden montblancos barlang be volt jelölve, hisz mindegyiket megtalálták már, bár nem mindegyiket kutatták át tüzetesen. A térkép szerint a laboros barlang fölött kétszázötven méterrel kellett egy másik barlangnak lennie – volt is –, míg ez a pont, illetve vonulat, ahol Pál megtorpant, gleccserként volt bejelölve. Március legvége volt, tartós szép idő, ezer méterrel lejjebb már jócskán elolvadt a hó és kidugta csicsás fejét a havasi gyopár. Pál, rábukkanván az ismeretlen és feltérképezetlen barlang szűk bejáratára, azon tűnődött, hogy az általános globális felmelegedés eredményeképpen tűnhetett-e el a gleccser alsó csücske (hiszen ötven méterrel fölötte és attól kezdve fölfelé ott volt még), s esetleg ez okozhatta, hogy az egykor betemetett barlangbejárat most ismét a felszínre került. Nagyléptékben a klímaváltozások ennél cifrább tektóniával is előálltak. Az expedíció célja az egykori barlanglakók az ős- és óemberek csontjainak felkutatása volt, és Pált azért vették be a kutatócsoportba, mert évvel ennek előtte az Aggteleki Cseppkőbarlangban talált néhány csinos kőbaltát, mely fegyvertényt az Archeológiai Értesítő a régészvilágba kürtölt.
Professzor Gümli megkérdezte: „Kedves barátom, mi az ön teljes neve?”
„Pál ABC Szabó.”
„No de hát milyen keresztneveket jelez az ABC?”
„Semmilyeneket. Nálunk, Hungáriában sok Szabó Pál van, a telefonkönyvben is több tucat. Író is volt ilyen nevű, meg lakatos, meg hentes és mészáros. Nos én azért illesztettem kereszt- és vezetéknevem közé az ABC betűket, hogy elkülönüljek a többi Szabó Páltól.”
„Eredeti”, ingatta szép, tüskés ezüstös fejét Gümli professzor, a berni archeológiai csoport vezetője. „Magára, úgy vélem, nagy jövő vár.”
Pál most ezen a jövőn morfondírozott, hiszen amit ebben a vélhetőleg őskori, elfeledett barlangban talált, az nem a múltat idézte, hanem a jövőt sejttette. Kíváncsi ember volt, és egy pillanatig sem gondolt arra, hogy valami privát territórián alkalmatlankodik, hol bármelyik percben megjelenhet a tulaj, és hogy akkor mi lesz, mi nem lesz; Pál arra gondolt, hogy itt titkok rejlenek, evidenciák tárlódnak, leletek halmozódnak, megannyi mozaik kocka, melyeket összegész felismerhető képek adnak. Mármint alakzatot, ha kocka, de képet ha mozaik-lap. Mert mit látott? Egy miniatűr tomográfra emlékeztető acél szerkentyűt, egy microwave sütőt, egy MAXWELL MIXER bilétával ellátott ismeretlen gépet, egy centrifúgát, egy porlasztót, két számítógépet, egy Geiger-számlálót, hat különböző nagyságú, típusú és érzékenységű hőmérőt, egy hermetikusan lezárt, de törhetetlen-üveg tetejű szelencét, benne valami biológiai kotyvalékkal, lombikokkal, üvegcséket, finom-mechanikai vágószerszámokat, egy régi típusú és egy elektronmikroszkópot, üres ketreceket, talán egerek vagy patkányok fogdáit, néhány német és angol nyelvű könyvet, egy bezárt szekrényt, egy páncélszekrényt és egy szám- és betűzárral felszerelt, embermagasságra méretezett tolóajtót. Pál, kakaóját kortyolgatván visszaemlékezett arra, hogyan jutott ide be, a barlang belsejében felépített laboratóriumba.
Amikor kint megpillantotta a hegyoldali nyílást, bevett szokás szerint hógolyókat formált és dobált a barlang szájába. Ez szokásos elővigyázatosság volt részéről, hogy kiriassza az embernemjárt üregből az esetleg ott tanyázó állatokat. A yetiben nem hitt, de akadhat róka, mormota, sőt zerge is, kiknek, ha az ember befelé igyekszik, kívül tágasabb lenne.
A 2500-as barlangbejáraton (így nevezte fölfedezését) nem jutottak meszszire az odairányzott hógolyók: tompa puffanással záróajtóba csapódtak. Aztán az egyik hógolyó becsapódása után – mert véletlenül eltalálta az automatikus nyitógombot –, mint szezám kapuja Ali baba előtt, Szabó ABC Pál előtt megnyílt a labor-barlang bejárati ajtaja.
