DELEATUR

Ütések, rúgások, pofonok*
– Tanító bácsi csak arra az egyre kérem, hogy üsse! Üsse, hogy tanuljon emberséget – csengtek a költő fülébe a hegyek közötti iskolában elhangzott apai, de főleg anyai instálások.
Gyermekkorában őt is éppen elégszer elagyabugyáltak. Ha rossz fát tett a tűzre, ha megérdemelte. Hallgatólagos megállapodása lehetett szüleivel s nagyszüleivel – kik nagy szeretettel nevelték, babusgatták, ápolták őt –, mert a fenyítés kegyetlen rítusát (felpofozták, fenéken rúgták, nadrágszíjjal vertek végig a hátán, fülét, haját tépték, sarokba térdeltették, sötét kamrába zárták, étlenül hagyták, félni hagyták) minden alkalommal alázatosan tűrte. Tudta, ilyenkor a legjobb minél hamarabb, minél bölcsebben, azaz némán túlesni a szeretteket szörnyeteggé változtató retteneten. Hogy minél hamarabb befejeződjön a fékevesztett őrjöngés. Hogy helyreálljon a család fészekbiztonsága.
Az autoritárius nevelés – százéves korában hallotta először ezt a kifejezést – kegyetlen rítusait egész családja elfogadta: mert mindenkit így neveltek, apákat, anyákat, nagyapákat, nagyanyákat, keresztapákat és keresztanyákat, dobóistvánt, vinetut, nemecseket, keszőczejóskát. És titokban talán még tutajost is felpofozták, fenéken rúgták, nadrágszíjjal verték, fülét, haját tépték, sarokba térdeitették, sötét kamrába zárták, étlenül hagyták, félni hagyták. Csak Zétát és a Kis Herceget nem.
Lázadni csak nagy ritkán lázadott. Ha jogtalannak érezte a büntetést, összeszorította a fogát, nem jajveszékelt, nem könyörgött, nem kérdezgette kétségbeesetten, hogy azért szeretik-e még egy kicsit. Csak némán könnyezett, majd a végzet szavának engedelmeskedve véghezvitte a büntetéssel megelőlegezett, nem is mindig kellemes vétséget.
A jóságnak, a kedvességnek eme színeváltozásától, gonoszságra fordulásától mindig elszomorodott, mert érezte, hogy szerettei nem szabad akaratukból játsszák el a hatalmaskodót, az ocsmánykodó, büntető felsőbbséget (de hogy meggondolatlan hanyagságból, vagy a külső kényszernek engedelmeskedve tették-e mindezt, sohasem sikerült megtudnia).
A hegyek mélyén megbúvó falucskába vénasszonyok forró nyarán érkezett a költő. Idegen volt, magányos volt ott. Délutánonként a falut környező kopár dombokon sétált, vagy a patak szélére kihordott szeméthalmok között bukdácsolt.
Gyerekkori emlékeit sötét kavicsokként görgette a színes lapikkal telehintett, tovasodródó víz.
A parton kuporgó gyerekek néha felragadtak egy-egy laposabb, fehérebb követ, s a víz tükrére röpítették. A pörgő kavics-emlékek távoli szavannák antilopjainak páni kecsességével szökelltek tova. Mintha tudták volna, hogy csak az a néhány napfényes ugrás a fontos, az a néhány kétségbeesett lélegzetvétel a feneketlen mélység felett.
A többi hajnali hideg magány, délelőtti esős unalom, déli kétségbeesett harangozás, délutáni poros fogcsikorgatás, esti részeg motyogás, éjféli szivarozó halál – ütések, rúgások, pofonok.

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN

* Jean-Michel Jarre: Second randez-vous - part II. nótájára