Tóth Mária

Az eső némasága
Még tökéletesen boldog volt. Nem percipiálta a neuronok egyikében történő kattanást, mert ha észleli, lehetett volna rögtön boldogtalan is, ám az ő boldogsága tipikusan életkorhoz kötött volt, nevezetesen az öregséghez. Boldog volt, mert azt hitte, nem történhet vele az égvilágán semmi, de semmi, pedig az agylikőr már csökkent, vagy nőtt, illetve hol csökkent, hol növekedett, nyomást gyakorolva az agyra... Gondolatok a gyoroki homokbánya gyönyörű, hátborzongatón hideg vizű taváról, oda vágyódás, ahol nem volt csak menten mélyvíz, s ha úszás után kifeküdt a homokra, hallotta a szél zenélését. Vékony, dallamos muzsika, amolyan cincogáshoz hasonló. S ez a megmártózás a szél zenéjében a gyoroki homokon, életének arra a periódusára esett, amikor végre függetlenítette magát, majdnem jónak mondható, bizalmas álláshoz jutott, fizetéskor tűrhető summát vett fel, nem sokat, de nem is keveset. Többé nem kellett a mamától kérezkednie kirándulásra, házibulira, elvtársi összejövetelre. Végre a maga ura volt. Ha kedve támadt rá, kibiciklizett a homokbánya tavához, és nem kellett ideggörcsben merevedetten vegzálnia a kis karórát, hogy az est leszállta előtt feltétlen hazaérjen, mert különben az apja megszidja. Ekkor szegődött melléje a gyoroki tó környékén kószáló szél, mint egy kellemes ideg- és lelkiállapot kísérőjeként. Foglya volt a gyoroki szél misztériumának, ami fiatalságának azon a bizonyos napján, a nagyon csóré s talán éppen azért a nagyon titokzatos homokszigeten pörgött fel. Mindig is ott volt a szél, vagy az ő felismerése hozta létre, nagyította ki? Ami titokzatos életünkben, az néha azáltal létezik, hogy mi előhívjuk, mint egyensúlyt teremtő szükségletet. A lét és a nemlét összecsapásánál. Hát így a gyoroki széllel. Mert van az úgy, hogy az évek tömkelegéből, valami csoda folytán egy nap, egy kép, egy tünemény fixálódik, s utána még számtalanszor beugrik elénk. A múlt lezárt fejezet, jó és rossz amorf tömegében, mintha nem is velünk esett volna meg s az igazság az, hogy már nem is kívánjuk újra átélni, kibújunk a múltunkból, mint egy megunt ruhából. S attól a naptól kezdve a szél muzsikája amolyan leitmotívum lett emléktárában. A nap különböző szakában, ha pihenésként lehunyta a szemét, mellette termett, megtért hozzá. Egy életen át. Később álmodott is vele éjszaka. Soha az öregséggel, mint leromlott, leslampolt fizikai állapottal, hanem mindig azzal, amilyen a lelke maradt, a fiatalsággal. A gyoroki tónál muzsikáló széllel.
Iszlayné, született Bajákovits Lujza állóvízhez hasonló lelkiéletébe, ebbe a tunyaságba, igaz, beütött egy kis „malheur”, valamelyik szomszéd bekapcsolt holmi gépezetet. Zúgott. Mintha hidrofor pumpája lenne, bökkenőkkel, nekilódulásokkal, de igenis duruzsolt. Még éjnek évadján is... Szeretkezések házassága első évében, bezzeg akkor csak a vére dobolását hallotta. Felhevülten, a félig önkívület határán.
A háziorvos kérdése az öregkorban lévő Iszlaynéhoz:
„És, hogy tetszik aludni?”
A pasztellszínű ruhába kiöltözött, majdnem felcicomázott dáma válasza:
„Ó, kedveském, azzal nincs nekem bajom, feltéve, ha hagynak...”
Az amúgy nagy türelemmel felmálházott kis, román orvosnő felkúszó kérdése:
„Az ég szerelmére, hát kicsoda nem hagyja nyugodni Iszlay nénit...?”
Iszlayné kissé előre dőlt, mind fizikailag, mind lelkileg közelebb akart kerülni az orvosnőhöz, intimitásai letéteményeséhez, lerítt róla, hogy nagyon fontosat készül belekottyintani a világba:
„Az egyik szomszéd, úgy bizony...” – és fájdalmas gyűlölettel többször rábólintott.
„De hát mit művel?”
„Valami masinát működtet, hol leállítja, hol bekapcsolja, zúg kérem, úgy bizony, ez az, istentelenül zúg...”
Az orvosnő újból elővette a fejlapot és ráírta: sindrom vestibular, ami szó szerint fordítva megfelel az előtér szindrómának. De volt annyira okos, rafinált, no meg tapintatos, hogy a tünetet nem tudatosította a páciensében. Mert, ha néven nevezi, az bizony Iszlayné lelkivilágában egyetlen perc alatt betegséggé avanzsál. Egyelőre az orvos védte a pácienst. S a beteg asszony elhagyta a rendelőt viruló egészsége hitt nimbuszával... Ó, a semmibe elúszó hétköznapok rutinos boldogsága, a bizonyosság, hogy ő lesz a nagy kivétel, kifog a halálon is. Ölelések, banális csuszpájz szagok, ébredés után még nem fáj a teste. Fiatalság. Gyermekkor. A mama estelente lehelethalkan mesélt neki, hogy az egyetlen szobájukban ne ingereljék a nagytermészetű apát. Suttogás volt, de ő még ma is emlékszik minden szóra. A mese titok lett. Kettejük titka. A duruzsolás lekottázható zene. Alomba ringatta. Bölcsődal: tente baba, tente...
És hetven felé süllyedni kezdett körötte a világ. Ez több tünetszövődményből is kiderült. Iszlayné, született Bajákovits Lujza többé nem pazarolt időt arra, hogy megjegyezze az emberiség fizimiskáját. Megismerkedett valakivel, stílusosan elcsevegett vele, de agyában nem rögzítette a képét. Így tehát az emberek arca tökegyforma lett. Az utcán, mintha sebesen sürgölődő kínaiak jöttek volna vele szembe. Mindenki céltudatosan sietett, kínai sárga arccal. S ha megszólították, pillogtattak rá kínai-keskeny vágású szemükkel, kínai-keskeny ajkukon viszont elporladtak a szavak. Mintha mindnyájan suttogva beszélnének. „Ki alakot formál, nem teheti azt, ha azzá lenni önmaga is nem képes” – szó szerint így írta vala le Dante. Iszlayné, született Bajákovits Lujzának sikerült az utcán siető, közös-arcú emberiséggé válnia. Ráköszöntek:
„Kezicsókolom, hogy tetszik lenni?”
Azt szerette volna kérdezni: mi ismerjük egymást valahonnan? de rádöbbent, hogy ez sértő. Iszlayné amatőr filozófiai műveltsége volt azért annyira szolid és alátámasztott, hogy ne leplezze le önmagát. A saját arcát titokban tartotta. Kissé túlpirosított ajkával mosolygott.
„Ó, hát hogyan lehet kétezerben és Romániában egy nyugdíjas” – és nem nagy erőbedobással bólogatott.
