M. Szabó István

Aki hóban született az udvaron
Mint a madár, mely a tél elmúltával kibontja hófehér szárnyait, hogy a fény felé röpüljön, gyakran ilyképpen tűnnek fel az elmúlás pillanatai az emberi elmében, tudatban: a végső állomástól félve ugyan, ám mélységesen ismerve, átélve azt minden napnak minden pillanatában, s talán vágyakozik is utána az élő, vágyakozik, megkérdezve értelmét az életnek, minden órában, minden pillanatban – így van jól ez? és ha így van jól, akkor miért van egyáltalán? miért kell, hogy jó legyen, és miért kell, hogy rossz legyen? és ha van jó és rossz, akkor melyikhez kell tartozni? – ha ugyan kell tartozni valahová, hiszen ez is olyannyira ismeretlen, olyannyira hideg, üres, teljesen értelmetlennek látszik és mégis – perzselő tűzként rohan végig mindenen, és jelen van minden pillanatban: a legjobb barátja minden embernek, minden élőlénynek, mindennek és mindenkinek, ami és aki tudattal bír – ám minden bír valamiféle tudattal, és ennek meg nem értése abból származik, hogy senki és semmi nem tudja a más tudatot megérteni: a kő tudata nem a fa tudata, a fa tudata meg más, mint az emberi tudat – és azért sohasem történik meg a megértés, a befogadás; ám ugyanakkor minden tudattal bíró tudja, hogy egyszer majd eljön az elmúlás pillanata, ideje, az idő, melyben minden olyan végzetesnek tűnik majd, holott nem az – s akár a madár, úgy fog belerepülni, beleszárnyalni a fénybe, mintha egy fagyos tél, a fagyos bizonytalanság láncait, karmait, szorítását rázta volna le magáról. Nagy erő kell a hithez!
Lerogyott. Már hosszú ideje beteg volt, de még mindig nem tudta elfogadni az elmúlás gondolatát. A nagy hóval borított udvar körülötte most olyan sivárnak és pusztának tűnt: egy teremtett lélek sincs rajta, mintha a fehér, csaknem steril hó mindent megölt volna, mindent elkergetett volna. Érezte, itt a vég, ez nem egy, immár szokásossá vált rosszullét. Nincs tovább: kilenc gyermek fogja a sírhoz elkísérni. Kezét gyomrára ejtette. Halkan felsóhajtott, lehelete szürke ködként illant meg előtte s tűnt el azonnal. Rápillantott a kezére. Az kékes kezdett lenni. A fagyás lassan a bőre alá ette magát, bekúszott csontjaiba. Istenem, suttogta, csak jönne valaki... Ám annyi ereje sem volt, hogy a ház fele tekintsen. Oda meg kellett volna emelnie a fejét, s arra már nem futotta. Tulajdonképpen hang sem hagyta el az ajkát. Azt az ajkat, mely előbb szederjessé változott, aztán kékké. És ez a kék vezetett a végső mozdulatlanságba. Az ernyedt, béna izmokba kezdett beszökni a hideg. Tehetetlenül látta magát; e látást a halál egyre jobban elhomályosította. Ki tudja, talán könyörületből, talán természetéből kifolyólag, csak úgy, egyszerűen. A szó szoros értelmében érezte, hogy testén végigkúszik a halál. Gyomrából született meg, egyetlen szökkenéssel a lábában termett. Onnan kezdte meg végső és egyetlen útját. Először a lábfej lépett be a halálba. Aztán a lábszár, ezt követte a térd, a comb, az ágyék, a has, a mellkas, a nyak. A fej előtt néhány pillanatra megállt. Úgy tűnt, mintha véget ért volna, mintha éhségét kielégítette volna a test alsóbb részeinek elfoglalása. Egész testemre megbénultam, futott át az asszony elméjén, s egy könnycsepp szivárgott ki a szeméből. El sem tudta képzelni, hogy mit tenne bénultan. Egész életében dolgozott. Kilenc gyermek mellett volt elég munka. Az utolsó gyermek most tizennégy éves, őt is embernek lehet számítani. De aztán a halál továbbindult: csak azért állt meg, hogy erőt gyűjtsön. Az érzéketlenség tovább rohant. A már mozdulatlan ajkak hirtelen semmissé váltak, az orr, a tarkó is beleremegett az elmúlásba. A szem következett. Az a szem, melyet már megcsapott az előbb is a halál – és most már a homályos fény végleges kihunyása következett. Aztán az agy múlt el.
