A valahol narratívája

Selyem Zsuzsa: Valami helyet. József Attila Kör-Kijárat Kiadó, Bp., 2001.
A helykeresés szubverzív narratívája adja a könyv tematikai motiváltságát, de ugyanakkor ez igaz fordítva is: a motiváltság ekvivalencia-relációban van a témakereséssel és a megfelelő téma megtalálásának szubsztanciális vágyával. Ha minden, ami megjelenik, egyformán méltó a kritikai aktus beindulásához, vajon nem vezet-e ez káoszhoz? Másfelől pedig: miért lenne valamely mű fontosabb egy másiknál? És ismét kérdés: nem szürkül-e minden az egyszeri események megjelenését fogadó kritikusi ovációk fakó és erőtlen szintjéhez? Nagyjából ezek a kérdések billegetik a kritikust témakeresésének mérleghintáján, s hogy milyen választ ad, annak meghatározója sok minden lehet, akár valamilyen sugallat, egy belső hang is, de a témaválasztás motivikus láncolatában még ez is a tények erejével jelentkezik.
Selyem Zsuzsa könyve kiválóan szemlélteti ennek a motivikus szerveződésnek a belső folyamatait, de még mielőtt a szerveződés hátterében kirajzolódó irreverzíbilis strukturálódást alapvető megoldásként, és ilyen módon a könyv sikerének meghatározójaként megadnánk, ejtsünk szót a szerveződés természetéről is. Először is szögezzük le, hogy a kritikus (a szó selyemi értelmében, amely értelemben e könyv is összeáll), nem az egyszeri események egyediségét látja a kiválasztott művekben, hanem a specifikusságát. Ezen túl és ezzel összefüggésben pedig a művek nem külön létező láncszemek, amelyek esetleg egymásba hurkolódnak, hanem inkább valami élő hurkolódással egybekötött tárgysor darabjai. Tárgyak (művek) lebegnek körülöttünk, mint űrkabinban mindenféle holmi, egy pirítós tapad egy öngyújtóhoz, az meg egy gumióvszerhez, az meg egy Bibliához, de a kuszaság látványának döbbenete után a döbbenet felfakasztotta derűs frissességgel fedezzük fel, hogy a kapcsolódásnak van természetes szerveződése, és hát a kritikusi munka egyik átélhetően boldogító feladata, hogy újra megtalálja ezt a szerveződést, megmutassa az olvasóknak, hogy miként kapcsolódik Krasznahorkai László életműve Kierkegaard-hoz, illetve ezen belül a Háború és háború egy Breughel-festményhez. Az a motivikus háló, amely a kritikus működését meghatározza és ténykedésének határait is meghúzza, egyben a kapcsolódások szerveződésének felfedett relációit is jelenti, elsősorban azt jelenti, és a szerveződés a saját hatályának érvényességével kirajzolja a művek relatív jelentőségét is.
A Valami helyetben többször elhangzik, egy helyen azonban konkrétan is megfogalmazódik, hogy a szerző a lavina-effektus analógiájaként olvassa a szerzőket, a kiválasztott motívumok követésében látja az irodalomkritikus legfontosabb szerepét. Tehát a kiválasztott művek pontosan jelzik azt, hogy milyen szempontjai vannak. Vagyis nem a megjelent felület, hanem a felület mögött rejtőző visszhangos tér, „valami hely” fontossága nélkül nem beszélhetünk irodalomkritikáról. De hogyan sikerül Selyem Zsuzsának a legnagyobb veszélyt elkerülnie, hogy a megszületett és kiválasztott, a „kritikai attitűddel” fellapozott könyvet mint személytelen jelenséget tárgyalja? Két útja is volna, hogy túljusson ezen. Volna egy egyszerűbb, mégpedig a mű eljelentéktelenedésének természetes mozzanatait erősíteni, tehát a mű gyengéit felmutatva tárni fel a művet körülvevő kontextust. Sok kritikus ezen az úton jár, annál is inkább, mert látszólag igen hatékonyan teremti meg a kritikusi toposzok aránytalanságukban is lefegyverző építményét. (A kötet egyetlen írásában indult el ezen az úton, ld. a Visky András Hóbagolyáról szóló írást, és talán épp emiatt tudott itt a legkevésbé mutatós építményt létrehívni.) A másik út a kontextus felmutatásának induktív módszere, azaz a kiindulásra felvett művet a leírás atomizálásával szedi szét; nem a művet, hanem az elemzést dekonstruálja, és ezen belül pedig a leírás szelektív jellegét helyezi látható helyre. Amikor számára nem egyértelműen pozitív munkákat elemez, mondjuk amilyen a magyar versek angol antológiája, vagy amikor helyi, alig értékelhető, heteronóm jelenségekhez szól hozzá, elemzése során a saját elemzése szakad szét/bizonyos irracionalitásában is valósan kompakt térbe helyezve így a kritikusi mezőt, és ebben a térben már a szerkezet, a fellelt és általános szerkezet hálója mentén hurkolja össze a tér új geometriáját (a szöveg grammatikáját).