S a kínai-egyforma arcú perszóna nem tágított, csevegett s az információk Iszlaynénak olybá hatottak, mintha egyenesen Kínából származnának. Ha nem tudta megnevezni, kivel áll szemben, a közölt hírek elúsztak holmi zavaros tudásanyag határára. S mindez abból a szempontból volt megnyugtató, hogy amit hallott, azzal nem terhelte meg az agyát. Soha többé nem gondolt rá.
Minden héten egyszer, szerdán, teára hívta a barátnőit. S bármilyen kegyetlen is volt a nyomor, a teázásra, mint szertartásra, még adtak. Csak szépen, kissé kiöltözve ülték körbe az alacsony asztalkát, az asztal közepén egy szál színes gyertya égett s a kissé kicsorbult, megpattant, nagyon vékony, nagyon finom porcelánból szürcsölték a teát. Tasakos, méregetős teát. Cukor nélkül itták, hogy ne vesszen el semmi az aromájából. Amália, Iszlayné unokanővére és Gantner Giza, az egykori iskolatársnő ült a kereveten. Az öreg dámák titokban, kissé mutogatós leplezetlenséggel csevegtek, mivel szerepelni óhajtottak. Hármójuk közül Iszlayné vitte a pálmát, aki közléseivel le akarta tromfolni a másik két matrónát. Tették azt, amit az öreg nők általában, versengtek a semmitmondásban.
„Régente a világ telides-teli volt madárcsicsergéssel, úgy gondolom, a városi szmog miatt a madarak visszaköltöztek az erdőbe. Fogták magukat, és huss, mind elröpültek. Emlékszem, volt rá idő, hogy reggelente a madarak trillájára ébredtem, ez valamikor fiatalasszony korom idejére esett. Mostanság bizony nekem nagyon hiányzik ez a vidám zenebona...”
Amália könnyedén előre tolta praktikus tanácsát:
„Hát ha annyira hiányolod, ezen könnyű segíteni...” – s itt elhallgatott, úgy is, mint aki hatásszünetet tart a nagy ötlet bedobása előtt.
Iszlayné hirtelen megrebbent, szeméből remény sütött fel a másik két nőre.
„Miként, ugyan miként?” – s újfent csücsörítette kirúzsozott ajkát, ő ugyanis az a nő volt, aki még otthon is, napjában többször felkente a pirosítót.
„Egyszerű, veszel magadnak egy énekes madarat, az majd koncertezik neked egész áldott nap...”
Giza, a hallgatag, most nekibuzdulva helyeselt.
„Csakugyan, Lujzika, beszerzel magadnak egy madarat, no meg szert teszel egy kis kalickára is...”
A szoba megtelt cigarettafüsttel és teaaromával. Iszlayné azt tette, hogy kurtán felkiáltott, két kezével kissé teátrálisan a fejéhez kapott, s az egész olybá festett, mintha amatőr színészek népszínművet produkálnának.
„Nem, erről szó sem lehet!”
Giza, hármójuk közül a legbékésebb, tunyán eldőlve a kereveten, most amolyan rábeszélésbe fogott:
„Már miért ne? Utóvégre nem kerülhet fenemód sokba se a madár, se a kalicka.”
Amálka öregesen vihogott, mintha valamit épp most, ebben a pillanatban talált volna meg.
„Tudod, hol árulnak kalickát? Majd én megmondom neked, a piacon, a gyümölcssor végén.”
Iszlayné nagy álmodozó volt, telve beleérzéssel, így aztán még a madarak lelkivilágába is transzcendentálta magát, ezzel volt más és különb a másik kettőnél.
„Hát mit képteltek, egy bezárt madárnak olyan nagy kedve szottyan énekelni, hiszen csak totyog ott a szerencsétlen, a kalickában, mit, hogy röpdösni se képes, de még a szárnyát se tudja megsuhintani. Szerintem a madarak röptükben dalolnak a legszebben, akkor lehetnek elemükben... Külföldön kis házikót, amolyan etetőt szerelnek a kertben a fákra, s utána meszszelátóval, tisztes távolból gyönyörködnek a madarak életében. Azoknak olyan a közérzetük a nagy jóléttől, hogy a madarak is beleférnek. Gyönyörű világ lehet a jóléti társadalom...”
Pedánsak voltak arra, hogy mindig valamiről csevegjenek, ők sose pletykáltak, elvégre úrinőnek tartották magukat.
Ezzel kimerítve aznapi teázásuk centrális témáját, Giza a konyhában elmosta az edényeket, hogy ne maradjon Lujzikára, és utána haza röppentek.
Iszlayné egy idő óta kívánta a csendet, s utóbbi hetekben – csodálatos módon – volt is része belőle. Délután szunyókált egy félórát, s utána csak úgy heverészett. És csodák csodája a hallásközeiben lévő szomszédok többé nem produkálták magukat, a hegedülni tanuló gyerek nem cincogtatta a hangszerét, a durva suszter nem verte többé a feleségét, a sofőr nem veszekedett többé árny-sovány, beteg asszonyával. Iszlayné azt sóhajtotta: Isten áld a meg őket. És japán módra, mérhetetlenül csodálkozott ezen a jótéteményen. Csak most mérte fel, éveken át mennyire benne tengődött a szomszédok hétköznapjaiban, s ez igenis fárasztotta... És újból hallani vélte a gyoroki tó körül kerengő szél zenéjét, most már abban is biztos volt, hogy valahonnan a tó túlsó partjáról eredt, ahol alacsony növésű fák – amolyan tömött koronájú fák –, állták körbe a tájat. Festő ecsetjére valók. Elegendő volt lehunynia a szemét, és meg mert volna esküdni rá: a gyoroki szél színe zöld, minden bizonnyal zöld. Másmilyen szín szóba se jöhetett. Néha van az úgy, hogy ami becses, majdnem fennkölt emlék, az nagyon köznapi, szinte közönséges, zajos talajon sarjad, hiszen a ráfigyelő én sarjadtatja, szüksége van rá, mert azt hiszi, hogy kizárólag az övé, más fel se veszi. Mintha Iszlayné fiatalkori lelkének lett volna egy olyan része, ami kiéhezett volt a szél nagyon is egyedi, fülbemászó hangjára. Engedett neki, magába fogadta, olyan élesen, mint valami testiséget. A délután lett kedvenc napszaka, akkor babrált el az emlékeivel. Fiatal korában soha nem értette meg a tatát, valahányszor otthon járt, az apja mindig feküdt, fektében beszélt, értekezett, veszekedett s a végén már fektében habzsolta be az ételét is. Többnyire egy sétapálcával hadonászott, azt hajította néha a mama után.
„Az Isten szerelmére, nem unod ezt az örökös fekvést?”
Vele még moderálta magát, ergo magyarázkodott.
„Olyan jó pihenni...”
Nézte, és nem értette.
Ma már nem látja, de tökéletesen érti.
Egyszer szemtanúja volt, amikor az apja a mama lábához vágta a sétapálcát. A mama térdre rogyott, de amúgy meg se nyikkant, csak térdepelt ott meghajlott háttal, mintha nem lenne ereje többé talpra állni. Akkor ő felkapta a sétapálcát s a kerevetnél termett.
„Ide figyelj, ha ezt még egyszer megteszed, haza jövök, s ezzel a két kezemmel verlek agyon. Érted, agyonverlek!”