Fertály óra elteltével fedezte fel az öregember. Kiment az udvarra, hogy vizet húzzon a juhoknak, s távolabb egy feketéllő halmazt látott a hóban. Mintha villám csapott volna bele, rogyasztotta meg a testét: azonnal tudta, hogy a felesége fekszik a hóban. Azt is tudni vélte, hogy halott; érezte. Odament. Ránézett felesége féloldalt heverő testére. Lehajolt, nézte, leült. Valami nagy erő taszította oda a földre, a hóba. Megszólította az asszonyt. Nem tudta, miért. Talán a végső bizonyosság kedvéért, talán reménykedett. Aztán megfogta a gyomorra hullott kezet. Hideg volt és nehezen lehetett megmozdítani. Magához szorította, megsimogatta. Nézte az arcot. Az ajkak némileg ki voltak nyitva, látni engedték az egészséges fogsort. A szem lecsukva, a homlok sima. A fejet borító kendő csomója meglazult, ezért a haj kiomlott a hóra. Ott szürkült a nagy fehérségben. Csöndesen, végtelenül csöndesen feküdt ott. És ült mellette mozdulatlanul az öregember. Mintha még mindig együtt lettek volna – a halál nem támasztott szakadékot közöttük: élve, lélegezve, piros, éltető, mozgékony, fürge vérrel ereikben. Hirtelen megvillant a már elmúltnak tűnő élet. Ott vibrált körülöttük, befedte őket valami biztatással, valami nagy nyugalommal. Csöndes volt, némileg szomorú. Csak ők ketten hallották ezt a hangot, érezték ezt a vibrálást. Aztán süket csend lett. Olyan nagy, süket csend, mint a sivár jégmezőkön. A tanya épületei némi távolságban ott feketéllettek körülöttük. Befedték őket. Az általuk teremtett otthon érezte az elmúlás sóhajait, és zokogva válaszolt. Az akolban a juhok mozgolódni kezdtek; hozzájuk is beszállt az elmúlás. Oszszébb húzódtak, egyikük-másikuk felbégetett. Az akol mellett lévő istállóban a két ló abbahagyta a széna majszolását. Lehorgasztották fejüket, egyikük felnyihogott. A tehenek csaknem süketen néztek a jászolba. Kint az udvaron a fák kopasz ágai közt fura, csaknem idegen, ám ugyanakkor ismerős hang keletkezett. Olybá tűnt, mintha a szél csapdosta volna végig az ágakat. De nem szél volt. Végül minden megmeredt: teljes csend szállt a tanyára. Ám ugyanakkor minden lélegezni látszott, mintha minden bizonygatta volna, hogy él, hogy nem igyekszik az elmúlás fele. Az öregember ott ült a tetem mellett. Arca egyre sápadtabb lett, az erek feltűntek a szélcserzett bőr alatt. A kezet tartó kéz remegett. Ekkor kibukkant az első könnycsepp: a végső felfogás, a végső megértés jele. Tétova, bátortalan volt. Aztán egyre több könnyet szült meg a szem. Aláfolytak az arcon, a hóra csepegtek. Ott kuporgott sírva a halott felett. Már jó órája kint volt az udvaron, amikor valamelyik gyermeknek eszébe jutott, hogy az apa túl sokat van a hidegben. Utána ment. Ott kapta őket. A szürkület gyásszal vonta be az udvart.