Eddig jutott a visszagondolásban. Aztán gondosan elpakolta uzsonnájának maradékait. Szabó Pál a mosdófülkébe lépett, ott megmosta, majd megtörölte a kezét, és a papírtörölközőt a lábpedálos szemétkosárba dobta. A kosár mélyén egy összegyűrt papírlapon akadt meg a szeme. Kivette, kisimította, rajta a fekete golyóstollal írt írást – mely angolul volt – elolvasta.
NO SUCCES. HE DIED AGAIN.
WHAT SHALL Y DO?
(A siker elmaradt. Meghalt.
Mitévő legyek?)
Kis töprengés után ABC rájött, hogy a papírlapot az íróasztalon fekvő bőrkötéses könyvből tépték ki. Meg is találta a nyomát, a számozott lapokból a 97. hiányzott. Látni Itt van a kutya elásva, itt ilyen-olyan naplóval van dolgunk – ütött a homlokára Pál, és visszafelé lapozott, böngészett, olvasgatott a nagy könyvben. (Az angol nyelvű naplójegyzeteket magyar fordításban közlöm. K.T.)
ÉN, THOMAS BANK, NOBEL DÍJAS GENETIKUS, A YALE EGYETEM TANÁRA, A MAI NAPON, 1996 JANUÁR 1-ÉN MEGNYITOTTAM EGYSZEMÉLYES TITKOS LABORATÓRIUMOMAT A MONT BLANC N.E. 2500 PONTJÁN. A LABORATÓRIUM JAPÁN ÉS KOREAI ÉPÍTŐI ÉS BERENDEZŐI FEJENKÉNT EGYMILLIÓ YENT KAPTAK, HOGY A TITKOT MEGTARTSÁK.
Az 1996. december 6-i bejegyzĂŠs:
ÁDVENT. SIKERÜLT AZ EGÉR KÍSÉRLET! A B 3 JELZETŰ ANYAEGÉR MEGSZÜLTE B 3.1-ET, AZ ELSŐ KLÓNOZOTT KISEGERET. MINTHOGY EZ VÉGCÉLOM ELSŐ LÉPÉSE VOLT EZT AZ EREDMÉNYT TITOKBAN KELL TARTANOM. (LEHET, HOGY MÁSOK, MÁSUTT ÖNÁLLÓAN ELVÉGZIK EZT A KÍSÉRLETET.)
A következő lapokon Pál a könyvbe ragasztott újságkivágásokra lelt: „Senki sem volt különösebben megrökönyödve, amikor egy amerikai bíróság úgy döntött, hogy egy homoszexuális férfipáros a születendő csecsemő szüleiként szerepelhessen, holott mindenki tudta, hogy két férfi nem hozhat össze egy gyereket, azaz: apa és anya nem lehet. De hát mi történt? Az egyik férfi ondósejtjét egyesítették egy petesejttel, a keletkező embriót pedig egy kölcsön-anya méhébe helyezték.”
Lejjebb, ez a kis beragasztott hír szerepelt: „Ma már több európai országban lehetséges az, hogy egy nő igénybe vegye egy olyan privát-klinika szolgálatait, ahol saját ovumát egy spermával egyesítik, anélkül, hogy tudomására hoznák, ki volt a sperma „adományozója”.
A naplĂł 1998. mĂĄrcius 15-i bejegyzĂŠse:
TEGYÜK FÖL, HOGY EGY NŐ A SAJÁT KLÓNJÁT HOZZA A VILÁGRA – TEHÁT A SAJÁT TESTÉBŐL VETT SEJTET TESZIK TERMÉKENNYÉ – AKKOR, VAJON, A SAJÁT TULAJDON ÉDES LÁNYÁNAK, VAGY IKERTESTVÉRÉNEK AD-E ÉLETET?
Ezt a pár sort néhány erősen ki kikrakszozott szó követte, majd egy befejezetlen mondat:
ÉS HA AZ EMBER TULAJDON ÉDESAPJÁT...
KĂ­sĂŠrleti leĂ­rĂĄsok, egyenletek halmaza kĂśvetkezett, ABC szĂĄmĂĄra ĂŠrthetetlen hieroglifĂĄk. AztĂĄn egy hosszabb leĂ­rĂĄs, melyet lerĂśvidĂ­tve, ĂĄtiratban kĂśzlĂźnk, mivel ezt a rĂŠszt SzabĂł ABC PĂĄl ĂĄtmĂĄsolta sajĂĄt jegyzetfĂźzetĂŠbe, hogy majd GĂźmli professzornak is megmutathassa.