Proli szokás, nagy szavak, nagy gesztusok bedobása, amit sose váltunk be, öklök, kések mutogatása, hogy fitogtassuk erőfölényünket, de amit sose használunk.
Egyik nap Gantner Gizával almalevet ittak a konyhában.
„Te most hogy vagy vele, szereted még az embereket?” – Giza néha mélyfilozófiát űzött.
„Szeretni szeretem őket, de már nem nagyon érdekelnek... ez az, nem nagyon érdekelnek....” – és úrinő státusát alátámasztva, újfent finomkodva csücsörítette az ajkát, ami túlfestett lévén a sápadtfehér arcban lila színfolttá változott.
Gantner Giza német őseitől örökölt rámenősséggel nem hagyta abba.
„Hogyhogy nem érdekelnek?”
„Sokat beszélnek, ez az, sokat beszélnek, hadarva és halkan.”
És iszogatták az almalevet.
Szettlacsek orvosprofesszor a tévében egy talk show adásban, direkt adás volt, kedves, spontán, telve váratlan és főleg őszintén kimondott tanulságokkal. Iszlayné mindezt akkor látta, amikor még normálisan működött a tévéje, nem hibásodott meg a hangmodul.
Riporter: Professzor úr, azelőtt ott láttam minden jelentősebb koncerten, minden opera premieren, mostanában hiányzik...
Szettlacsek professzor: Mit keressek ott, ha már nem a régi a hallásom! Bele kell nyugodnunk abba, hogy az érzékszerveink megkopnak. Mostanában írok, mégpedig a román orvostudomány történetét.”
Iszlayné szeme menten és reflexszerűen könnybe lábadt.
„Szegény Szettlacsek professzor...”
Ennyit mondott, nem többet.
Nietzsche az emberi minőséget azzal méri, hogy mennyi magányt képes elviselni. Iszlayné a filozófustól jó pontozást kapott volna. Iszlayné továbbá, annak idején, munkás szüleitől puritán nevelésben részesült, s ezért idegenkedett minden léhaságtól, minden kalandféleségtől. Úgy fogta fel, hogy a kaland fogalma, mint olyan enyhén pejoratív, s itt óriásit tévedett. Fogalma se volt róla, hogy a kaland nem eltévelyedés, nem életkorhoz kötött ficánkolás, érzelmi nyitottság, semmi egyéb nem szükségeltetik hozzá, s még van valami: soha ne mi keressük a kalandot, az talál majd ránk, botlik belénk. Nevezetesen a lutri üzletben csevegő Iszlaynéba belebotlott Mann Alfréd, a hivatalos becsüs. Csak úgy belépett oda, leadni a bilétát, és csodálattal emelte rá tekintetét – kissé vizenyős, de amúgy kifejező szeme volt – a kiöltözött Iszlaynéra. Az asszony, mivel nem járt sehová, délelőtti bevásárlásait ünnepi öltözékben végezte. Egyszóval mutatós volt.
Kati, az üzletfelelős beprezentálta őket egymásnak.
Nem nyújtottak kezet, csupán bólintottak, akár az amerikai filmekben a főbb szereplők.
Kati enyhén bőbeszédű szövege arról, hogy Frédi úr szenvedélyes, komoly játékos.
Na hiszen – gondolta magában Iszlayné –, valósabban hangzott volna: Frédi úr komolytalan alak, meglehetősen sokat prédál el szerencsejátékokra. Elprédál, fűzte egy lépéssel tovább okoskodását az asszony, mert valószínűleg telik rá neki. Nyugdíja lehet, továbbá a becsüsnek kijáró fizetés is dukál, a magán becslésekről nem is szólva. A hivatalos becsüsök mestersége mindig mutatós és jól fizetett volt. Olyan emberek voltak, akik egy fejjel magasabbak a többieknél.
Frédi úr nádszál vékony alakjával ott állt közszemlén, fehér, enyhén brillantinozott haja a fejéhez tapadt, arca szikár volt, híján minden öreges puffadásnak hájrétegnek. A kézfej szintén keskeny, hosszú ujjai jól formáltan vékonyak és pirosak, a körmei szépen domborodók, inkább hosszúak, mint rövidek. Ez a kissé karomszerű kéz, talán onnan alakult ilyenné, hogy élete során sok finom tárgyat tapogatott végig – gondolta magában Iszlayné. Egyszóval a reneszánsz paradigmatikus öregeire hasonlított, korcs volt a rabszolgák munkásságával és a zsidó látnok bölcsességével felmálházott. Ezt az utóbbit nem volt nehéz alakítania, hiszen Mann Alfréd vérbeli izraelita volt, s ő ezt fennen hirdette is. És Frédi úr számára egy negyedórás csevegés után világossá vált: most kell egy irányt adó, nagy gesztust tennie a közeledés terén, ha nem akarja szem elől téveszteni ezt az asszonyt, s amikor Iszlayné indulóban volt, az öreg férfi az asszony dögnehéz cekkeréhez kapott.
„Pardon, kejicsókolom, szabad lesz elkísérnem önt hazáig? Egy hölgy nem cipelhet ilyen nehéz szatyrot.”
Kati, az üzletfelelős cinkosan, vihorászva helyeselt, ami prímán illett életkorához és vénkisasszony voltához.
„Úgy, úgy, föltétlenül kísérje el hazáig, én is mindig mondom Iszlay néninek, hogy nem szabad cipekednie...”
Iszlayné mintegy tisztázta családi helyzetét és magányos voltát, amikor szinte kihívóan így válaszolt a hajadonnak:
„Ó, csillagom, hát mit tehet egy magányos özvegyasszony, cipekedik. Nincs nekem semmi támaszom ezen a világon.”
És megindultak a nagyvárosi utca forgatagában. Mielőtt elváltak volna, Iszlayné váratlanul, de a világ legtermészetesebb hangján a hivatalos becsüshöz fordult:
„Frédi úr, meghívnám egy teára, de az óra nem megfelelő, a lakás nyitva a szellőztetésnek, miegyéb...”
Frédi úr, a becsüs nem volt ötlet híján, szinte megtáltosodott:
„Felírnám a nagyságos asszony telefonszámát, s ha megengedi, majd jelentkezem...” – S amikor Iszlayné már eltűnt a blokk-bejárat ajtaján, Frédi úr még álldogált ott egy keveset, szinte villámsújtottan lemerült önmaga csodálatában, hiszen soha ennyire bátor és célratörő nem volt, mint ezen a napon, amikor kurtán bedobta azt, amit óhajtott: még viszontlátni ezt az aszszonyt. Mann Alfréd, a hivatalos becsüs igenis kinézte magának Iszlaynét. Úgy is, mint úri dámát.
És rövidesen Frédi úr jött és ment Iszlayné lakásában, szóval engedélyt és jogot kapott arra, hogy bejáratos legyen. Segítette az asszonyt, ügyeit intézendő, befizette a házadót, ő állt sorba a kábeltévé előfizetésénél, elvégezte a lakásban a soron lévő, apró javításokat, amelyek főleg kézügyességet igényeltek és csak picurka szaktudást. Iszlaynénak volt egy tehetsége, ami csak kevés asszonyban teng túl, Mann Alfrédot, a hivatalos becsüst csodálta, dicsérte, sőt áldotta is minden tettéért, hogy ilyen ügyes, talpraesett férfi nincs még egy kerek e világon. Nosza, ennyi kellett a becsüs közérzetének, hiúságának és önérzetének. Végre egy úri dáma méltányolja a kvalitásait. Ettől táltosodott aztán meg. Tehát Iszlayné cukkolása megtette a hatását. A szerda délutáni teánál már hárman ültek a kereveten, Iszlaynével szemben. És milyen finom süteményeket hozott Frédi úr! S egy alkalommal, miután Frédi úr, a becsüs már távozott, Amália mosolyogva kibökte:
„Tehát van Lujzikának egy kis flörtje, nosza, nosza...”