Egy pillanat, és mind a kilenc gyermek ott állt körülöttük. Csaknem szabályos kört alkottak, néhányan közülük felzokogtak, megölelték egymást. Mások némán álldogáltak. A legkisebb lány leguggolt, megfogta a halott másik kezét. Melléhez szorította, előre-hátra dülöngélt, zokogott. Könnyei a havat szántották. Aztán mindannyian sírni kezdtek. Csak apjuk nem sírt már. Kevés könnye volt, ritkán is folyt. Mozdulatlanul ült a hóban. Egyre szorította a kezet. Tanácstalanul, fájdalmasan tehetetlenül álldogáltak mindannyian. Aztán felszáradtak a könnyek. Beesteledett.
Felemelték a holttestet. Lepallták a havat róla, bevitték a házba. A tisztaszobában a padlóra rakták, a megmerevedett végtagokat kiegyenesítették. Lemosták az arcát. Megmosták a kezeit. A fiúk kimentek a szobából, a lányok levetkőztették, és az egész testet tisztára dörzsölték. Elővették a gondosan összehajtogatott ünneplő ruhákat és felöltöztették. Végül felfektették az ágyra. Apjuk az egyik fiút az asztaloshoz küldte koporsóért, a másikat meg papért. Ezután egy szó nem sok, annyi sem hangzott el. Csak ültek, maguk elé meredtek. Egyikük-másikuk néha megpróbált felállni, de ez inkább csak tétova gondolat volt. Úgy egy óra múltán az öreg magához vett két fiút, és kiment megetetni, megitatni az állatokat. Mikorra végeztek a munkájukkal, sűrű havazás váltotta fel az addigi lanyha hózihálást. Ahogy kijöttek az istállóból, megpillantották a papot, háta mögött a gyermekkel. A fiú kezében egy táskát szorongatott, a pap csak úgy jött, háta mögött összekulcsolta a kezét, fejét némileg lehajtotta. Odaköszönt az öregembernek. A gyermekeket mintha észre sem vette volna.
Bementek a házba. Némán nézték, miként végzi el a pap a szertartást. Aztán hallgatták, hogy apjuk mikorra beszéli meg a temetést. Mikor a pap elmenni készült, megérkezett az asztalos is, a koporsóval. Szekéren hozta a diófából ácsolt, egyszerűségében szép ládát. A halottat befektették, kezét gondosan elhelyezték. Aztán a koporsót a tisztaszoba közepén lévő asztalra tették. A pap meg szólt néhány szót, végül elment az asztalossal.
Ott ültek a halott körül, a gázlámpa izzó fényében. Közel ültek egymáshoz, egyikük-másikuk elsírta magát. Volt, aki hangosan jajgatott. Testük reszketett. Végül a nagyobbik leány erőt vett magán és rájuk szólt: – Elég legyen! Gyerünk vacsorázni. Kiment a konyhába és hozzákezdett az asztal megterítéséhez. A többi lány követte, az egyik a kenyeret kezdte szelni, a másik a levesesfazakat rakta fel a kályhára, a harmadik a tányérokat és az evőeszközöket vette elő és adta a nagyobbik lány kezébe. Apjuk ott ült a konyhai heverőn, nézte őket. Súlyos kezét gyakran emelte az arcához.
Asztalhoz ültek. A nagyobbik leány kimerte a levest a tányérokba, a fazakat az asztal közepére rakta. Fohászkodtak, aztán nekiláttak az evésnek. Alig faltak valamit. Az öregember csak a kenyérből tört néhány falatot, leöblítette egy kis tejjel. A legkisebb leány elsírta magát. Zokogva mondta, hogy azt az ételt eszik, melyet anyjuk főzött utoljára. Itt-ott letették a kanalat, könnyek tűntek fel az arcokon. A nagyobbik leány ismét rájuk szólt, hogy embereljék meg magukat. De neki is kiesett a könnye.