„Drága édesapám, az idősebb Thomas Bank, 1933. január 5-én, a Mont Blanc északkeleti lejtőjén síbalesetet szenvedett, nyakát szegte, szörnyethalt. Ketten síeltünk, a tanítási szünet harmadik napján történt, mihelyst kihevertük a tengerentúli repülőút fáradalmait, Apám az Alpeseket szerette, én, módfelett, apámat. Félárva és egyetlen fiú lévén – van egy húgom is – édesapám volt mindenem, ő nevelt, taníttatott mindkettőnket, első sikereinket is neki köszönhetjük. (Húgom is genetikus.) Apám fizikus volt. Hatvanhat éves korában halt meg – én akkor éppen negyven voltam –, élete utolsó tragikus percéig jó egészségnek örvendett. Elhatároztam, hogy megőrzöm testét. Először ideiglenesen lejegeltem a holttestet egy alpesi barlangban, aztán, amikor a labor a N. E. 2500-as ponton kész lett, mínusz 40 fokra lehűtött üvegkoporsót készítettem számára.”
Amikor Pál ideért az olvasásban/másolásban, ösztönösen körülnézett, megpillantja-e, esetleg a tükrök egyikében, vagy valamelyik mögött az üvegkoporsót. Hallott már arról, hogy egyes amerikai milliomosok ilyenformán készültek – testüket vermelve – a halhatatlanságra. De a remélt látvány helyett egy hangra lett figyelmes. „Emlékezz! 16 óra van, az emlékezés órája. A napnak ebben az órájában születtél. És a napnak ebben az órájában halt meg édesapád. Most hagyj fel minden munkával tizenöt percre és elmélkedjél!” A hang a szekrényből jött, azaz a négy részre osztott szekrény jobb felső ajtaja kinyílt, láthatóvá vált egy kakukkos óra, a fenti szöveget is ő mondta, majd négyet kakukkolt utána.
Pál megilletődötten engedelmeskedett. Meditációjának első stációjában elképzelte az ifjabb Thomas Banket, stílszerűen kugligolyóra borotvált fején a sísapkával, tömzsi kis testén a prémes anorákkal, amint fújtatva cipeli az idősebb Thomas Bank testét, be a barlang mélyébe, aztán betemeti gleccserjég szilánkok százaival. Amikor mindezzel kész van, legyalogol a rendőrőrsre, vagy éppenséggel lesíel és bejelenti, hogy apját, idősebb Thomas Banket elvitte a lavina. Hm. Pál, most, az időközben becsukott fehér könyv fedelére nézett, a „sádam ÁT LEf” feliratra. Ez lenne talán a napló címe? Szabó ABC Pál a breton és az óír nyelvet beszélte, héberül, arabusul nem értett. Jóllehet e rejtélyes szavakat szemita vagy hamita eredetűeknek vélte. És ha mégsem, hanem?... Pál hirtelen ötlettel a szám és betűkulcsot kívánó ajtóhoz lépett és bepötyögtette a három rejtélyes szót. És abban a minutumban, hogy az utolsó, illetve a tizedik betűt is sikerült benyomnia, a tolóajtó hangtalanul kinyílt és felfedte titkát. Belül, egy üvegkoporsóban, egy élettelen csecsemő feküdt. A koporsó fedelén egy kis, de jól látható hőmérő mutatta e halottas hűtőszekrény belső hőmérsékletét: mínusz negyven fok.
Pál ismét fellapozta a fehér könyvet, és ezúttal egy másik – valószínűleg női – kézírásra akadt: „A petefészekből izolált ovum úgy kezelendő, hogy annak magva elpusztuljon. A férfisejtből elkülönített magot az ovum cellájába illesztjük, s az egyesített sejtanyagot elektromossággal stimuláljuk mintha természetes megtermékenyülésről lenne szó. A keletkezett embrió a női méhbe kerül. Elvállalom-e halott apám DNA-ját?”
Valami homályos felismerésféle kezdett derengeni Szabó Pál agyában. Elképzelte, hogy a Nobel-díjas genetikus, itt, arkán vegykonyhájában, új életre akarta varázsolni elhunyt édesapját, és kísérletével eljutott egy csecsemőig – aki meghalt. Hisz az ilyen varázslatra megvannak, lám az elemek, az alapanyagok, a kísérleti alanyok. Igaz, a klón, amelyet létrehoznak, aligha azonos az eredetivel, hiszen két iker sem azonos egymással. Hm. Pálnak ismét szöget ütött valami a fejében. Olvassuk csak el az ajtónyitó kulcsszavakat visszafelé: sádam ÁT LEf?. Pál két térdére csapott örömében: FELTÁMADÁS! Aztán hirtelen fölpattant mögötte a bejárati ajtó. Már a tükörből is látta azt a zömök, hegyeskucsmás, hosszúszakállú Mikulást, aki így szólt harsányan és ékes magyar nyelven:
„Szabó ABC Pál úrhoz, a barlangkutatóhoz lenne szerencsém? Én Ránki Tamás, alias Thomas Rank vagyok.”