Szóval semmi végzetes, semmi komoly, egy kis flört, ami nem lehet degradáló egy özvegyasszony életében, de a jövőjére nézve nincs perspektívája.
Giza cigarettára gyújtott, a füstöt a mellére szívta, ő nem ismerte a pitiáner rosszaságot, ő pártatlan volt.
„Egy kis flört az lenne, ha csak úgy elbeszélgetnénk, mi van veled, te nem látod, hogy Frédi úr szinte falja tekintetével a mi Lujzikánkat, ó, nem múló flört ez, ebben biztos vagyok...”
Amálka titokban irigykedett az unokahúgára, hogy lám, neki ez is bejött, s ezért igyekezett mindenképpen banalizálni a kapcsolatot.
„De egyelőre nem lép tovább...” Legalábbis Amálkának olybá tűnt föl.
Frédi úr, a becsüs igenis lépett.
Koncertre hívta meg Iszlaynét. Vendégművész lépett föl, a jegyek hátborzongatóan drágák voltak, de erről az özvegynek halvány fogalma se volt. Legalább tíz esztendeje nem volt se színházban, se koncerten. És koncert közben Frédi úr, a becsüs hirtelen Iszlaynéhoz hajolt, s kellően felhevült leheletével azt suttogta:
„Szeretem.”
Iszlayné viszont csak egyetlen dolgot észlelt: Frédi úr fülcimpán nyalta. Érzékien, sürgetőn. S a koncert alatt ugyanezt legalább még kétszer megismételte. Az a gyönyörű, jó száz kilós koloratúr szoprán produkálta magát a pódiumon, a közönség alig mert lélegzetet venni, nehogy zavarják művészi ténykedésében, s akkor lám csak, Frédi úr mire vetemedik. Iszlayné megdöbbent, sértett volt, sehogy se lelt magyarázatot a gesztusra. Egy finom úriember hogyan süllyedhet odáig, hogy a koncert alatt nyaldossa az ő fülcimpáját.
Koncert után Frédi úr taxit rendelt, azzal hajtattak hazáig. Szerinte ez bele tartozott egy tökéletes este megrendezésébe.
Otthon Iszlayné le se vetkőzött, állt a kissé régimódi szabású, átmeneti kabátjában, kezén őzbőr kesztyűvel, és szigorkodón rászólt a becsüsre:
„Frédi úr, üljön le, és most hallgasson rám! Kikérem magamnak azt az ízléstelen bizalmaskodást, ki hallott olyasmit, hogy maga a koncert alatt többször is rányalt a fülcimpára... Ezt magyarázza maga meg nekem észérvekkel, ha tudja!”
Frédi úr, a becsüs különben is piros arca ettől a sértéstől mélyvörös lett. Kevés híján a gutaütés kerülgette.
Kevés híján a gutaütés kerülgette.
„Én, pardon, tisztelt nagyságos asszony becsületszavamat adom rá, hogy egyáltalán nem nyaltam, én csak súgni akartam kegyednek valami intimet, mert azt nem lehet, kérem, világgá kürtölni.”
Iszlayné viszont kezét tördelve le s fel járkált, rá se hederített Frédi úrra.
„Maga most ne huncutkodjon nekem, hogy sugdosott valamit meg miegyéb, maga minden kétséget kizáróan igenis rányalt a fülemre. Uram, én ezt kikérem magamnak! A szeméremérzetemben vagyok mélyen megsértve. Egy gyönyörű koncerten annyi járja meg a maga fejét, hogy obszcén tettlegességre folyamodjék...”
A nagyon tiszta lakásban, ahol az állólámpák fényei ott remegtek képeken, tükrökön, porcelán vázákon, ahogy egy régimódi, kissé túlzsúfolt lakáshoz illő, váltogatták a szavakat, enyhén szólva veszekedtek.
Frédi úr, a hivatalos becsüs összefonta karomszerű kezét.
„Nagyságos asszonyom, esküszöm mindarra, ami szent számomra, hogy eszem ágában se volt nyalni, én csak a zene hatására közölni akartam kegyeddel valamit, egy szent szót mondtam ki, amit életemben ritkán vettem az ajkamra...”
Iszlayné végre megtorpant, lassú, kissé fáradt mozdulattal levette az átmeneti kabátját, le a régi kesztyűt is, és siránkozó hangon felsóhajtott:
„Nem állít maga a falhoz engemet, egyetlen szavát se hiszem el, a végén ki fog derülni, hogy maga egy beteges kéjenc, igen, maga egy töviről szakadt kéjenc...”, és nem nézett Frédi úrra, mintha ezzel akarna távolságot tartani maga és a férfi között.
Frédi úr felugrott, el akarta kapni az asszony kezét, hogy békítésként rácsókoljon, de Iszlayné vékony hangon, majdnem hisztérikusan felsikoltott:
„Jaj, ne nyúljon hozzám, ki tudja, még mire vetemedik! Félni kezdek magától, elvégre mit tudok én magáról, az igazság az, hogy alig ismerem. Kitártam maga előtt otthonom ajtaját, s maga visszaélt a bizalmammal, maga a koncerten igenis rányalintott a fülemre...”
Frédi úr, a hivatalos becsüs mit tehetett volna egyebet, fogta magát, és sértetten levonult a színről.
A koncertet követő napokon Iszlayné furcsa lelkiállapotban tengettlengett. Egész eddigi életében, ha valamiért sértett, bánatos volt, menten perelt is a sorssal, hogy ez a csapás nem jár ki neki, múljék el tőle. Ahogyan istenhez fordult bánatában, az kissé misztifikálta is a potenciális bú helyzetét, ha valahol valaki úgy dönt, talán meg is szabadulhat a rossztól. Igen ám, de ez a mostani szenvedés inkább holmi betegséghez hasonlított, lagymatagság, erőtlenség volt a javából. Ilyen lehet talán a testi, lelki végkimerülés. Felvállalta a bánatot, sőt melankóliával töltötte el, majdnem boldoggá tette,
hogy valamiért szenvedhet. És ha Amálka, Gantner Giza azt firtatta: hát hol van Frédi úr, mire fel hiányzik a teáról –, Iszlayné amolyan lágy mozdulattal, majdnem elutasítóan legyintett:
„Jaj, ne kérdezzetek semmit, az Isten szerelmére kérlek, hagyjatok... Képtelen vagyok beszélni róla...” – és szeme sarkáról fehérkés szomorúság terjedt szét az arcán. Olyan volt ez az arc, mint a halálos beteg, oktalan állatoké. Nem lehetett segíteni rajta.
Jó, hagyták, ha visszavonul magába, ám tegye, az ő joga, az ő dolga. Van úgy, hogy hallgatni kell, van úgy, hogy beszélni kell.