Felálltak az asztaltól. A két kisebbik gyermek – a fiú meg a leány – az apjuk lábához kuporodott. Az öregember csak hallgatott, aztán mosolyszerű fintor rándult meg arcán. Megsimogatta a gyermekek fejét, és aludni küldte őket. Megágyaztak. Az öregnek ott vetették meg a konyhai heverőn, ott ő aludt már hosszú évek óta. Azóta, hogy megszületett a kilencedik gyermek, az utolsó. Az anyjuk bent hált a lányokkal a jobb oldali szobában, a bal oldaliban a fiúk húzódtak meg.
A leányok féltek a halott mellett aludni. Kérték a fiúkat, cseréljenek szobát erre az éjszakára, s azok eleget tettek a kérésnek. Éjszaka az öregember felkelt. Nem tudott aludni szemhunyásnyit sem. Csizmát húzott a lábára, kabátot terített a vállára, kilépett az ajtón. A havazás elállt, a frissen leesett hó szaga ott vonaglott a levegőben. Hideg volt: a csillagok fagyosan hunyorogtak az égbolton. A gémeskút ott ágált az udvar közepén; olybá tűnt, mintha valami fekete fenyegető szörny lenne. Az öregember kiment a tornácra. A frissen leszegezett deszkákon ropogott a hó léptei súlya alatt. Leült az asztal mellé, úgy, a havas padra. Ott merengett jó ideig. Nem érezte a hideget. Némán bámult bele a feketeségbe, melyet itt-ott csaknem sistergő szikrázással bontott meg a hó fehérsége. Két kezét összekulcsolta a térdén.
Úgy ült ott a tornácon, mint egy fekete kísértet. Aztán fázósan összerázkódott. Felállt. Le sem pallta ruhájáról a havat, bement a házba. A heverő feletti ablakból – ez volt az egyetlen ablak a konyhában – előkapart egy gyertyát, az asztalra tette, meggyújtotta. A szekrény tetejéről levett egy kopott, szürkésbarna dobozt. Abból borotvakést, tükröt, szappant, egy pamacsot, fenőszíjat és egy kis tálat vett elő. Maga elé rakta, az asztalra. Vette a kést, fenni kezdte a szíjon. Aztán habot vert a szappanból, arcát bevizezte, felkente a habot. Borotválkozni kezdett. Hersegett a szakáll a penge alatt. Azt hitte, a gyermekek nem látják. Azért is gyújtott gyertyát: nehogy a gázlámpa fényes lángjával felébressze őket. Tévedett. Ott bámulták a két szoba üveges ajtajában. Megrettenve, csodálkozva és értetlenül. De egyiküknek sem volt bátorsága benyitni a konyhába és rákérdezni apjukra: mit csinál?
Másnap dél körül jött a halottkém. A törvény embere gőgösen, üres magabiztossággal ügyködött a halott körül, tapogatta azt. Aztán kiállította a halotti bizonyítványt, a papírt a koporsó mellé rakta. Köszönt, elment. A kutya sem ugatott utána.
Délután került sor a temetésre. Szekéren vitték le a koporsót a falu mellett lévő temetőbe, úgy négy kilométernyire a tanyától. A lovak óvatosan, lassan lépkedtek, a szekér jóformán meg sem döccent. A szekér után ment az öregember, őt követték a gyermekek. Kicsivel hátrább jöttek a rokonok, ismerősök. Míg elől a legmélyebb csend volt, hátul mormoltak az emberek.
A temetőbe értek. A pap megtartotta a szokásos szertartást: halkan, érzéketlenül búcsúztatott. Lehorgasztott fejjel állták körül a gödröt mindannyian. Egyikük sem sírt már. Anyjuk ötvenkét esztendejét suttogva búcsúztatták a temetőt körülölelő vén, korhadt, havas fák.