Esélyek és esélytelenségek

Balázs Imre József: A nonsalansz esélye. Komppress–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2001.
Balázs Imre József kritikai írásainak megjelenése két verseskötete közé esett. A kérdés tehát a következő: hogyan ír a költő kritikákat? Illetve ugyanez másképpen: hogyan ír a kritikus verseket? De kérdés-e ez egyáltalán?
Kérdés, ha feltesszük... De az mindenképpen értékmérő megállapítás, hogy: már műfajában is bizonyos differenciált szólamszabadsággal tud megszólalni (egy kritikushoz képest), miközben szakavatottabban hermetikus, mint a költők. Inkább esszéket olvashatunk, megírásuk során kialakuló gondolatokat az irodalomról. Az első „fejezet” egyértelműen ezt tanúsítja, és mondja el, ti. négy írás a romániai magyar irodalom problematikájáról gondolkodik: többszólamú kvartett arról, hogy milyen az a romániai magyar irodalom, ahol/amelyben a szerző is tevékenykedik? Van-e? A tisztánlátás egyik feltétele a fogalmak tisztázásának, amely a maga során elvezet oda, hogy tisztán látszódjanak a művek. És az irodalom az a hely, ahol ezek a művek létrejönnek, ahol léteznek, és ha léteznek, akkor esélyük van a megszólalásra. Nagyjából ez BIJ gondolatmenete.
Ha tágabb hatókörben nézzük az írások témáját és tárgyát, akkor egy irodalomtörténet, új szemléletű irodalomtörténet alapjait fedezzük fel ebben a könyvben. Nincs kizárólagosság. Ha van kritikai hang, akkor annak erőssége nem a kirekesztést szolgálja. De hát amúgy sem, sohasem szigorú ez a hang. Az írások a jelenségeket nem kizárólagosságuk alapján tárgyalják, hanem mintegy aprólékos szellemtörténeti áttekintést adnak az elmúlt évekről, nagyjából az elmúlt tíz évről. Elsősorban nemzedéki áttekintést, de az Előretolt Helyőrség és körének alkotói és mondjuk az őket megelőző Éneklő Borz-tagok tulajdonképpen nem állnak hagyományosan leírt kontinuitásos viszonyban, sem egymással, sem a korábbi és élesebben elszakadó Forrásnemzedékkel. Nem állnak kiszorítós viszonyban (az írások nem tételezik ezt a viszonyt), inkább egymás mellett állnak, és a hozott módosulásokat, átalakulásokat szépen felsoroló szövegek a szerzői szándék alapvető igényével szaporítják a felleltározható hozományokat. Nem lefaragó, hanem gyarapító szellemben ír BIJ.
Persze sokkal több ez a könyv egyszerű névsorolvasásnál. És éppen azért több, mert nem akar eleve meghatározott koncepciókkal és axiomatikus tételekkel felállítani egy új kánont. Egy új irodalmi csapdlecsacsihoz nem ülteti le partnereit (az olvasókat).
Hogyan tudja ezt hitelesen megtenni? Ez ennek a kötetnek a kellemetlen kérdése. Miért kellemetlen? Mert látva látszik, hogy sikerrel megteszi, és mégis: merő ellentmondás volna, ha megtenné. (Másik vonatkozásban pedig: merő szégyen azokra, akik azzal kérkednek, hogy meg fogják tenni, mégse tudják...)
Objektivitás, nézőpont, részrehajlás kérdésében egyfajta történészi szerepet vállal, vagyis nem veszi át az elemzett szereplők szemléletét és mondatait, és anélkül teszi ezt meg, hogy túlzottan monografikussá válna. És itt van az a szerepcsere, amely a költői poétikát, a fogalmazás leleményét hozza be a képbe. BIJ oly módon fogalmaz, hogy az irodalom tárgyalt szereplői megszólalnak a saját hangjukon, és a bemutatott kor diskurzusában a bemutatott alanyok saját nézőpontjaikat képviselő szubjektumokká válnak. Talán nem is poétika, hanem organikusan lejtő prozódia, előtérbe állítva egy lírai regényíró beleérző képességét, a költő szubjektivitásával ötvözve.
Egészen kivételes, ahogyan példának okáért megszólaltatja ebben a könyvben Kántor Lajost vagy Fodor Sándort, és mellettük ugyanolyan érvényesen ad hírt a maga „legendáiról” Papp Sándor Zsigmond vagy Vida Gábor. Ezt a dolog természetéből (vagy inkább matériájából) adódóan nem nehéz akkor megtenni, ha kimagasló vagy átlagosan jó színvonalon író alkotókról tárgyal, de itt azért az a helyzet, hogy minőség tekintetében is széles skálából válogatja tárgyait, és ennek ellenére hiteles marad. Fodor Sándor vagy György Attila itt szóba hozott köteteinek sikertelensége nem halványítja el Kovács András Ferenc vagy Jánk Károly tárgyalt munkáinak értékeit. Vagy másféle irányban: a Závada-divatossága (vagy némiképp a Bodor Ádámé) nem olcsósítja sem a róla szóló írást, sem a kevésbé divatos könyvekről szólókat, mert a kevésbé divatos szerzők bemutatása soha nem a kuriózumok felületességével tolakszik előtérbe, vagy rí ki.
Azt mondhatjuk, hogy BIJ olyan esélyt teremt meg, amely arra vonatkozik, hogy a hagyományos romániai magyar irodalomban érvényesült diskurzusok átformálására tett kísérlet nem feltétlenül kell hogy kizárólagosságot, illetve posztmodern textualizációt eredményezzen. Nem tördeli át az irodalomtörténet-írás meglévő oldalait, illetve nem totalizálja a nézőpontot egy teljesen másféle történelemmel. Miközben nem él a kohéziót hirdető leírás színes kavalkádjával sem. Számot vet azzal, hogy a hagyományos historizáció korlátozza a nézőpontok és autoritás megosztását, ugyanakkor a posztmodern bűvöletében nem mond le erről, és nem mond le a teljes körű szemlevételezés kísérletéről sem. Az amit megtesz, az önmagára vonatkozik inkább, nem a kontextusra. De önmagán keresztül mégis a kontextusra gyakorolhat jótékony hatást: mert elhagyja a kritikus „hatalmi pozícióját”, hogy egy nagyobb olvasóközösség tagja lehessen.

GÁLL ANDRÁS