Iszlayné igaz, hogy beszélni nem óhajtott Frédi úrról, de igenis makacsul, kitartóan gondolt rá. Mert a szerelem alapvető problémája az embernek, a halálhoz, a születéshez hasonló, életkortól függetlenül. Nem engedi negligálni magát. Kissé sértette, hogy a férfi nem telefonált, nem jelentkezett, nem erőszakoskodott, ebből Iszlayné, született Bajákovits Lujza azt olvasta ki, lám, csak bűnösnek érzi magát. Aki emelt fővel áll előttünk, az nem bujdosik, az megmutatja az arcát.
És akkor istencsapásként elromlott a tévé, a hangerősítőben hibásodott meg valami. Volt, hogy normálisan működött, volt, hogy meg se nyikkant. A nyugdíjas öregek pánikja, ha meg kell javíttatni valamit, leverte lábáról Iszlaynét. Bezzeg, ha Frédi úr meglátná, az, lehetséges hozzábabrálna a tévéhez, elvégre férfi, de a becsüs nem és nem mutatkozott. Iszlayné mit tehetett volna egyebet, kihívatta Deregi urat, a tévészerelőt, aki mérnökember, s ezért az egyszerűbb népek előtt van presztízse, úgy gondolkoznak: azt a diplomát – annak idején – csak holmi tudásra osztották ki nékie.
Deregi úr büszke és rátarti, kéreti magát, jön, hogyne jönne, de azért nem sieti el a kiszállás műveletét, szóval alig jön. Tudja ő jól a lélektani fogásokat, az agyonkoptatott tévék javításáért alig számolhat fel valamit. Ha sokat kér, nem hívják többé, ugyebár egy régi gépet nem kifizetendő javíttatni, ez világos, ha keveset kér, agyi integritását kérdőjelezik meg. Elvégre egy olyan szakember, aki a saját tudását kevésre értékeli, az biztosan keveset is tud. A pórnép legtöbbször megszimatolja az önbecsülés hiányát, vagyis a lényeget.
Miután Deregi úr, a mérnök bevonult Iszlayné lakásába, édeskés, olcsó kölni illatát árasztva, amit az idős nők a tisztaság fokmérőjével azonosítanak, illemtudón kezet csókolt, és minden tétovázás nélkül, rögtön rátért a lényegre:
„Hol van, kérem, a tárgy...?”
Iszlaynét ez a kérdés kissé megzavarta, úgyis mondhatnók, főbe kólintotta:
„Pardon, mit tetszett kérdezni?”
„Hát azt, hogy hol van a javítandó tévé?”
Iszlayné mutatta, hogy ott, ni, a sarokban, oda fixálta le jó régen a megboldogult Iszlay úr.
„Aha, háttal az ablaknak, ha ez jó így kegyednek, az ön dolga... Mit akarok mondani, egy tálcát kérek!” – Mindenütt tálcára rakosgatta ki az alkatrészeket, ugyanis kellemetlen emlékek fűzik holmi kíváncsi, találékony macskákhoz, akik előszeretettel elgörgetik a kis, fényes csavarokat. Van nekik ilyen szokásuk. Deregi úr demonstrálta, hogy jó a memóriája:
„Szóval, azt tetszik állítani, hogy a hang néha úgy kipurcan, hogy alig, alig hallani...”
Iszlayné, az úrinő magában berzenkedett: jaj, milyen primitív a szótára ennek a Deregi úrnak, ám nem tett egyebet, csak sűrűn bólogatott. Megerősítésként.
„Régi készülék ez, még a drága uram vásárolta az aranykorban, amikor a színes tévéket kiutalásra osztogatták, szóval ősrégi masina ez, de remekül kiszolgált engemet. Most tessék ide figyelni, ülök a készülék előtt, és félóra alatt a tévé hol bömböl, hol teljesen elveszti a hangját... Világos, hogy a hangmodullal van baj, igazam van-e?”
Deregi úr nagy erőbedobással, koncentráltan dolgozott, az elhasznált energia nagysága abból is világossá vált, hogy szinte szürcsölve, mélyre szívta a levegőt, mintha lépcsőkön mászkálna. Egyszóval nagyon igyekezett a helyzet magaslatán állni, s ezt demonstrálta is.
„Világos előttem, kérem, hogy a gépnek rejtett hibája van, rá kell jönni, nyakon kell csípni...”
Iszlayné ott stresszek Deregi úrral szemben, talpig reményben.
„És maga, Deregi úr képes lesz rá, szóval úgy értem nyakon csípi...?”
Deregi úr nagy, színes zsebkendővel leitatta homlokáról a verítéket. Szemüvege az orrára csúszott, felette nézett Iszlaynéra, egyenesen a szemébe:
„Nekem, kejcsókolom a kisujjamban van a mesterség. A fővárosban abszolváltam tanfolyamot, ott, kérem alázattal, minden tévémárka a kezünkbe került, hát így...”
Iszlayné eme információk hallatára módjával, de örvendett is.
„Ó, Isten áldja meg, mekkora szerencse, hogy ön olyan maximálisan képzett szakember, tehát biztosan megjavítja a tévémet.”
És Deregi egy óra hosszat tartó babrálás után, győzőhöz méltó hangerősséggel, váratlanul elordította magát, csak úgy zengett tőle a kis lakás.
„Íme, asszonyom, kész a mű, de totálisan kész, tessék csak ide figyelni!” – s a tévé legalább százdecibeles hangerősséggel szórta világgá, nevezetesen Iszlayné fülébe az információkat. Világos, hogy meg volt javítva.
Deregi úr magyarázta a bizonyítványát.
„Kérem szépen, beszereltem a hangmodulba egy icipici erősítőt, amiből van nekem néhány a jobb kliensek számára, de azért ez kerülni fog valamennyibe...” – ezt kissé rámenősen, némi támadással közölte.
Iszlayné magában úgy okoskodott: kerül, amibe kerül, de legalább nem lesz megfosztva a posztforradalmi idők egyetlen szórakozási lehetőségétől, a tévétől. És vértelen ujjai meglehetősen remegtek az összeg leszámolásakor.
Deregi úr volt annyira kereskedő és gentleman, hogy kézcsók után megnyugtassa az asszonyt:
„Két hétig garanciában van a javítás!”
Iszlayné kellőképpen értékelte Deregi úr nagyvonalúságát, s a meghatottságtól halkan tördelte a szavakat:
„Manapság egy olyan ember, mint ön, igazán ritkaság számba megy. Ajánlani fogom másoknak is...” – s a lelke a legeslegmélyéig vibrált a hálától. És vékonyka, ráncos szempillái alól keleties melankóliával fixírozta a tévészerelőt, ami érzékenykedő, balkáni egyeddé tette, olyanná, aki könynyen sírva fakad. Magyar nő létére román módra érzékenykedik.
És Iszlayné a következő napokban megmerítkezett a szegény emberek boldogságában, ami akkor uralkodik el rajtuk, ha megtalálnak valamit, amit elveszettnek hittek. Mindenesetre már nem bánkódott olyan nagyon azon, hogy Frédi úr nem telefonál, már képesnek bizonyult arra is, hogy teázás közben a barátnőinek elmesélje, mi is történt azon a bizonyos koncerten, hogy Frédi úr, a becsüs illetlenül viselkedett. A másik két idős dáma kellőképpen csodálkozott, és vigasztalásként kifejtették, hogy ilyesmit még nem is hallottak. S ettől a naptól kezdve Amálka és Gantner Giza számára Mann Alfréd, a becsüs extravagáns lénnyé alakult át, aki lehetséges, hogy holmi hormonzavarban szenved, ami néha-néha kihozza belőle a kéjencet. Vannak ilyen esetek. Szóval nem mindig és általában, csak ha felperegnek a férfihormonjai.