Természetesen le kell szögeznünk, hogy Selyem nem analitikus, hiszen a felbukkant irodalmi példákat, szemelvényeket nem rendeli egy általános törvény alá. Sokkal szabadabb és alázatosabb ennél. És sokkal fegyelmezettebb is. A fegyelmezettséget a szerkesztés hihetetlen szigora támogatja elsősorban. Ritkán olvasható ennyire megkomponált tanulmánysor. Ha végigtekintünk a tartalomjegyzéken, akkor a rövid összefoglalók segítségével (nagy ötlet!) is kiolvasható a könyvbeli „sztori”, amely a regények valódi többértelműségével tételez egy mindennél hatékonyabb szerkezetet (látványosan jó a kötet sokfelé kitáruló, szerteágazó jegyzetanyaga). Sallangmentes és összetett így ez a könyv. Ha példának okáért a romániai magyarság témája mentén indulunk el, akkor a tételezés első mozzanatát követi a kételkedés, majd a bizonyosság (újfajta szintetizálódásképpen), vagy amennyiben az irodalmi tények és a képzelet kérdésében folytatott vizsgálódás mentén haladunk, akkor a meglévő kánonokat fel kell adnunk ahhoz, hogy a számunkra elérhető konfirmációnk segítse a művek értelmezését (olvasását); még a kötet látszólag legkevésbé sorba illő darabja (Kolakowskiról) is az idiomatikus megértés fontos darabja, miközben az idegenségével az előbb szükségesnek mutatott elídiumot segíti.
Nincs szükségünk verifikációra, hiszen nem a kánonok elleni új kánonra tesz javaslatot. Semmiféle preferencialitás, illetve presztízs nem forog kockán, nincs megtámadva, vagy amennyiben igen, a válogatás szubatomi szinten teszi meg. Selyem Zsuzsa hatékony kísérletet tesz ebben a könyvben (és a kötet legkiemelkedőbb írásában, a Babits Jónásáról szóló tanulmányban e kísérlet mesterfokon jut el a megvalósuláshoz), hogy a narratívára tegyen érvényes interpretációt, hogy a narratívák, a kritikai és elbeszélői narratívák interpretációjával tegyen kísérletet egy másfajta kritikai narratíva kialakítására. Úgy tűnik, számára is érvényes Ankersmit tézise, hogy a narratíva és interpretáció terminusa közelebb visz a megértéshez, mint a leírás és a magyarázat. Erre egyik legkézenfekvőbb példa a kötet címválasztása lehet, illetve a cím tartalmának, a címben felvett fogalompár „magyarázatának” narrativikus kikristályosodása az írások „matematikai” sorában. A cím visszatér több helyen is (és „valami”-ről van szó még a kötet fülében is), hogy az utolsó, a Krasznahorkairól írt tanulmányban egészen másfelé billenjen a narratíva, elkanyarodjon egy új tér irányába. A kauzális magyarázatokat elvetve beszéljen a helyről, „valami hely”-ről, „a place”-ről, mondja Krasznahorkaival, ez az „a place” pedig nem egyetlen hely felé mutat, hanem sok hely-re, ami nem is biztos, hogy hely volna, és a kauzalitás helyét átadja még az interpretáció szintjén is, hiszen nem lesz értelme rákérdezni a mű interpretációjának okára. És váratlan módon, ha a hagyományos kauzalitás oldalán maradunk, akkor azt látjuk, hogy ezzel az interpretációs narratívával visszahelyezi a kérdéses kritikusi tevékenységét az irodalomba. Ennek végigvitele pedig a továbbiakban az egyik legkeményebb vállalkozás.

MERNYEI RÓBERT