Amálka végre elemében találtatott, alig leplezett gúnnyal nyögdécselte:
„Mit mondjak, szép flörtöd volt neked is... Lám, ezért nem engedek én közel magamhoz férfiembert, ezért nem is bánom előnytelen külsőmet.”
Gantner Giza magában úgy okoskodott: könnyű Amálkának aszkézisben élnie, mert az ördög se néz á. Még szerencse, hogy tudatában van rondaságának.
Iszlayné életében amúgy banális, kissé unalmas, de azért várakozással feltöltött napok következtek. Tette azt, amit máskor is, kultúr-sznobizmusból megvett egy-egy méregdrága könyvet, s ha illusztris vendéget várt, most például állandó jelleggel Frédi urat, a könyvet lapjaira szétnyitva ott felejtette az ablak melletti fotel karfáján, ám a hivatalos becsüs egyáltalán nem siette el, hogy becsengessen. A napok annyira egyformán teltek, hogy ebből az amorf idő-tömkelegből estelente, az ágyban néha magához tért, és azt kérdezte önmagától: Istenem, milyen nap is volt ma?
Egyik reggel, portörlés közben Iszlayné bot-merev kezéből kiejtette a telofont, s amikor a kagylót a füléhez emelte, a készüléknek nem volt alapzöreje.
Délután becsengetett hozzá Giza.
„Hun a ménkőben voltál? Délben rád csengettem, hogy megmondjam, vettem neked is olcsó pisztrángot, de te nem méltóztattál válaszolni” – és nagyon felháborodott volt.
Álltak a tiszta, lakályos konyhában.
Iszlayné magában hirtelen azt mondta fel, hol is kószálhatott ő délelőtt. A konklúzió magától kínálkozott:
„De hiszen ma ki se tettem a lábamat itthonról, viszont reggel a telefonkészüléket kiejtettem a reumától érzéketlen kezemből, s azóta nincs alapzöreje. Ez az, elromlott a telefon...”
Gantner Giza német precizitással a telefonig trappolt, a kagylót a füléhez emelte és belefújt. A kagylóval a kezében gesztikulált.
„Pardon, kicsi édes, a telefon működik... Ehhez most milyen kommentárt fűzöl?”
Iszlayné, Bajákovits Lujza toporgott a konyhában, mint egy tíz körméről lekapott kislány.
„Esküszöm, hogy reggel egyáltalán nem volt alapzöreje, fő, hogy most van, legalább nem kell kihívatnom a szerelőt. Azoknak mindig adni kell holmi borravalót.”
S ezzel rátértek centrális problémájukra, már mint Mann Alfrédra. Giza tavaszi kabátjában lehuppant az egyik konyhaszékre. „És mondjad, kicsi édes, Frédi úr nem adott valami életjelt magáról?”
Iszlayné kissé bánatos arccal újfent csücsörítette az ajkát, ami egyáltalán nem volt előnyös számára, majd, hogy rúttá nem vált tőle sápadt, vértelen arca. Szerencséjére ő erről mit sem tudott, mert különben nem csücsörített volna soha többé.
„Egyáltalán semmit... Már arra is gondoltam, meglesem a lutris üzletben, azért ott, hogy úgy fessen, merő véletlenségből futottunk össze. Mit szólsz hozzá?”
Gantner Giza fején horgolt mohair sapkával úgy is, mint bölcs, úgy is, mint látnok, felemelte jobb kezének a mutatóujját és beleingázott vele a levegőbe.
„Na, na, erről aztán szó se lehet! Egy nő mindig ki kell várja a férfi jelentkezését. Ha adsz magadra, nem alázkodol porig, nem válsz nevetségessé. Értve vagyok?”
Értve volt. Iszlayné bizonyításként többször is rábólintott.
A konyhában halszag, amúgy jéghideg, mert a fűtés egyelőre nem indult be, most még nagyobb volt a nyomorúság, mint a diktatúra idejében, amiből
a pórnép azt következtette ki, totálisan rossz korban és rossz helyre születtek. Fatális karma. Tömeg-karma.
Iszlayné lehelet-halkan megnyugtatta a másikat:
„Jó, jó, majd kivárom Frédi úr lépését...”
Gantner Giza elégedett lévén a válasszal, anyásan homlokon csókolta a barátnéját.
„Úgy, szeretem a büszke, rátarti asszonyokat, olyan titokzatosak. Lehet, hogy avíttak, de jól festenek. Nekünk, elvégre még vannak erkölcsi normáink... És legközelebb, kérlek szépen, vedd fel azt a nyomorult telefonkagylót!”
Levonulás.
Délután, egy bolyhos pléd melegében Iszlayné arról futtatta a gondolatait: milyen hamar megtanulja a testünk egy másik ember jelenlétét. Lehetséges, hogy észérveink nem fogadják el az illetőt, lehetséges, hogy ezt, amazt kifogásolunk a viselkedésében, s ezt finoman a tudomására is hozzuk, de az emberi tökéletlenség keretein belül, nem mondunk le a barátságáról, az is lehet, hogy megtagadjuk, kiadjuk, de azért nem tágítunk mellőle. Mert következetlenségben az ember minden élőlényen túltesz. Igy van ő is Mann Alfréddal.
Gondolatban megint a gyoroki tónál kalandozott. Ez újfent egy olyan időszak volt életében, hogy kívánta hallani az ott kószáló szelet, majd volt egy olyan gondolata is, hogy a zöld fák lombja között csakis zöld tollazatú madarak bújhatnak meg. Vajon a madarak, ezek a független, boldog élőlények álmodnak-e? A logika azt a választ kínálta fel Iszlaynénak, hogy kizárt dolog, ugyanis mielőtt álomba merülnének, máris felriadnak. Ha el is bóbiskolnak, madárszívük fölkalimpálja őket: röpült, röpülj tovább!
Szomjas lehet-e a lélek egy olyan elvont fogalomra, amilyen a szél, bejárhat-e az ember utakat, csak hogy újból hallja? Nem a tomboló orkánt, nem a tengereken fújó viharos szelet, a táncoló örvényt, hanem a legszebb szelídség muzsikáját. S ez annyira Iszlaynéjé volt, hogy soha senkinek egyetlen mukkot se árult el róla. A titok titka volt. Ha beszélt volna róla, kiadja, elveszíti örökre. Végtére volt az ő életében is egy emlék, aminek hatalma volt felette, s ez nem a szerelemmel volt kapcsolatos – hiszen arra mindenki képes, hanem egy természeti tüneménnyel. Iszlaynénak ez emelte meg lelki tartását a többi ember felett. A szél, mint hang. Soha többé, egész életében nem érezte azt, amit a gyoroki fövenyen fekve, a „bien être” majdnem semmi, majdnem valami nyugalmát, de ami a legtökéletesebb békesség, derűvel hatványozott. S egy ilyen délutáni elpihenésen hasonlította össze először a gyoroki szelet az aradival. Valahányszor kiment a Maros partra a nyárfasoron melléje szegődött a folyóról fújó szél. Tehát, ha van hasonlatosság a két szél között, annak keletkezését és eredetét talán ki tudják mutatni a fizikusok holmi légmozgási törvénnyel, esetleg a Doppler-hatással, esetleg másvalamivel. Magyarázni szépségét viszont a filozófusok, a költők dolga. Otthon, régen, az anyja mondogatta: „Felejteni akarsz? Utazz el! Ez még mindig bevált. Meg kell változtatni a tájat és a levegőt...” Kislány korában az ő negyedükben hét végén vértelen arcú, kissé slampos munkásasszonyok kapaszkodtak föl a hegyaljai villamosra, hogy kiutazzanak Radnára, úgymond vallási indoklásból kívánták viszont látni a csodatevő Szűzanyát. Az igazság más volt, felejteni akarták az uruk soron lévő hűtlenségét.
És hirtelen elutazott Aradra is, Iluska szép házától karnyújtásnyira a Maros, ott a nyárfasor, félórányira ott van Gyorok. Ha egyszer zenélt a szél, most is, megint zenélni fog. Mindig. Reggel, úgy tíz óra körül indult el a folyó felé, nagyon lassan, öregesen sétált, elvégre nem szabad elsietnie találkáját a széllel.
Hiába várakozott. Csalódott, letört volt. Valamilyen fizikai törvény ezen a reggelen nem engedte útjára a szelet. Fogva tartotta. A húga házában erőtlenül üldögélt a konyhában. Iluka sürgölődött, főzőcskézett, ő meg panaszkodott:
„Azelőtt fújt a szél a nyárfasoron...”– jelentette be, mint valami mellékes apróságot. Még a húgával szemben is képmutató volt.
Iluka elnézett a nővére feje felett, akinek ideje és nyitottsága van olyasmikkel foglalkozni, mint a légmozgás. Megvonta a vállát, ami kissé már suta volt a ránehezedő sok gondtól.
„Hallod, az lehet, nekem eddig nem tűnt föl, mindig annyi a gondom, a bajom, hol érek én rá a szél zúgásával bíbelődni. Te egy boldog ember vagy, ha ilyesmi foglalkoztat. Esküszöm rá, hogy az vagy.”
Ezzel a téma és Iszlayné útjának rejtett célja, lezárult. Volt szél a nyárfasoron, nincs szél a nyárfasoron. Gyorokra viszont már nem bátorkodott ki. Különben is ősz volt, halottak napjának az ideje, a temetőbe zarándoklás plauzibilis, kegyeletes úri cél, de Gyorokra, az ilyenkor kihalt strandra kiutazni már extravagancia lenne. Normális ember ilyesmit nem jelenthet be a családjának. És még valami, Iszlaynénak fóbiája támadt: Isten ments, hogy megtapasztalja, elnémult a gyoroki szél is. Ez azt jelentené, hogy megfosztja magát egy szép emléktől, ami évtizedek óta végigkísérte.
Ha magában volt, ha senki nem botladozott körötte, lelke megtelt régi hangokkal, holt emberek beszédével, nevetésével, sikolyaival, sírásával. Fiatalasszony korában közös lakásban laktak, régi, szép bojárház volt, román stílusban „vieux styl”-ben épült, tornáccal, a tornácot oszlopok tartották, eddig rendben is volt minden, a tragédia ott kezdődött, hogy az öt szoba mindenikében egy-egy család lakott, gyerekekkel, nagymamával, a konyhában öt asszony főzött. Belszkaja, a kisinyovi öreg, zsidó asszony rekedtes, mély hangján értekezett mindenkivel. Ha becsengettek hozzá, menten kint termett a koszos, túlzsúfolt előszobában, és ajtót nyitott. Mindenkinek azt ordította a képébe: „A gondolatommal hoztalak idáig!”
Iszlayné Frédi úrra várva azon töprengett, létezik-e ilyen csoda, hogy a gondolat, a telepátia eljuthat valakihez, hogy a személy, akit hívunk, óhajtunk csak úgy, magától becsengessen az ajtón, hogy az öreg zsidó asszonynak legyen igaza. Lehetséges, hogy Belszkajának volt egy csodával határos, varázslatos tudása, de lám, Iszlaynénak nem volt elegendő sugallata a helyrehíváshoz. S mivel Frédi úr nem sietett, Iszlaynét, született Bajákovits Lujzát meglátogatni, novellám alanya kissé besegített a sors igazgatásába, tíz óra tájban benyitott a lutris üzletbe. Az üzlet amúgy üres volt, megcsappant a nép érdeklődése a sorsjegy iránt, nem mintha nem hittek volna abban, hogy a szerencse forgandó, de a pénztárcájukban alig fityegett a kenyérre való pénz. Kati, az üzletfelelős, Iszlayné megjelenésekor felugrott a székről.
„Na, végre, hogy bejött, már nagyon vártam!” – és örömében átölelte az özvegyet.
Kati és Iszlayné között soha nem volt olyan kapcsolat, hogy „nagyon várják egymást”, amolyan tucat-ismeretség volt az övék. Ha hetekig nem látták egymást, túlélték, ha találkoztak, módjával, örvendtek egymásnak.
Ezen a napon Iszlayné sütkérezett Kati kisasszony örömáradatában, ám nehezen sikerült a saját lelkendezését felsrófolnia, alig tudott a lényegre térni.
„De hát elvégre mi történt?”
Kati egy lépéssel közelebb lépett Iszlaynéhoz.
„Frédi urat megoperálták, úgy bizony...” – és figyelte a bejelentést követő hatást.
Erre aztán egyáltalán nem számított Iszlayné, és magában menten fel is oldozta a hivatalos becsüst. Ha valaki beteg, világos, hogy nem jár látogatóba, nem flörtöl ártatlan, öreges flörttel, és még sok mindent nem csinál. Ámulatában lehuppant egy székre.
„Ó, szóval beteg... Nagyon sajnálom.” – És várta, leste a többi információt.
Kati kisasszony kurtán, kópésan, majdnem ironikusan felnevetett és némi tagadással ingatta a fejét.
„Ne sajnálja, mert amúgy makkegészséges. Érti, Iszlay néni, makkegészséges.”
Még csak most lepődött meg Iszlayné.
„De ha egyszer műtötték...”
„Volt egy kis műtétje, heresérve volt.”
Iszlayné hirtelen és enyhén elpirult, az emberek nagy többségében él ugyanis egy bizonyos prüdéria, miszerint szerveket, betegségeket nem illik néven nevezni. A férfiak java része be nem vallaná, hogy heresérvvel műtötték, ezért mindegyiket kizárólag sérvvel műtik. Egy idős férfi, aki ad magára, sose mondja ki: csúzom van, hanem csak is annyit: artrózisom van. S ebből kifolyólag, pillanatnyilag, zavar támadt Iszlayné, az öreg dáma fejében, nem tudta ugyanis eldönteni: egy heresérvvel műtött dandyt illik-e meglátogatni, s ha arra vetemedik, hogy becsenget hozzá, a csevegést úgy kell modellálnia, hogy az a bizonyos műtött szerv, Isten ments, hogy szóba kerüljön. Iszlayné döntött, s a döntését, mint olyant, hirtelen hozta Kati kisasszony tudomására:
„Készítek egy citromos almakompótot, és becsengetek hozzá. Felkeresem.”
Kati csak erre az egyre nem várt, a meglepetéstől ajkára szorította vértelen, kis kezét, mintha kiáltást fojtana vissza.
„Atyaisten, csak nem...?” – hebegte.
„De igen, mégpedig ma” – s ettől sürgős dolga lett lévén, máris indulóban vala. Egy nőnek, életkorától függetlenül, mindig tudnia kell, mikor mondjon igent, mikor mondjon nemet.
„Tessék csak várni, van itt egy kis kérdés, de hát mire fel készít neki almakompótot, elvégre szegény Frédi úr bármit ehet, akár marhapörköltet is.” – És leste a választ.
Iszlayné őszintén felháborodott, egészen a vehemens felháborodásig.
„Hát hogy képzel olyasmit, hogy valami fölzabálható, banális étellel állítok be egy operált beteghez! Akit megoperáltak, az egyen almakompótot és punktum.”
Kati kisasszony előtt világossá vált, hogy elegáns, jó modor dolgában hatökör ő Iszlayné mellett. Mert, lám csak, vannak íratlan törvények.
Az almakompót szétfőtt, de a citromszeletekkel eléggé jól mutatott, úgy, hogy felbecsülhetetlen ajándéknak is számíthatott. Iszlayné még azzal is cifrította, hogy mazsolát szórt bele. Ettől aztán – mármint Iszlayné felfokozott, remegős lelkiállapotától, ami megihlette – a kompót megszűnt kompótnak lenni. Valami megnevezhetetlen, egyedi desszert-kitaláció lett. A kompót aztán így összeállva, mind ízre, mind kinézésre, szinte röpítette Iszlaynét a hivatalos becsüs lakása felé.
Télies, inkább langyos, mint hideg köd fedte a várost, amikor Iszlayné becsengetett a hivatalos becsüs lakásának ajtaján, és minden felesleges magyarázkodás nélkül, köszönés helyett így szólott:
„Na, mit hoztam én magának?”
Ettől a váratlan megjelenéstől a frissen operált majd hanyatt esett, de azért nem annyira, hogy ne vegye a lapot, és ne találja meg a hangnemet:
„Maga, tisztelt nagyságos asszony csakis jót hozhat nekem... Kérem, fáradjon beljebb!”
Iszlayné pillanatok alatt felmérte, hogy a lakás nem túlzsúfolt, és a berendezést illetően puritánnak mondható. Lehetett volna egy XVII. században élő férfi otthona is. Sötét színű, funkcionális bútorzat, sehol egy felesleges díszlet, csecsebecsék. Ehhez viszont Iszlayné nem fűzött semmilyen kommentárt, mert az nem lett volna ildomos, de amúgy kellemesen, megnyugtatóan hatott rá.
Frédi úr meggybordó, hosszú házikabátot viselt s a haja éppen olyan brillantinozott volt, mintha készülne valahová.
„Hoztam egy kis könnyű kompótot...” – jelentette be Iszlayné azt, ami a Napnál is világosabb volt, ugyanis az üveget az asztal közepére helyezte. A szép, csavaros üveg uralta a fekete asztallapot.
Leültek. Szembe egymással. Frédi úr nem kínálta hellyel az asszonyt, ez úgy magától adódott.
Frédi úr zaklatottságát leplezendő, nézegette a kompótos üveget, és hirtelen kedves emlék ugrott be neki. Felsóhajtott s a hangja majdnem érzelgős volt: „Szegény édesanyám tudott nekem finom kompótokat készíteni.” Némi nosztalgiával vegyes elrévedezéssel folytatta: „Régen volt, nagyon régen. Hanem mit akarok kérdezni, ugye az a kis félreértés jóvá íródott?”
Iszlayné beleizzadt a kabátba, egy kicsit el is szédült a saját maga merészségétől, attól, hogy ő most itt van, becsengetett, kompótot hozott. S mondta azt, amit érzett:
„Frédi úr, ha én most itt ülök, az azt jelenti, hogy megbocsájtottam.... De mit akarok kérdezni, ugye már kijár?” S ezzel megnyugtatóan túl is jutottak a műtét fázisán. A lábadozásnál tartottak.
„Járogatok, hiszen be kell vásárolni, miegyéb... Mindig hamar meggyógyultam, sose voltam beteges.”
Iszlayné mosolyt küldött a hivatalos becsüs felé.
„Hála Istennek, ön egy derűlátó ember, nem hagyja el magát. Igy van ez rendjén.” Üresjáratok következtek, a következő percekben mindenről beszéltek, csak egyetlen szót se a műtétről s arról a bizonyos szervről. Mind Iszlayné, mind Mann Alfréd tudta, hogy ez így ildomos.
Iszlayné pont félóra múltával felállt, és azzal búcsúzott:
„Akkor szerdán várom teára!”
Mann Alfréd, a hivatalos becsüs elpirult, mégpedig egészen a haja tövéig.
„Minden hálám az öné, tisztelt nagyságos asszony...” – és tényleg hálát érzett, amikor kezet csókolt.
A következő szerda egy borús, téli napra esett. A fák már régen levetették lombruhájukat, hamar esteledett. Délután ötkor mind a hárman ott ültek a kereveten, szemben Iszlaynéval, s mivel betegségről nem eshetett szó (Iszlayné figyelmeztette a két öreg dámát), nagy témának maradt az időjárás, tisztázták, hogy ilyen meleg nyár ötven esztendeje nem volt, hogy ilyen szárazság hetven esztendeje nem volt, a végén megérik, hogy a hidegvizet is porciózni fogják.
„Na, még csak ennyi hiányzott nekünk itt. Romániában” – sietett Amálka a kesergéssel.
Gantner Giza letette a teáscsészéjét és elmosolyodott.
„Talán azért nem annyira tragikus a helyzet...”
Frédi úr valami férfiasat és főleg konkrétumot mondott, olyasmit, amire férfiember gondolhat:
„A gyűjtőtavakban már alig van víz, a végén még le fognak állni a vízi erőművek...” Valamin elvégre neki is kellett búsongnia, hogy felsorakozzék a két öreg dáma mellé.
Amálka ezen menten csodálkozott, hogy ez a Frédi úr milyen jól informált, hogy ő például sose szokott a gyűjtőtavakra gondolni, és a végén kifelé mutatott:
„Most például úgy néz ki, hogy Isten megkönyörül rajtunk, szaporán esik az eső, hólyagos eső ez, nem halljátok, milyen szépen dobol az ablakpárkányon?...”
Iszlayné hirtelen jobbra-balra forgatta a fejét, mintha meg akarna valamit találni.
„Hogyhogy esik, hogyhogy dobol? Én egyáltalán nem hallom...” – és nesztelen, amúgy még csöppet se öreges járásával az ablakig lépdelt, félrevonta a függönyt, és kinézett. Álldogált ott egy keveset, majd nyitott tenyerét rányomta az ablaküvegre, mintha a döbbenettől támaszt keresne magának, és megismételte:
„Érdekes, hogy én nem és nem hallom.”
Amálka szeme könnybelábadt, sokára és szinte fájdalmas nyögéssel mondta ki:
„Jézus-Mária, hiszen te megsüketültél.”